"Ez a könyv Debreczeni Józsefről és rólam, illetve rólam és Debreczeni Józsefről egyszerre szól" - Orbán Viktor summázza imigyen a róla szóló vaskos művet a kötetzáró (amúgy két héttel a választási vereség után készült) interjúban. A volt kormányfő a munkával szembeni fenntartásait sorolva mondja ezt, majd megjegyzi: "Ez nem kerülhető el, és önmagában nem is probléma: ez egy ilyen műfaj."
Orbán Viktor jól érzékeli, hogy mi a kötettel a legfőbb gond: az, hogy Debreczeni számos esetben képtelen tartani a három lépés távolságot tárgyától, holott a vállalt feladat ezt kívánná; ehelyett a tárgyilagosságra törekvő portréíró nézőpontját gyakran elnyomja az egykori aktív és jelenleg is elkötelezett politikai szereplőé.
*
A dolog furcsasága, hogy e szubjektivitás egyszersmind erénye is a kötetnek. Orbán Viktor (és a Fidesz) a honi politikai élet egyik legizgalmasabb jelensége. Ez részben annak a következménye, hogy valójában nagyon keveset tudunk róluk; a sajtó - s így a nyilvánosság - számára évek óta jószerivel megközelíthetetlenek. A Fidesz aktuális állapotáról újságírói eszközökkel készített összefoglalót 1996 óta nem olvashattunk. Azóta a párt jelenével a napi híreken túl csak publicisztikák foglalkoznak, feltáró jellegű munkák kizárólag a Fidesz múltjáról születtek. Igaz, ez utóbbiak közül kettő kitűnő, forrásértékű kiadvány: Pünkösti Árpád Népszabadság-beli sorozata - Szeplőtlen fogantatás - a fiataldemokraták indulásáról, illetve a Petőcz György szerkesztette interjúkötet, a Csak a narancs volt a Fidesz első hat évéről. (Debreczeni József az előbbiből bőven idéz is, mondhatni, könyve első harmadának legfontosabb forrása; az utóbbit viszont egyáltalán nem említi. Ez elég fura, még akkor is, ha a Csak a narancs volt két alanya - Fodor Gábor és Hegedűs István - Debreczeninek is nyilatkozott. Kérdés azonban, hogy lehet-e a székházpénzek sorsát olyan részletességgel ábrázolni - mint ahogyan azt a jelen kötet is teszi - a Petőcz-könyv Ungár Klára-interjúja nélkül. Szerintem nem.)
Debreczeni József 1994-1996 között Orbán személyes tanácsadója s
a Fidesz szalonjának rendszeres vendége
volt. E pozíció okán a szerzőről - úgy is, mint egykori MDF-képviselőről, illetve a Fórumból kivált MDNP-hez vállaltan közel álló publicistáról - joggal feltételezi az olvasó, hogy lényegesen több és pontosabb információ birtokában dolgozhatott, mint például, horribile dictu, Kende doktor. E várakozásnak Debreczeni József annyiban megfelel, hogy közöl néhány valóban érdekes történetet, amik jól illusztrálják azt a közeget, amelyet Orbán nemcsak alakít, hanem amely maga is alakítja Orbánt. E sztorik nem bennfenteskedő pletykák - noha van köztük egy-két kifejezetten bizarr eset is -, s ez mindenképpen Debreczeni javára írandó. (Ezek közül Katona Kálmánnak, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium vezetőjének a leváltása a legmeghökkentőbb elbeszélés. Katona először a sajtóból értesült arról, hogy vele úgymond bajok lehetnek, ám környezetében erről senki nem tudott semmit. Katona megnyugodott, bár azt furának tartotta, hogy a sikeresnek minősített árvízvédelem után semmi dicséretet nem kapott. Aztán jött a bizonyosság: egy gyáravatóról valamennyi lap beszámolt, és közölte is azt a fényképet, amelyen Katona Orbánnal és a cég vezetőivel koccint - kivéve a Magyar Nemzetet, amely olyan fotót hozott le, amiről Katonát levágták. A miniszter számára a de facto kormánylap "üzenete" egyértelmű volt. Orbán végül is nem tudta lemondásra bírni, s így neki kellett menesztenie Katonát, aki máig nem tudja pontosan, mi állt elmozdításának hátterében. A történetet a volt miniszter mesélte el Debreczeninek.)
