Könyv

Lanczkor Gábor Hétsarkúkönyv című gyűjteményét terjedelme és összetettsége miatt nehéz végigolvasni, szemezgetni a versek közül viszont nem igazán érdemes.

Pixelkockás fénykép, mozaik, szervekből összeálló test vagy akár jó alaposan összegubancolt gombolyag. Valószínűleg még sok egyéb metaforát lehetne találni arra a szerkezetre, ami Tóth Krisztina új prózakötetét jellemzi, és ami egyben a címét is adja: olyasvalamiről van szó, ami sok kicsiből alkot egy nehezen áttekinthető, nagy és szerves egészet.

A Március 15. tér környéke Budapest geometriai közepe, mostanáig mégis fekete lyukként sötétlett a belváros nyüzsgő univerzumában. Az ELTE bölcsészkara 1992-ben elhagyta a térre néző épületet, a Contra-Aquincum romjait bemutató süllyesztett Duna-parti térség így végleg elhagyatottá vált. A 2006-os Budapest Szíve tervpályázaton felmerült a terület beépítése, de végül a köztérrendezési koncepció győzött - látható sikerrel: az alig egy hónapja átadott tér visszafoglalta az őt megillető helyet. A terület építéstörténete jó példája a századokon átívelő városi metamorfózisnak, tanulságai pedig túlmutatnak az urbanizáció szakterületén, és a kulturális hagyatékhoz fűződő viszonyunk alapvető változását sejtetik.

A zavar és az ijedség, ezekkel kellene kezdeni valamit, amikor mintegy akaratunk ellenére végiggondoljuk: mi is volt ez a mozdulat.

"Mert hol irodalom van, ott irodalom van, előszivárog DNS-ből vagy honnan." (Lackfi János: Egy mondat) csütörtök június 2. 16.30 Rakovszky Zsuzsa és Parti Nagy Lajos dedikál Az írónő VS című friss kötetét ajánlja, majd egy óra múlva Az étkezés ártalmasságáról című kötetet lehet a szerzője tolla alá tolni. (Líra Könyv-Magvető stand, Bp. V., Vörösmarty tér) 17.00 Az Írók boltja rendezvényeinek megnyitója A 82.

rap: Miért fontosak neked a mesék? Berg Judit: Világéletemben lenyűgöztek a mesék, felnőttként is szívesen olvasok jó mesekönyveket, kalandregényeket. A mesékbe legelemibb emberi vágyainkat, félelmeinket és harcainkat sűrítjük, nem véletlen, hogy az archaikus népmeséket gyógyításra is használják.

Talán úgy lett volna logikus (és Saramagóról írott nekrológomban - MaNcs, 2010. június 24. - magam is felültem ennek), hogy Az elefánt vándorútja legyen a portugál Nobel-díjas utolsó regénye, ez az emberiség szörnyű botlásait, gonoszságát és megátalkodott, még az állatokat sem kímélő rosszaságát némi megbocsátó, a reménytelen eseteknek kijáró keserű mosollyal nyugtázó bölcs szatírjáték. De nem. José Saramago még nyolcvanhét évesen (!) sem fogta be pörös száját, portugálul 2009-ben megjelent regénye lett a végső üzenete, újabb vádakkal a Biblia, a katolicizmus és egyáltalán az Isten nevét gonosz célokkal szájukra vevők ellen. A botrány - bár nem érte el a Jézus Krisztus Evangéliuma 1991-es megjelenésekori habzó szájú szintet - ezúttal sem maradt el, hiszen Saramago egy rövid, de annál velősebb regénykében utoljára még jól odapörkölt azoknak, akiket egész életében utált és megvetett, az álszenteknek, az Isten nevében hullahegyeket emelőknek. De nem is annyira nekik, hanem egész egyszerűen Istennek, aki sokak szerint ugyebár a történelem ura. Ugyanakkor persze Káint se kíméli a regény.

Beengedték a nőket, a Nyugat óta van nőirodalom. Osvát Ernő szerkesztő ilyen ügyekben a szenvedély megszállottja volt, "dilettánsok légióját" engedte publikálni, aztán még beléjük is szeretett.

Richly Zsolt: A kékpötytyös elefánt Ki ne irigyelte volna gyerekként a Kockásfülű nyulat, amiért minden áldott nap legálisan alhat bőröndben? Aki emellett sajnálta is, gondolván, hogy anyátlan-apátlan árva, az örömmel konstatálhatta, hogy a 7. Gyermekirodalmi Fesztivál fővédnöke maga a nyúlpapa, Richly Zsolt volt.

Volt világsikerű drámaíró és nagy hatású publicista, lefogott kommunista és elítélt antikommunista egyaránt. Egykoron Brechttel rivalizált, de ma jószerint csak 1956-ról szólván említik a nevét.

Van a realizmus, és hallottam már mikrorealizmusról is. Nem beszélve a mágikus realizmusról; na, ebben már van valami, s ha akarunk, találunk is valamilyen fokú hasonlóságot Hrabal egykori és Grendel jelen dolgai közt - alkalmasint előadás-, hanghordozásbéli egyezéseket, de ettől függetlenül a Négy hét az élet mikromágikus realista regény. Tényleg, emlékeznek még a mikromágusra? Arra a mikromágusra. Tudom én azt, hogy a mikromágia a bűvészetművészet egy önálló ága, de, hogy úgy mondjam, ez nem képezte eleve, az elejétől fogva a magyar köztudat részét. Tehát nézett nagyot itt mindenki az 1977-es Ki Mit Tud?-on, amikor egy csávó - ránézésre szolidan kétes egzisztencia a sok tisztán csillogó szemű kiszista között - aszonta, hogy ő itt a mikromágus, és akkor a kamera ráközelített a kezére, ami valami kis kempingasztalszerű alkalmatosság fölött osztotta a csodákat. Eltűnt, ami volt, kicsike szivacslabdacsok, és hirtelen ott lett helyette, ami nincs. Aztán ugyanígy, csak fordítva.

"Akkor most Vay Sándorból lett Vay Sarolta? Vagy Vay Saroltából lett Vay Sándor? Ki vagy mi volt előbb? A nő vagy a férfi? És melyik lett később?" Az elmúlt napokban ilyen és ehhez hasonló párbeszédekben volt részem, amikor kiderült, hogy Rakovszky Zsuzsa vadonatúj regényét, a VS-t olvasom.