III.
A számok nyelvén: ha összeadjuk azon órák számát, amelyet az utolsó negyedszázadban magyar emberek valamely magyar klasszikus társaságában töltöttek, akkor nem a derék Moldoványi Ákos lesz a győztes, őt megelőzi még Zámbó Jimmy is, pedig mennyivel később robbant be, és korai halála megakadályozta abban, hogy befogja Nemere Istvánt, Csala, valamint Koncz Zsuzsát, pedig ők sem értek el dobogós helyezést.
De ne csigázzuk tovább az izgalmakat: a győztes, immár egy orrhosszal Vitray Tamás előtt, egyébként toronymagasan: Knézy Jenő. ´, Jenő, legalább harminc éve
folyamatosan ott van,
és nyomja, intravénásan. Kábé amióta beteg a magyar futball.
Folyamatosan ott van, és hosszú és - valljuk meg: inkább ellenére, mint miatta - magas nézettségi indexű műsorokban traktálja a nemzetet a tévéképernyők előtt, mossa, mossa a magyar agyat lankadatlan, szipolyozza a népet, csöpögtet ürmöt a sportszerető közönség örömébe. Fecsegi ki reflektálatlanul és diadalmasan otromba titkait, sötét babonáit, rémisztő tüneteit. Hirdeti mélyen játék- és élvezetellenes filozofémáit, szolipszisztikus voluntarizmusát.
Az nyilvánvaló, hogy Jenő nem egyszerűen egy sportriporter. És most nem arra gondolok, milyen jolly joker a választási műsorban, és nem is arra, hogy mennyire hálás sztárvendég a Főzőcske de okosan show-ban, és még csak nem is arra a tagolatlan hablatyolásra, amit 2000-re virradóra produkált a Magyaregy Álomalapítás című, országos, arcátlanul ötlettelen és fantáziátlanul pofátlan pénzkidobási manőverének kaposvári dzsemboriján. Hanem arra, hogy sportriporterség ürügyén miket közvetít. Milyen világ- és énképet.
És milyen sikerrel.
És milyen igaza van. A tények igazolják, hiszen harminc éve ő mondja meg a siker titkát. A nagy axiómákat.
A kihagyott helyzetek mindig megbosszulják magukat.
És az ORTT nem lép közbe az ártatlan ifjúság védelmében, mert ez az uralkodó filozófia.
Az igazi nagy történetek mindig a győztesekről szólnak.
Büntetlenül semmit se lehet csinálni, kivéve győzni.
Hát, aki a gólt lövi, az itt a nagy csillag, nincs itt mese. A gólöröm persze a casus bellissimus a lelkendező önünneplésre, hogy kiabálva deklamálhassa minden gól után: Pont a gólról beszéltem, mintha éreztem volna...
Nem véletlenül mondtam az imént, hogy...
Itt van, amiről beszéltem...
Az összefoglalókban egymás után, csak ilyenek.
Éveken át.
Lélektanilag.
Akinek az élete ingyenes álomutazás a világ összes tájaira, megmondja neked, frusztrált fiatal prolinak, a sörsátor kivetítőjén, hogy ő előre megmondta.
És ott van és ott van
és ott van
és megmondja.
Szakmailag.
Hiába kérded, akinek hosszú pályafutása alatt a fotballról körülbelül 15 darab rettentő közhelyet sikerült csupán fölszednie, amelyek úgy igazak, ahogy az ellenkezőjük is, amelyek úgy igazak, ahogy a kézilabdára vagy a ritmikus sportgimnasztikára is, aki a kényszerítőzésnél bonyolultabb struktúrákról rendre lepattan, annak lehet ilyen hosszú a pályafutása? (Vitár! Gulyás!) Bár az, hogy hiába kérded, az arra legalább választ ad, hogy miért kell Knézy Jenőnek az önigazolásait legalább olyan terjedelemben hallgatni, mint az ostobaságait: az önértékelési zavarok jogosak, az önigazoláskényszer igazolja. Neki ennyi jutott. És neked annyi.