Összességében mégis azt mondhatjuk: Orbán Viktorról, a Fideszről
semmi megrendítő nóvum
nem derül ki. Különösen áll ez az 1963-1994 közötti éveket feldolgozó első három fejezetre (vagyis nagyjából a könyv felére). A szerző alapvetően a már megjelent kiadványokra támaszkodva rekonstruálja ezen időszakot; az említett Pünkösti-opuson kívül többek között Richter Annának az ellenzéki kerekasztal szereplőit bemutató portréira (megjelent: 1990), a Bozóki András szerkesztette Fidesz-kötetre (Tiszta lappal, 1992), Kéri László Orbánnal készített mélyinterjújára (1994) és az egyik legalaposabb Fidesz-elemzésre, a ma már gyakorlatilag megszerezhetetlen Wéber Attila-dolgozatra (A Fidesz-jelenség, 1996) hagyatkozva. Debreczeni bőségesen citál e művekből; az egyik legkirívóbb példa egy 1993-as, a maga idejében nagy feltűnést keltő, Mozgó Világ-beli Orbán-interjú (készítője Mihancsik Zsófia), amelyet, némi túlzással, a szerző több részletben, majd´ teljes egészében idéz.
Ha újdonsággal e fejezetek nem szolgálnak is, sokkal tényszerűbbek a könyv második felénél, kivált az 1996 utáni éveket feldolgozó részeknél. Nem arról van szó, hogy e passzusokban Debreczeni tudatosan elhallgatna vagy megmásítana tényeket (például a bányaügyet - igen szigorú konklúzió levonásával - aprólékosan ismerteti, de erről később). Inkább arról, hogy ez az időszak politikailag szervesen illeszkedik a 2002 áprilisában lezárult periódushoz, s hogy emiatt a szerző olykor szükségét érzi, hogy az Előszóban deklarált nézőpont - az ún. jóindulatú tárgyilagosság - jegyében védőbeszédet tartson Orbán Viktor és politikája mellett.
*
"(...) ez a munka nem politikai szándékkal íródott. (...) sem javítani, sem rontani nem akarja Orbán Viktor pozícióját. Csupán a megítélését akarja javítani, amennyiben tárgyilagosan és jóindulatúan igyekszik bemutatni a személyiségét, a tetteit és azok lehetséges mozgatórugóit. (A jóindulat tehát nem a tárgyilagosság, hanem a rosszindulat alternatívája.)" (Kiemelések az eredetiben - B. I.)
E mondatok azért fontosak, mert Debreczeni e sajátos alapállás érvényesítésének oltárán föláldozta Orbán-portréját. A szerző, főleg a kötet második, a "jobboldali" Orbánról szóló részében ugyanis
elvárásoknak akar megfelelni
Érzésem szerint a remélt elsődleges célcsoport - a mérsékelt konzervatív szavazók - elvárásainak. Hogy ez tudatos-e, azt nem tudom; azt viszont igen, hogy a kötetben szövegszerűen is jelen vannak olyan tendenciák, amelyek e megfelelni akarásra utalnak.
Debreczeni József Orbán néhány, a jobboldali fordulata utáni, illetve kormányfőként előadott beszédét (például azt a 2000. augusztus 20-it, amiben Orbán Viktor meghirdeti az "álomprojektet") ízekre szedi, és meggyőzően mutatja ki nemcsak azok populizmusát és esetenkénti demagógiáját, hanem e szövegek minősíthetetlen színvonalát is. A szerző továbbá az Orbán-pályafutás
valamennyi rázós állomását
sorra veszi. Szó van az MDF 1996-os szakadásáról: ezt egyrészt a fiataldemokraták is elősegítették a maguk szerény eszközeivel, másrészt az általuk biztatott kilépőket (a későbbi MDNP-t) utóbb csúnyán magukra hagyták. (A történetben közvetítőként szereplő Debreczeni e miatt a cserbenhagyás miatt mondott búcsút az Orbán melletti tanácsadásnak.) Nincs megkerülve a székházügy, illetve a Fidesz közeli cégek története sem; az "szabó Attila és Vajda Éva ÉS-beli riportjai és a vonatkozó Népszabadság-, HVG-, valamint Világgazdaság-cikkek alapján részletesen előkerül az "Orbán-bánya" privatizációja, a Simicskáék gründolta cégbirodalom, Schlecht Csaba, Kaya Ibrahim, Joszip Tot; a Fidesz "politikai és gazdasági vonala", amelynek összefonódása az alsóbb szinteken "kisstílű és visszataszító". A szerző Orbán Viktor kudarcos vállalkozásai közé sorolja Simicska Lajos adóhivatali elnökké való kinevezését, és bírálja hősét amiatt, hogy a Wermer-birodalomnak túlontúl széles, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének ellenben túlontúl szűk mozgásteret biztosított.
