Könyv

"[J]ó volna, ha most már mesélnél is valamit" - szól az Ébresztő című vers beszélője, Pion pedig mást sem csinál, csak mesél és mesél, sorokon, szakaszokon, költeményeken át. Elsősorban gyermekkori emlékekre fókuszál ez az erősen köznyelvesített líra: feldolgozása a múltnak, az időnek, amely ránk nehezedik, mint Atlasz hátára a világ. Aki, ahogy a cím is mutatja, bírja.

A borítóról a szerző egész alakos fotója tekint ránk: fiatal költőnél szokatlan gesztus ez. Jelzi: a kötet fő témája és tétje az én artikulációja, a saját hang hallatása. A versek telítve vannak egyes szám első személyű igealakokkal és a beszélőre utaló más nyelvi elemekkel, de a póz egyáltalán nem adys.

Az egykori gyermekgyógyász, kormányzati adminisztrátor (FDA-elnök), a Yale orvoskarának volt dékánja, a korábbi notórius túlevő élete utóbbi évtizedét az egészségtudatos táplálkozásnak szentelte. Szenvedélyesen kutatja, miért is eszünk többet az "ideálisnál".

A sci-fi irodalom termékeinek halhatatlanságáról nyilván nem az dönt, jóslataik mennyire bizonyultak tudományosan igazolhatónak, hanem az, mennyi maradt meg mára képzelőerejük költészetéből. E téren Bradbury regénye klasszikusnak nevezhető, és talán ott van a helye Verne Gyula remekei között, amelyekben nem azt szeretjük, hogy "már 1863-ban megjósolta az internetet".

A legkeményebb - más hangok szerint: az utolsó igazi - hard sci-fi szerző eredetileg 2008-ban megjelent regénye finoman újrakalibrálja a műfaj megszokott célközönségét: a Diaszpóra teljes körű élvezetéhez már kevés az Asimovon és Űrszekereken edzett koponya, sőt nem árt, ha a kedves olvasó legalábbis az MTA Atommagkutató Intézetének munkatársa.

Mínusz húsz fok, hullanak a hópelyhek és az áldozatok. Erre a jól ismert skandináv krimi-klisére épít a svéd újságíró is, aki egy valóságos kisvárosi gyilkosságtól indult el, és vált publicistából díjnyertes első kötetessé. A detektívregény alapmotívumaival dolgozik: az elvált újságíró, Magdalena Hansson visszaköltözik kisfiával vidéki szülővárosába, ahol gyilkosságok sora várja.

"Minden krimiírónak évente újra kellene olvasnia a Macbethet" - mondja Jan Arnald svéd író és újságíró, aki Arne Dahl álnéven jegyzi világszerte ismert thrillereit. S bár a Misterioso - a tizenegy kötetes Intercrime sorozat nyitódarabja - nem szárnyal éppen shakespeare-i magasságokba, a skandináv detektívregény hagyományai szerint erős társadalomkritikát bújtat a ponyvába.

Nyilvánvalóan csak határeset gyanánt számítható az elsüllyedtek közé, noha műveinek "az a része, mely túlnyomónak mondható", ma a megérdemeltnél jóval kevésbé ismert. S nem él elevenen a magyar irodalom egyik legkedvesebb alakjának emléke sem.

Három monológ, amelyek kitesznek egy regényt, vagy pontosabban fogalmazva: regénnyé állnak össze. Két nő és egy férfi. A meglepetés az lenne, ha nem szerelmi háromszöggé sűrűsödne a sok apró egyéni történet. A meghökkenést végül más váltja ki. Hiába állítják a "szerető" barátnői, hogy ez bizony tipikus eset, hát nem az, a végkifejlet szempontjából legalábbis biztosan nem. Ahogy az eddigi Háy-próza ismeretében sem beszélhetünk éppen szokványos szövegről.

A forrásgyűjtemény 1941 és 1947 között keletkezett dokumentumokat közöl a Magyar Honvédség megszálló alakulatainak a Szovjetunió elfoglalt területein véghezvitt háborús bűntetteiről. Pontosabb lett volna azonban, ha a szerkesztők már az alcímben is jelzik: kizárólag orosz levéltári anyagokról van szó.

A francia művelődéstörténész 2008-ban írt s akkoriban nagy sikert aratott munkája letehetetlen olvasmány - de furcsa módon nem feltétlenül a főszöveg, hanem az apró lábjegyzetekben odavetett információk miatt. (Többek közt innen értesülhetünk az örököskaka - avagy libafos - színű ruhák rövid életű divatjáról is.)

A nagyregényben minden benne van, egy teljes korszak, egy teljes világ enciklopédiája. A Háború és béke lényegében: minden. Súlyos, mégis felemelő. Nem véletlenül tekintették egyes művészetbölcselők Tolsztojt az eposz modern felújítójának. Ilyen egységes világ, amelyről átfogó tudást lehetne szereznünk és közvetítenünk, úgy hisszük: már nincsen. Óriási terjedelmű műveket persze minden további nélkül lehet írni, de effajta realista nagyregényt bajosan - gondolhatnánk. Tévednénk.

A legszélesebb ösvények (még mindig) a tömegkultúrán és (egyre inkább) a gasztronómián keresztül vezetnek hazánkból Japánba, de Ferber Katalin nem ezeken a területeken át juttatja el olvasóit a nyugatiak fantáziáját évtizedek óta izgató szigetországba.