Van a realizmus, és hallottam már mikrorealizmusról is. Nem beszélve a mágikus realizmusról; na, ebben már van valami, s ha akarunk, találunk is valamilyen fokú hasonlóságot Hrabal egykori és Grendel jelen dolgai közt - alkalmasint előadás-, hanghordozásbéli egyezéseket, de ettől függetlenül a Négy hét az élet mikromágikus realista regény. Tényleg, emlékeznek még a mikromágusra? Arra a mikromágusra. Tudom én azt, hogy a mikromágia a bűvészetművészet egy önálló ága, de, hogy úgy mondjam, ez nem képezte eleve, az elejétől fogva a magyar köztudat részét. Tehát nézett nagyot itt mindenki az 1977-es Ki Mit Tud?-on, amikor egy csávó - ránézésre szolidan kétes egzisztencia a sok tisztán csillogó szemű kiszista között - aszonta, hogy ő itt a mikromágus, és akkor a kamera ráközelített a kezére, ami valami kis kempingasztalszerű alkalmatosság fölött osztotta a csodákat. Eltűnt, ami volt, kicsike szivacslabdacsok, és hirtelen ott lett helyette, ami nincs. Aztán ugyanígy, csak fordítva.
Az 1977-es Ki Mit Tud? pont korban hozzánk illő eset, neve is volt a mikromágusnak, nos, Halászlaki György nyugodtan felléphetne Grendel Lajosnál a Négy hét az életben. Hisz' miért ne nézhettek volna Pozsonyban vagy egy másik dél-szlovákiai kisvárosban, az egyszerűség kedvéért legyen Léva (Grendel nem beszél a város nevéről) magyarországi tévét, mi is feszt néztük a "cseh egyet", azért számított a honi parodisták repertoárján tuti sikerszámnak a halandzsa-cseh nyelvű hokiközvetítés. Persze én értem, hogy miért nem lép fel Grendel könyvében Halászlaki, az író nem akarta játszatni a konkurenciát: mikromágus mikromágusnak farkasa már ebben a rohanó világban, bezzeg régen ez máshogyan volt egészen. Azokban a szép és kivált boldog időkben, amikor ugyan béke nem nagyon volt még mutatóban sem a piacon, de ha hazamentek a polgárok, és becsukták magukra az ajtót és a szájukat is (ez nem sűrűn sikerült), akkor minden különösebb nehézség nélkül tudtak békét csinálni, szinte a semmiből, időről időre kevesebb hozzávalóból. Olykor még a gyerek előtt is. Speciel Grendel hőse, Sanyi is így kezdi, polgárgyerekként. Nem mintha e startnak olyan nagy jelentősége lenne, hiszen a könyv legelején már éppenséggel az, aki: lelépni készülő számtantanár túl a hatvanon. S aztán meg akár egy mondaton belül is lehet a kezdeti gimnazistából felnőtt vagy csupán egy gondolat, esetleg egy okirat belőle. Ám mielőtt az elbeszélő módszerének, hovatovább módszereinek ilyen taglalásába belemennénk, tisztázzuk, miből jön ki ez az irodalmi apróbűvészet. Megvan az a mozdulat, egyszerre mocskos és mérhetetlen kisstílűségében is nagyvilági, amikor az ilyen bűvész - mintha a monte-carlói Grand Casino bejárata előtt játszana Itt a piros, hol a piros?-t - egyazon mozdulattal húzza fel az inge és a szmokingja ujját, épp csak a csuklója fölé - és tudjuk, hogy csalni fog?
Grendel magával a csalással ver át, az a csalás, hogy nem csal, olyan jól hiteti el, hogy az övéi igenis léteztek, hogy nem vizsgáljuk magunkban sem, hogy tényleg így volt-e. Pedig ez a "polgári Magyarország" - például ott Pozsonyban - már majdnem olyan, mint Fenyő Miki (még valaki a Ki Mit Tud?-ról) jampecai, akik a Chevroletben agyba-főbe nyomják a dudát, s két pofára zabálják a narancsot a pálmafákról. Na, ja, Grendel emberein meg végigment a szovjet második hadseregcsoport, hogy kitapossa belőlük az utat a kommunistáknak, s hogy végül - 68-ban - a magyarok is rájuk menjenek. Úgyszólván hívatlanul.
Szóval, hogy létezett egykor egy olyan népcsoport, aki csak akkor ment tényleg vizitbe, ha várták. Ha akarom, szimpla ámítás. Mindenesetre nem úgy haltak ki, hogy hopp, itt sem voltunk, beletellett nekik úgy ötven-hatvan évükbe; erről az ötven-hatvan évről szól - persze nagy szeretettel és nem kevesebb iróniával - Grendel könyve, s ez az az ötven-hatvan év, amit Varga Sanyi, a lelépni készülő felvidéki számtantanár az eszmélkedésétől magáénak tudhat: itt pereg le, az orrunk előtt. Pontosabban itt pereg le s fel, hiszen bár a Négy hét az élet egy kerek egész, végső soron egyenes vonalú, kezdete-közepe-vége van történet, csak nem úgy van elmesélve. Egészen máshogy. Úgy, ahogy a mesélő szájára jön, egyik ágból bontva a másikat, a mesélő és a történet - megingathatatlan - belső logikája szerint, az időrendiség feleslegességének magabízó tudatában. S hogy mennyire nem érdemes a történetidővel törődni, azt Grendel néhol egészen pimaszul adja olvasója tudtára: a bakáknak három hónapig tart levágni a 150 centis centit a leszerelés előtt, úgy, hogy minden reggel leesik egy kocka. Illetve Sanyi a Favoritján többször átugrik Győrbe, s egyszer-kétszer még Pestre is fölszalad, míg ugyanabban a mondatban, bekezdésben mi a beatmisék korát éljük épp - nem kell mondanom, hogy milyen Skoda Favorit volt akkoriban, 1000 MB-nek hívták, embeecskó, basszus.
A bűvész az bűvész, a legapróbb kétség fel nem merül, hogy az idő és a kor regényében egyáltalán lehetne-e máshogy kezelni az időt, mert nyilvánvalóan nem. S ha ez nem lenne elég, ott van a fejezetek számozása is, hogy segítsen: a 19.-től haladunk visszafelé, a kötet harmadik részére marad a 0. Gaspar Noé Visszafordíthatatlanja találkozik itt Hrabal bármelyik nem egyes szám első személyű (nyilván van ilyen) kisvárosi rumlijával, vagy Lamival, a halhatatlan balhátvéddel, csakhogy Noé a szörnyű végkifejlettől a szörnyű odavezető úton át mesél egy rémdrámát a boldog kezdetig, itt az időkezelés miatt ez lehetetlen - csak a tuti vég a biztos, ami Laminak sem volt egy kimondott kezdet, bár mindenki másnak talán igen. De nyugi, jön a bűvész, a mindenről (de távolról sem mindent) tudó elbeszélő, bízzuk nyugodtan rá magunkat. Elvisz a végnek is a legvégéig.
Grendel Lajos új regénye az - eddig a sokszínűségéért is feltétlenül szeretett - életmű kiemelkedő állomása, nagy mű egy karcsú kötetben, ami ha meggondolom, majd' háromszáz oldala ellenére egy szuszra el is olvasható.
Kalligram, 2011, 279 oldal, 2700 Ft