Ezen esetek említése nem csak afféle, a hitelesség látszatát erősítendő szemfényvesztés; mi több, az Orbán-bánya magánosításának mindmáig leghomályosabb részletére is fény derül.
Ez utóbbi információ napi szinten is hírértékű, ámbár erre fura módon eddig - noha a kötet június eleje óta kapható - senki sem reagált. Az MDF-fel közös székház eladásából származó százmilliókat a Fidesz pártvállalkozásán keresztül több, a pártvezetőkhöz közel álló személyek tulajdonolta cégekbe terítette. Ezek egyike 1993-ban 4,75 millió forintnyi részvény erejéig beszáll Orbán apjának bányatulajdonos cégébe, amit fél év múlva 1,2 millióért elad id. Orbán Győzőéknek. Bár az ügylet a személyi átfedések miatt eleve necces, azt sem a tranzakcióról először tudósító HVG, sem a bányasztorit részletesen feldolgozó "szabó-Vajda páros nem tudta kideríteni, hogy Simicskáék a 4,75 milliós névértékű részvényért ténylegesen mennyit fizettek. A válasz az Orbán-portré 453. oldalán olvasható; és mindenképpen hiteles, hiszen az adat magától id. Orbántól származik, akit Debreczeni jelenlétében Orbán Viktor kérdezett erről telefonon. A részvényeket névértéken vette meg Simicska cége, Orbán apja az üzleten tehát 3,55 millió forintot nyert. Vagyis az államtól ingyen kapott ingatlan eladásából származó pártpénzből magánvagyon lett. "Egy miniszterelnök esetében az ilyen régi dolgot lehet magyarázni, de menteni nem. Főként, ha az illető már 1993-ban is miniszterelnök akart lenni..." - véleményezi a történteket Debreczeni.
*
A Debreczeni által igényként megfogalmazott "jóindulatú tárgyilagosság" nem abban érhető tetten, amikor például a bányaprivatizáció értelmezésekor fölvet olyan jogos és életszerű szempontokat, amelyek egy magánosításkor nagyon is játszanak a valóságban. Még csak nem is abban, amikor a székházeladás valódi indokát abban látja, hogy meg kellett teremteni a túlélés és a versenyképesség feltételeit - hiszen 1990-ben az MSZP kivételével valamennyi új politikai formáció komoly infrastruktúra nélkül indult -, s hogy ehhez a magyar viszonylatban is kirívóan álszent, prűd és éppen ezért betarthatatlan pártfinanszírozási törvény miatt "trükközni" kellett (s kell manapság is). Ezek rögzítéséhez nem szükséges jóindulat, elég a
tényszerűségre törekvő józanság
Mint ahogyan elegendő Orbán Viktor tehetségének vagy jó politikusi húzásainak elismeréséhez is. Mert utóbbiból is akad jócskán, legalább annyi, mint vitatható tetteiből: Debreczenivel egyetértve komoly tettei közé sorolhatjuk mondjuk az 1990-es taxisblokád idején tanúsított felelősségteljes magatartását (amelyre az akkori SZDSZ-vezérkar például képtelen volt), vagy annak felismerését, hogy ideje a lakosságnak (még ha a kívánatosnál szűkebb csoportjainak is) reális lehetőséget biztosítani a továbblépéshez (például kedvező lakáshitelekkel), ha nem akarjuk tovább szaporítani a rendszerváltásból kiábrándultak táborát. (Az e felismerésre rátelepedő politikai píár és az ennek nyomán kibontakozó hazugságdömping más kérdés; erről amúgy Debreczeninek sincs túl sok jó szava.)