A tényeknél maradva.
Knézy Jenőnek minden adottsága megvan ahhoz, hogy jó sportriporter legyen. Nem pösze. Akkurátus, jól ismeri a legkülönbözőbb sportágak játékszabályait, menetét, történetét, adatait, terminusait. Ha nem, felkészül. Általában tudja a labdabirtokló játékos nevét.
Ennél a minimumnál többre csak az a szpíker vágyhat, aki tényleg ott van: szubjektivitása képes feloldódni a játékban. Aki nem hal bele a szépségbe. De Jenő a tolakodó Gráciát ellöki, ő nem bűvésznek, de mindennek jött. Denilson csak idegesíti. ´, Jenő az úr, a zsenik csak cifra szolgák, retorikai segédeszközök a drukkoláshoz. Egy-egy szürke eminenciás- vagy futóteljesítmény-himnusz ugyanakkor néha percekig is eltart. A legtutibb befutó a foggal-körömmel küzdő csapat. Az objektivitás-patronok durrogásából mindig azonnal kihallod, kinek drukkol. Aki jobban hasonlít rá, jé, milyen ismerős. Akárcsak ez a tény-giccs: hunn, új legenda, adófizető fizeti, nekünk, önreklámra. Hajrá, magyarok! Hát persze, hogy tévedjen a bíró, ha nekünk téved! (Bocs, ez Gulyás-apokrif volt.) Kis gól, de gól. A tények értünk beszélnek.
Te otthon a képernyő előtt talán ezt nem érzékeled annyira, de hidd el.
Említettem már a mérkőzés elején, hogy miért jók a számok. Közben megy a meccs, kicsit megzavarja. Mert érzelemmentesek és tükrözik a valóságot.
És, igen, a fecsegés lapidaritása!
Mindenesetre ennek a mérkőzésnek a győztese nagyon jól járhat.
Kitűnően kezelik a labdát mindkét oldalon, azt hiszem, ez megállapítható. Egy vébénegyeddöntőn. Az ünnepélyes záróeseményen minden valaminek a megtestesítője és/vagy szimbóluma. A hatalmas dob az erő és a hatalom szimbóluma. A koreai rhythm and blues zenekar színes hajú (de ne feledjem szavam) tagjai az érzelmes zene megtestesítői.
A történelem aláhúzza önmagát.
És a kérdés a másik irányba is igaz.
És erre külön hadd hívjam fel a figyelmüket, hogy a mai labdarúgás más, mint akár csak...
Az álszerénység szűkös mellénye recsegve-ropogva tépődik szét a hájas egó gondolattalan pöffeszkedésén.
És mi mégse nyomjuk le
a mute gombot?
Ide veled, távkapcsolónk!
Az osztrák név megint szép lesz, mert átkapcsolunk az ORF1-re, akik szintén nyomják az összes mecscset, viszont a szpíker nem olvassa be az összes, a komputerére kiírt adatot, vagy legalábbis nem olvas ki ómeneket a két csapat 1927 és 1953 közötti meccseinek gólarányából. Nem kockáztatja meg, hogy egy európa-bajnoki mezőnyt kommentálva tízszer elsüsse azt, hogy remekül felkészített együttesek, illetőleg kitűnő fizikai erőnléttel rendelkező csapatok. Nem mondja sose azt, hogy hihetetlen sakkozás megy. Sem azt, hogy ezen a szinten. Nem használja a parádés szót. Korszerű támadás - ilyen a labancoknál garantáltan nincs. Nem mondja a smicert kizárólag szmicsernek.
I.
A japán-belga meccsen végig arról beszél, hogy a japánok gépek, de hiába, van, amit a gépek nem tudnak megtanulni, aminek az embernek a vérében kell lennie, amit a belgák csinálnak például (pont az unalmas-iparos 2002-es belga gárda! - és a brazilok ellen hogy drukkolt nekik!). És ha állandóan hasonló mélységű dolgokkal kell megbirkózni, akkor nehéz is odafigyelni olyasmikre, hogy a japán csákó közben milyen nyesett passzal indítja a fejben is gyorsabb szélsőt. Ugyanakkor viszont megtudhatod, hogy a japán tizenegy haja azért színes, mert a japán társadalom konzervatív, a fiatalok nem mernek lázadni, és így kompenzálnak.
