A Pixel elsődleges jellemzője ugyanis az, hogy a szöveg egyes részei közti kapcsolódási pontok megsokszorozódnak, ami az olvasóban a nehezen áttekinthetőség, a homályosság, a "háromdimenziós jelleg", a szövegben való elveszés érzését okozza - és amit az irodalomkritikusok rendszerint az 500-600 oldalnál kezdődő nagyregény műfaji jellemzőiként szoktak emlegetni. A Pixel ugyanerre képes - röpke 168 oldalon.
A kötet harminc rövid elbeszélésből/fejezetből áll, melyek (minden bizonnyal épp a szerves nagy egészhez való kapcsolódás jeleként) egy-egy testrészről kapták a nevüket. Története van itt a fülnek, fejnek, orrnak, tarkónak, de még az anyajegyeknek is. A címadás egyáltalán nem esetleges, mivel az adott testrész csakugyan középponti motívumként vonul végig az adott elbeszélésen: a fül történetében például egyszerre van jelen a fül mint az udvarló szerelmi ajándékát, egy szép indiai fülbevalót befogadni képtelen, kifúratlan női testrész, de úgy is, mint az elbeszélésben működtetett primer érzékszerv (ahol a hősnő életének sivárságát, magányát érzékelteti azzal, hogy folyton a szomszédok családi csetepatéit kényszerül hallgatni a falon keresztül, mivel saját magánélete nincs). A történetek elbeszélője mindvégig szordínózott hangon tudósít az eseményekről, legyenek azok bármily tragikusak is, és a sors esetlegességét hangsúlyozza. A sztorik, noha változatos európai tájakon játszódnak (Franciaországban, a Balkánon, a török tengerparton, Romániában), mindig Magyarországhoz, Budapesthez kapcsolódnak vissza. Ami az elbeszélések időbeli elhelyezhetőségét illeti: végig érezhetően a huszadik században (esetleg valamivel utána) vagyunk. A legkorábbi történet a holokauszt idején játszódik, a legkésőbbi pedig valamikor akkor, amikor már olcsó repülőjárattal is könnyen lehet Lutonból Budapestre utazni. Az időbeliség ugyanakkor laza, a történetek gyakorlatilag felcserélhetőek, nem mindig követik a kronológiai rendet: a 18. fejezetben olvasható budai buszos incidens előzményei például csak a 26. fejezetből derülnek ki. Azonban a kötet egészén mégiscsak érezhető az időbeli előrehaladás: a szereplők rendszerint egyre öregebben kerülnek elő.
És ha már a szereplőkről van szó: a kötet egyediségét részben valószínűleg épp az adja, hogy terjedelméhez képest nagyon sok szereplőt mozgat, nagyon sok szálon, melyek egymástól függetlenül futnak, ám időnként kereszteződnek. Így aki az előbb még főszereplő volt, az már másvalaki életének a mellékszereplője, és viszont - ez a technika gyakorlatilag a nyolcvanas évek eleje óta ismert, eleinte főleg a filmművészetben, és vokálszerűségként/koralitásként szokták emlegetni. Tóth Krisztinánál mintegy harminc szereplő jár-kel az egymást keresztező sztorik és sorsok ösvényén; bevándorló görögöktől, elszegényedett cigány fiútól és kutyafóbiás biztonsági őrtől kezdve masszőrig, franciatanárnőig, sikeres építészig és főorvosig képviselteti magát minden társadalmi réteg. A szereplők hol egy-egy találkozás erejéig, hol egymással szerelmi kapcsolatra lépve, hol csak a háttérben meghúzódva, esetleg csak pusztán egy-egy tárggyal képviseltetve magukat vannak jelen egymás történeteiben. Így például a 3. fejezet vaknak tűnő hölgyéről könnyű kideríteni, hogy az 5. fejezet agytumoros építészének a felesége, hiszen ugyanolyan furcsa formájú házassági évfordulós gyűrűt hordanak. Más átjárási pontok rejtettebbek: a 22. fejezet masszőrje a 7. fejezet tengerparti Miki egerével azonos, a 14. fejezet Boby kutyája pedig a 27. fejezetbéli biztonsági őr kutyafóbiájának évekkel ezelőtti kiváltója. Megint más összefüggések már-már bonyolult kapcsolati ábrák felrajzolását igénylik. Vegyük például ezt a kört: az 1. fejezet görög származású francia Gavrielájának meleg fiúgyermeke, Jean-Philippe egy Lutonban lakó szikhbe szerelmes (19. fejezet), aki megudvarol egy magyar lányt, Ágnest (8. fejezet), akinek az anyja, aki főorvos, rövid kalandba bocsátkozik egyik páciensével, egy villányi parasztházat birtokló agydaganatos építésszel (5. fejezet), amely építész lánya, Helga szeretője annak a férfinak (12. fejezet), akinek az anyja éppen abban a lakásban lakik a Teréz körúton, ahonnan annak a Gergő nevű fiúnak a zsidó nagyszüleit hurcolták el annak idején (24. fejezet), aki az agytumoros építész villányi házát megveszi annak halála után... A magam részéről utoljára a Száz év magány olvasása idején jegyzeteltem annyit a szereplők közti viszonyokról, mint most.
Talán innen válik érthetővé a cím is: ebből a több emberi sorsot is átfogni képes látószögből nézve, amit az elbeszélések együttesen kiadnak, és ami az elbeszélő és az olvasó számára megadatott (a szereplő számára viszont nem), hirtelen minden összefüggés és apró részlet túlzottan is jól láthatóvá válik - minden, ami az egyéni, a szereplői élet perspektívájából nézve még észrevehetetlen, még túl közeli, még "pixeles". Az igazi élvezet azonban nem a nagy egész átlátása, az éles kép megszerzése, hanem az, ha az egyes fejezeteket olvasva csak halványan érezzük, hogy ez vagy az a szereplő, helyszín vagy tárgy valahonnan már ismerős. Hogy már jártunk arra. És érdemes alaposan beleveszni ebbe a jól felépített labirintusba: Tóth Krisztina új kötete jól megírt, vicces, izgalmas és életközeli.
Magvető, 2011, 168 oldal, 2490 Ft