A Debreczeni-féle "jóindulatú tárgyilagosság" másban nyilvánul meg: abban, amikor a szerző értékelhető érvek nélkül próbálja Orbán vagy a Fidesz néhány hülyeségét megideologizálni (például az unalomig ismert összeesküvés-elmélettel a kádári restaurációról meg a "vörös pókhálóról", bár Debreczeni Walesa kifejezését nem használja). Vagy abban, amikor Orbán-kritikáját a politikai ellenfelekre vagy a "gonosz" újságírókra tett megjegyzéseivel mintegy enyhíteni igyekszik; különösen e passzusoknál érezni az elképzelt jobboldali közeg elvárásainak való megfelelés szándékát. Például Debreczeni elemzi a Fidesz és Orbán azon gesztusait, amikkel 1994 után a jobboldaliságukat igyekeztek igazolni potenciális szavazóik előtt. A szerző úgy látja, hogy ezek némelyikéből süt a parvenüre jellemző túlkompenzálás. (Erre amúgy az MDF környékén különösen érzékenyek, lásd a Balsai Istvánnal készített Narancs-interjút [Taps nélkül] a 2000. január 27-i számban.) Debreczeni azonban elmarasztaló értékelését egy - a kéziratba minden bizonnyal az utolsó pillanatban beszúrt - Medgyessyvel, pontosabban az MSZP, "a nemzeti közép kormánya" választási szlogenjével szembeni kirohanással kompenzálja, illetve teszi befogadhatóvá a "nemzeti" jelző iránt felettébb érzékeny honfitársaink számára.
S hogy
a jobboldal vesszőparipája
se maradjon ki: Debreczeni Orbánék sajtófóbiájának okát az ellenük folytatott 1993-1994-es médiahadjáratban látja. A Fidesz vezérkarán ez nem múló sebet ejtett, s e trauma magyarázza a "médiaegyensúly" meghirdetését is, immár kormányzati pozícióban. Debreczeni e törekvéssel alapjában egyetért (igaz, a postabankos Magyar Nemzetnek a Napi Magyarországba való bedarálását ellenezte). Azt viszont nem említi a szerző, hogy a "kiegyenlítésnek" voltak más (végül sikertelen) eszközei is: például amikor a Fidesz közeli cégek ügyeit firtató lapokat (HVG, Népszabadság, Világgazdaság) kivétel nélkül APEH-revízióval büntette az orbáni hatalom és a Simicska vezette adóhivatal, ami csak látszatra a személyes bosszúvágy kategóriája; valójában a törvényes rendhez való viszony kérdése.
Visszatérve a fideszes sajtófóbiára: úgy vélem, az 1994-ben kormányváltást szorgalmazó sajtóban néhányan esetenként hisztérikus, a rosszhiszeműségtől sem mentes kampányt folytattak akkoriban Orbánék ellen, alaposan félreértelmezve a média feladatát. Az viszont már nem igaz, hogy "a sajtó" úgymond akkor "ejtette" véglegesen a Fideszt, amikor az a közvélemény-formálók nyomása ellenére sem ment be az MSZP-SZDSZ-koalícióba. Ez a Fidesz-féle jobboldali zsurnalizmus egyik kedvenc mítosza (s egyben a jelenbeli "polgári" sajtópolitika népszerű önigazolása is), kár, hogy Debreczeni is komolyan vette.
Amikor a szerző tompítani igyekszik saját Orbán-bírálatának az élét, sokszor használ nyelvileg igénytelen, esetenként kifejezetten nevetséges fordulatokat. Mintha maga is érezné: könyve színvonalának ártanak e
fölösleges tiszteletkörök
Például többször is felbukkan a "tegyük hozzá csöndben" fontoskodóan modoros kifejezése, ráadásul többféle variációban ("csak halkan jegyezném meg", "itt csendben fel kell tennünk azt a kérdést, hogy..." stb.); az pedig fölöttébb mulatságos, amikor Debreczeni az Orbán-kormány bukását "egy barátom barátjának tizenhárom éves lánya" mögé bújva kommentálja. ("Ezt a fiúk talán megérdemelték: de mi nem!" - fakad ki az ifjú hölgy.)
*
A Fidesz 1996-os vitairatának az ismertetése, illetve a könyv végén az Orbán-kormány négy évének értékelése már a "jóindulatú tárgyilagosság" szempontjain is túltesz: e részek megírásakor Debreczeni alighanem elkötötte kritikai vénáját. A kormánypropagandából ismerős megannyi szólam köszön vissza ezekről az oldalakról, az orbáni fordulatok, illetve a fideszes világmagyarázók kifejezéseinek kánonszerű felsorolása. (Ámbár végre elmagyarázhatná valaki, hogy miként is kell racionálisan értelmezni az alábbiakat: "Orbán Viktornak jelentős mértékben sikerül rehabilitálnia, anyagi és erkölcsi jogaiba visszahelyeznie olyan értékeket, fogalmakat, mint a haza, a hit, a család, a munka, a szorgalom, a nemzeti önbecsülés és önbizalom stb.") Ez a néhány oldal nemcsak gagyi, hanem méltatlan is a kötet egészéhez.
Méltatlan a vállalkozáshoz az is, hogy a szövegben a megengedhetőnél több a kisebb-nagyobb hiba, ami elsősorban a kiadó sara; pedig az Orbán-portré, fölteszem, fontos volt az Osirisnak. Íme, mutatóba néhány: Orbán középiskolai barátjából, Incze Zsoltból egyszer csak Incze Miklós lesz, hasonló sorsra jut a Nagy Andrásként is felbukkanó volt kormányfői kabinetfőnök, Nagy Andor; Orbán Viktor "gondolatkísérlete" - amellyel Debreczeni hosszasan foglalkozik - az MSZP nélküli, az MDF-fel és a KDNP-vel kibővített koalícióról nem 1994 tavaszán, hanem annak az évnek a legelső napjaiban hangzott el; azt az emlékezetes baromságot, miszerint Kövér László "egyfajta Vesta-szűzként" óvja a Fidesz alapvető értékeit, a szerző Bozóki Andrásnak tulajdonítja, holott azt Stumpf István követte el; Lengyel Lászlót Tamás Gáspár Miklós nevezte először fordított Kasszandrának, vagyis a kifejezés nem Orbán agyszüleménye, mint ahogyan azt a könyv sugallja; Debreczeni egy két évvel ezelőtti cikkét nem írhatta 2002-ben, mint ahogyan a Népszabadság sem tudósíthatott a Testnevelési Egyetemen április 9-én elhangzott Orbán-beszédről április 3-án, bármennyire is jó lap.
Mellesleg elszomorító, hogy - a jelek szerint - még a legnagyobb, s ez idő tájt a legjobb könyvkiadónk is a szerkesztői munkán akar spórolni. Ennek alátámasztására a fenti felsoroláson kívül megemlíthetjük azt is, hogy a sok önismétlés, olykori túlmagyarázás miatt ötven-hatvan oldalt simán lehetett volna húzni a kéziratból (ami csak javára vált volna a kötetnek); és erre a kiadói szerkesztőnek kötelessége fölhívni a szerző figyelmét.
*
Debreczeni Orbán-portréja figyelemre méltó munka, de a szerző elvétette az arányokat: nem csupán egy politikus pályaívét akarta megrajzolni, nemcsak egy változatos politikai életutat igyekezett következetes és alapjában véve egyenes vonalú karrierként interpretálni, hanem megpróbált egy koherens rendszerváltozás-értelmezést is érvényesíteni. A feladattal végül is nem birkózott meg: egyrészt az anyag nagysága szétfeszítette még e vaskos könyv kereteit is, másrészt a kritikus-elemző Debreczeni túl sok engedményt tett annak érdekében, hogy műve ne csak a szakmai, hanem saját politikai közege elvárásainak is megfeleljen. Ezzel együtt Debreczeni alapállása tisztességes; a szerző például Orbán valamennyi - a nem jobboldali sajtóban egyébként már közhelyszámba menő - hibáját
a volt kormányfő orrára húzza
Persze hiba lenne elborulni Debreczeni "merészségétől": hiszen ha a szerző ezekről a dolgokról nem tényszerűen írt volna, könyvéről tudomást sem kellene venni, mert automatikusan besorolna az ún. polgári sajtó hasonló témákban írt alacsony színvonalú, szervilis hangvételű produktumai közé. Egy írás "bátorsága" csak ott erény, ahol a szerzők és az olvasók nem szabadok; és nemcsak diktatúrák idején van ez így, hanem olyankor is, amikor például emberek csoportjai "magasabb szempontok" miatt önként mondanak le a bírálat, a kétkedés, az önálló véleményalkotás jogáról. Ám ha kötete alapján Debreczeni Józsefről azt állítjuk, hogy szabad ember, akkor ezzel nem mondunk semmit, mert 2002-ben ez a természetes. Egyelőre maradjunk ennyiben.
Osiris Kiadó, 2002; 570 oldal, 2980 Ft