De a fátum szeszélyes jószág. Ha úgy szottyan kedve - mint a 2000-es foci-Eb-n -, egy pillanatra odahagyja az emberi nyomorúság iránti derűs közönyét, hogy aki folyamatosan ökörségeket beszél, annak soha nem kell felelnie ezért. Nem, itt csúfondáros istenek is beszálltak Jenő önlejáratásába. Hogyan másként magyarázod azokat a - ha nem ismernéd az isteneket, azt mondanád: a didaktikusságig - koincidens eseményeket, hogy Hagi pont akkor megy hátra segíteni a védekezésben, és effektíve szerel, és abból ígéretes kontrát indít, amikor Jenő éppen azt mondja (huszadszorra; vannak meccsek, amikor rászáll valakire, és azt szidja egész végig), még be se fejezi a mondatot, hogy Hagi nem segít a védekezésben, nem megy hátra szerelni. Vagy hogy pont akkor lesz életveszélyes helyzet egy belga beívelésből, amikor Jenő éppen annál a mondatnál tart, hogy már megint ezek a fölösleges beívelgetések, mire a belga csávó a védők hátába kerülve mellre veszi a tökéletes beívelést, és teljesen tisztán lő két méterről. Ezek után már teljesen kiszámítható volt, hogy a spanyolok megverik a jugókat, 0-3-ról is, mert Jenő annyira tömjénezte a jugókat és annyira fikázta a spanyolokat. Ez nemhogy szokása, de az epilepsziás rohamig tudja turbózni, nemhogy 3-0-nál, de 1-0-nál is, hogy aki vezet, annak minden megmozdulása kkkáprázatos, a másikat meg nem is érti. De a 92. percben halálos bizonyossággá érett, hogy hiába vezetnek a plávik 3-2-re, és hiába fújják le azonnal a meccset, a spanyolok fordítani fognak, ugyanis a 91. percben Jenő rákezdte, hogy érzik már a spanyolok is, amit ő a meccs eleje óta mond, ennyi idő alatt nem lehet két gólt rúgni, és ezt tudják a spanyolok is. Hát kérem szépen, mondom - mondja, emelt hang, szinte kiabál (és a hangsúly!, hiába fogod be a füled, belülről is hallod, és ott hallod csak igazán, odabenn!) -, hullanak a nagy focinemzetek, kiesett Anglia, Németország, és most Spanyolország is. És szakmailag elemezni kezdi a kudarc okait - úúú, irgalom anyja, ne hagyj el! Taglalja, miért volt szükségszerű, hogy a spanyolok kiessenek. Felvonul az összes irtózatos közhely, kényszerneurotikus szabály és mágikus ráolvasás - és ha nem egyenlítenének közben a spanyolok, talán sose fejezné be az elemzést.
És ez se ilyen egyszerű, mert Jenő nem hisz a pajkos istenekben: ő elmagyarázná szíves örömest, hogy ő hogyan volt tévedhetetlen jós itt is, amikor azt mondta az előbb, hogy.
Csak azért hagyja abba, mert itt egy magasabb szabály lép életbe, tudniillik az Igazi Dráma Szabálya, mely kimondja, hogy bárcsak ezt kimondhatnám: Micsoda dráma! Ott se a dráma a lényeg, hanem hogy én, Jenő, közvetítem, ott vagyok, szereplője vagyok a drámának, sőt én mondom meg nektek, hogy dráma van, lehet, hogy magatoktól észre se vennétek. A dráma
én vagyok
Tombol a Jenő-varázs.
