Lektűrnek túl okos

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

  • Urfi Péter
  • 2011. június 16.

Könyv

A zavar és az ijedség, ezekkel kellene kezdeni valamit, amikor mintegy akaratunk ellenére végiggondoljuk: mi is volt ez a mozdulat.

Hogy a túl hangos, figyelmetlen nevetésünk az anyánk nevetése. Az asztalra csapunk tétován, mert megaláztak, és még csak észre sem vették - ez a nagyapánktól maradt ránk. Az állunkat vakarjuk, remeg a lábunk az asztal alatt, fintorgunk mosoly helyett, és ha megértjük, honnan jön mindez, akkor már nehéz nem tudomásul venni, hogy jön velük a hirtelen harag vagy a csendes gyávaság, a lustaság vagy a nyughatatlanság, depresszió vagy alkoholizmus - kinek mi jut. Mert, mint tudjuk, minden család másképpen boldogtalan. És ha már idáig eljutottunk, afelől se lehetnek kétségeink, örökletes-e az a bizonyos betegség - legfeljebb abban reménykedhetünk, minket később talál meg, mint egykor őket. A Mellettem elférsz ezekről a mozdulatokról szól, a szép kilátástalanságról, hogy a múlt feltárása révén önmagunkhoz kerülünk közelebb, egyúttal ahhoz a felismeréshez is, hogy a múltunk - tehát önmagunk, tehát voltaképpen a sorsunk - elől nem tudunk kitérni.

Eddig az alapvetésig már az első oldalon eljutunk, a következő 280 a tétel bizonyítása. Erős, lendületes mondatokkal indul a regény, konkrétan a könyv legfontosabb mondatával, amely a végén megismétlődik: "Én a testemmel szerződést kötöttem." Majd egy izzadságszagú népfürdői jelenetben az énelbeszélő a vele seftelni akaró autószerelőnek váratlanul bevallja: a családja emlékeivel küszködik, azokkal akar dűlőre jutni - "Mert tisztába akarok jönni magammal". Gyorsan elősoroltatik, hogyan jutott el idáig, aztán beüt egy kis magánéleti válság, és éppen a szakítása napján megkéri egy szerkesztő, írjon egy tetszőleges családi fényképről, a kiköltöző barátnő meg pont elöl hagyja a nagymama emlékiratait rejtő nejlonszatyrot. A kapkodó, ügyetlen bevezetés után a hivatalnok végre nekilát annak, ami a dolga, amit már az első oldaltól várunk tőle: elmeséli a családja történetét.

Grecsó itt van elemében. A falusi, telepi világ, a lassú életek, a bővérű vagy szomorkás anekdoták, a huszadik század nyomorúságai mint díszletek - ez a közeg élettel telivé és izgalmassá válik. Ugyanez Budapesttel és a jelennel nem sikerül. A fővárosi mindennapok, a zuglói utcák, az önkormányzat és a diszkók életképei, a prostituáltak és a BKV-utasok teljesen érdektelenek. A narrációs alaphelyzet lényege, hogy a középkorú hivatalnok elkezdi összefoglalni és kommentálni Juszti mama visszaemlékezéseit, belefűzi saját emlékeit és a régen hallott történeteket, majd nyomozásba kezd, a régi idők még élő tanúit vallatja. Keveredik a főszereplő jelenének naplója és a családtörténet, amit (fejben vagy írásban) összeállít. Az elbeszélő személyisége csak ritkán mutatkozik meg az elbeszélés nyelvében, az írásmód (egy-egy elejtett tájszót kivéve) nem egyénített, nem jellemzi a főhőst. Ami bizony baj, mert így a szöveg hibáit nem lehet azzal elintézni, hogy ez a szereplő stílusa, és mint ilyen, írói eszköz (miközben lehet az is, részben). A mondatok pontosabbak, a narráció összetettebb, a hasonlatok költőiebbek, mint amit egy hivatalnoktól (kezdő írótól) elvárhatunk, de sok a bosszantó sutaság. A didaxis nemcsak az alaptétel bizonygatásában, de apró epizódokban is előkerül. "Aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol", hangzik el, majd a következő mondatban megjelenik egy bácsi, aki nem tudja, hol van, nem talál haza, és a gyerekkori házát keresi, mert arról majd eszébe jut a jelenlegi. Mert a múltból ismerjük meg a jelent, ugye. Becsúsztak csúnya tartalmi következetlenségek is, például a sokat emlegetett fizetett szex nem az okmányiroda udvarán történik, mint ahogy később utalnak rá. És vannak megbocsáthatatlan mondatok, ami után nehéz újra kézbe venni a könyvet: "feszítették a testüket, mint pattanásig húzott íjak, nézték egymást némán, és Éva, mintha nem akarná megzavarni a tekintetek szerelmeskedését, kimondta, szeretlek!" A könyvnek továbbá nincs szerkezete: egymásba fonódó történetek vannak, egy többgenerációs család tagjainak egymásba indázó életei, négy és fél gócponttal. Juszti mama hosszú élete, Benedek és Sadi férfiszerelme, Márton és Imre barátsága és háborúja, avagy a magányosság természetrajza, valamint Domos tata és szeretője kétségbeejtő love storyja mellett igen haloványnak, ráadásul nyálasnak és elrajzoltnak hat elbeszélőnk szánalmas epekedése egy kiugrott örömlány iránt.

A szerkezet hiánya ahhoz a kulcskérdéshez vezet, minek tekintsük ezt a könyvet. A kritika már felvetette, lehetne Grecsó sikeres regényeit igényes szórakoztató irodalomként is olvasni. Ami jogosnak tűnik, hiszen ez a könyv nem gondol semmit az irodalomról, narrációról, önmagáról. De szórakoztató könyvnek sem az igazi: stílusa túl nehézkes, problémafelvetése túl okos, kérdései túl mélyen érintenek. Miközben a szöveg minősége azért messze meghaladja a lektűrökét, használja annak eszközeit: olykor hatásvadász, a fontos dolgokat funkció nélkül, udvariasságból megismétli, van rengeteg szex és háború meg pergő cselekmény akadálytalan nyelvezettel pároztatva. Mégis: nem lehet eléggé örülni annak, hogy ez a könyv eljut a szélesebb hazai közönséghez. Egy olyan könyv, amely voltaképpen azt sulykolja: figyelj már magadra, végre egyszer kérdezd meg a nagyszüleidet, és ne gondold, hogy más vagy, és ne gondold, hogy nincs közöd ahhoz a valószerűtlen, hétköznapi iszonyathoz, amit Magyarország huszadik századi történelmeként ismerünk.

Magvető, 2011, 287 oldal, 2990 Ft

Grecsó Krisztiánnal szerzőnk, Vári György június 22-én, szerdán 17 órától beszélget az Írók Boltjában.

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

„A hosszútávfutó magányával”

Legújabb, szeptember végén esedékes bemutatója, az Etűdök elképzelt érzésekre című előadás kapcsán beszélgettünk a próbafolyamatok nehézségeiről, a kívülállásról, a megállni tudás fontosságáról és egy „hüllőről”, aki szeret mozdulatlanul feltöltődni a napon.

Szerbia kontra Szerbia

  • Végel László

Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő.