Lektűrnek túl okos

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

  • Urfi Péter
  • 2011. június 16.

Könyv

A zavar és az ijedség, ezekkel kellene kezdeni valamit, amikor mintegy akaratunk ellenére végiggondoljuk: mi is volt ez a mozdulat.

Hogy a túl hangos, figyelmetlen nevetésünk az anyánk nevetése. Az asztalra csapunk tétován, mert megaláztak, és még csak észre sem vették - ez a nagyapánktól maradt ránk. Az állunkat vakarjuk, remeg a lábunk az asztal alatt, fintorgunk mosoly helyett, és ha megértjük, honnan jön mindez, akkor már nehéz nem tudomásul venni, hogy jön velük a hirtelen harag vagy a csendes gyávaság, a lustaság vagy a nyughatatlanság, depresszió vagy alkoholizmus - kinek mi jut. Mert, mint tudjuk, minden család másképpen boldogtalan. És ha már idáig eljutottunk, afelől se lehetnek kétségeink, örökletes-e az a bizonyos betegség - legfeljebb abban reménykedhetünk, minket később talál meg, mint egykor őket. A Mellettem elférsz ezekről a mozdulatokról szól, a szép kilátástalanságról, hogy a múlt feltárása révén önmagunkhoz kerülünk közelebb, egyúttal ahhoz a felismeréshez is, hogy a múltunk - tehát önmagunk, tehát voltaképpen a sorsunk - elől nem tudunk kitérni.

Eddig az alapvetésig már az első oldalon eljutunk, a következő 280 a tétel bizonyítása. Erős, lendületes mondatokkal indul a regény, konkrétan a könyv legfontosabb mondatával, amely a végén megismétlődik: "Én a testemmel szerződést kötöttem." Majd egy izzadságszagú népfürdői jelenetben az énelbeszélő a vele seftelni akaró autószerelőnek váratlanul bevallja: a családja emlékeivel küszködik, azokkal akar dűlőre jutni - "Mert tisztába akarok jönni magammal". Gyorsan elősoroltatik, hogyan jutott el idáig, aztán beüt egy kis magánéleti válság, és éppen a szakítása napján megkéri egy szerkesztő, írjon egy tetszőleges családi fényképről, a kiköltöző barátnő meg pont elöl hagyja a nagymama emlékiratait rejtő nejlonszatyrot. A kapkodó, ügyetlen bevezetés után a hivatalnok végre nekilát annak, ami a dolga, amit már az első oldaltól várunk tőle: elmeséli a családja történetét.

Grecsó itt van elemében. A falusi, telepi világ, a lassú életek, a bővérű vagy szomorkás anekdoták, a huszadik század nyomorúságai mint díszletek - ez a közeg élettel telivé és izgalmassá válik. Ugyanez Budapesttel és a jelennel nem sikerül. A fővárosi mindennapok, a zuglói utcák, az önkormányzat és a diszkók életképei, a prostituáltak és a BKV-utasok teljesen érdektelenek. A narrációs alaphelyzet lényege, hogy a középkorú hivatalnok elkezdi összefoglalni és kommentálni Juszti mama visszaemlékezéseit, belefűzi saját emlékeit és a régen hallott történeteket, majd nyomozásba kezd, a régi idők még élő tanúit vallatja. Keveredik a főszereplő jelenének naplója és a családtörténet, amit (fejben vagy írásban) összeállít. Az elbeszélő személyisége csak ritkán mutatkozik meg az elbeszélés nyelvében, az írásmód (egy-egy elejtett tájszót kivéve) nem egyénített, nem jellemzi a főhőst. Ami bizony baj, mert így a szöveg hibáit nem lehet azzal elintézni, hogy ez a szereplő stílusa, és mint ilyen, írói eszköz (miközben lehet az is, részben). A mondatok pontosabbak, a narráció összetettebb, a hasonlatok költőiebbek, mint amit egy hivatalnoktól (kezdő írótól) elvárhatunk, de sok a bosszantó sutaság. A didaxis nemcsak az alaptétel bizonygatásában, de apró epizódokban is előkerül. "Aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol", hangzik el, majd a következő mondatban megjelenik egy bácsi, aki nem tudja, hol van, nem talál haza, és a gyerekkori házát keresi, mert arról majd eszébe jut a jelenlegi. Mert a múltból ismerjük meg a jelent, ugye. Becsúsztak csúnya tartalmi következetlenségek is, például a sokat emlegetett fizetett szex nem az okmányiroda udvarán történik, mint ahogy később utalnak rá. És vannak megbocsáthatatlan mondatok, ami után nehéz újra kézbe venni a könyvet: "feszítették a testüket, mint pattanásig húzott íjak, nézték egymást némán, és Éva, mintha nem akarná megzavarni a tekintetek szerelmeskedését, kimondta, szeretlek!" A könyvnek továbbá nincs szerkezete: egymásba fonódó történetek vannak, egy többgenerációs család tagjainak egymásba indázó életei, négy és fél gócponttal. Juszti mama hosszú élete, Benedek és Sadi férfiszerelme, Márton és Imre barátsága és háborúja, avagy a magányosság természetrajza, valamint Domos tata és szeretője kétségbeejtő love storyja mellett igen haloványnak, ráadásul nyálasnak és elrajzoltnak hat elbeszélőnk szánalmas epekedése egy kiugrott örömlány iránt.

A szerkezet hiánya ahhoz a kulcskérdéshez vezet, minek tekintsük ezt a könyvet. A kritika már felvetette, lehetne Grecsó sikeres regényeit igényes szórakoztató irodalomként is olvasni. Ami jogosnak tűnik, hiszen ez a könyv nem gondol semmit az irodalomról, narrációról, önmagáról. De szórakoztató könyvnek sem az igazi: stílusa túl nehézkes, problémafelvetése túl okos, kérdései túl mélyen érintenek. Miközben a szöveg minősége azért messze meghaladja a lektűrökét, használja annak eszközeit: olykor hatásvadász, a fontos dolgokat funkció nélkül, udvariasságból megismétli, van rengeteg szex és háború meg pergő cselekmény akadálytalan nyelvezettel pároztatva. Mégis: nem lehet eléggé örülni annak, hogy ez a könyv eljut a szélesebb hazai közönséghez. Egy olyan könyv, amely voltaképpen azt sulykolja: figyelj már magadra, végre egyszer kérdezd meg a nagyszüleidet, és ne gondold, hogy más vagy, és ne gondold, hogy nincs közöd ahhoz a valószerűtlen, hétköznapi iszonyathoz, amit Magyarország huszadik századi történelmeként ismerünk.

Magvető, 2011, 287 oldal, 2990 Ft

Grecsó Krisztiánnal szerzőnk, Vári György június 22-én, szerdán 17 órától beszélget az Írók Boltjában.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.