Ha valami frissen hallott vízilabdás szlengkifejezést sikerül nagyjából az eseményekkel párhuzamosan elsütnie (az nyilvánvaló, hogy a budapesti vízilabda-Eb-n már szóltak neki - és az tényleg egy kulminációs pont volt -, a végén sértődötten elnézést is kért), ijesztően megnő a veszélye egy önnön szakértelme által kiváltott elérzékenyülési rohamnak. A legnagyobb elragadtatásban önittasult hangon elnézést kér, hogy ennyit beszél, de ő azt szeretné, ha minden néző látná és az utolsó cseppig kiélvezhetné, amit az ő kulisszák mögé - nemkülönben a játék csínját-bínját - látó szemei minden idegszálukkal érzékelnek ebben a kedves nézők számára talán oly egyszerűnek és unalmasnak tetsző sportban.
Az ötkarikás játékokon már azon is elgondolkodhattál, veled hogyan is állhatnak az istenek, ha a 100 női mell (...) középdöntőjénél erre a mondatra kapcsoltad be a tévét csendes, gyanútlan éjszakádba: Megan Quann titkos meglepetés lehet, ugyanis ő vezeti a világranglistát. Alapjában véve abszolút pozitív beállítódású ember vagy, és most tényleg nagyon megfogadtad, hogy Jenőn nem fogod többet felidegesíteni magad. A kierőszakolt derű azonban kártyavárként omlik össze, amint a fenti formállogikai ördöglakatba rejtett retorikai pokolgép robban: a befutó után harmadszorra is megismétli, hogy, íme, ő megmondta, és tessék, tényleg a meglepetésember nyert, ti. Megan Quann, aki már egy ideje rendszeresen szarrá veri a világot, úgyhogy, kovboj a kolthoz, a távkapcsolóhoz nyúlsz, és átmész egy klipre, és ha addiktív személyiség vagy, végzetesnek bizonyul az előzetes óvintézkedés (mute gomb megnyomása) nélkül visszakapcsolni, 200 gyors, Jenő éppen számokba fojtva, rakja össze a mondatokat, elmondja az egész adatbázist, amit beletettek a komputerbe a 4-es pályán úszó versenyzőről, aztán egyszer váratlanul felnézhetett, mert amikor a csávó három méterre van a faltól, elegánsan így fejezi be a mondatot: és aki pillanatokon belül megnyeri, mire a csávó arcátlanul egy bukófordulót csinál, ő nem szakember, neki muszáj odafigyelni, hogy hány méternél tart, de alig tesz a csávó kétharmad medencehosszat, és Jenő máris kész a riposzttal: Hát persze, ha nyeri.
Az önigazolás-kényszer legpatologikusabb esetei dementiás tüneteket követően jelentkeznek. Egy NB I-es rangadó közvetítésekor Jenő egy kontratámadásnál, egy előreívelt passznál azt mondja, pattogós-felizgulós hangon: Nincs gól!, de hirtelen elhallgat, és a valóban ígéretes akció következő tíz másodperce úgy zajlik le, mintha megszakadt volna a hangösszeköttetés, de nem szakadt meg, kedves nézőink, egyszerűen csak az történt, hogy Jenőnek azt kellett volna mondania, hogy Nincs les!, eltévesztette a szót, és képtelen volt helyesbíteni magát, és gondolkodott, és gondolkodott, ebből hogy lehetne kijönni, és közben lepörgött a parázs jelenet, de ő csak gondolkodott, és aztán feladta. Nem tudott megbirkózni a feladattal. Megpróbálta, de nem ment. Körülbelül fél perc múltán lett képessé arra, hogy verbálisan bekapcsolódjon a vizuális eseményekbe. Kisegítette egy hosszas készülődés a kirúgáshoz.
II.
Akik azt mondják, Jenő visszafogottabb volt a mostani vébén, azoknak ne azt mondd, hogy valami hihetetlen szerencséjük van Fortunával, hogy nem a németek rúgták az első gólt a döntőn (mert akkor elszabadul a pokol stb.), fölösleges. Csak azt, hogy
jó estét, jó szurkolást kívánok.
Farkas Zsolt
