Én mégsem bírom annyira. Pion nyersesége és élőbeszédbe hajló poétikája patriarchális memóriajáték. Apák és nagyapák a főszereplői a legtöbb versnek, melyekben egymásra vetül szubjektív és közéleti múltidézés. A kötet közepét azonban slamszövegek töltik ki - nem éppen szerencsés szerkesztésben. Pion ráadásul több első kötetes hibába is beleesik. Egyfelől rögtön meg akarja mutatni, menynyire sokoldalú, mi mindenre képes. A rövidke könyvbe beválogatott, de elsősorban előadott formában működő, slam poetry estekre készült szövegek nagyon rossz fényt vetnek úgy szerzőjükre, mint az egész kötetre, mivel leírva gyakran kifejezetten bugyutának hatnak (csak egy példa: "mi van Atlasz, hanyatlasz?"). A kiforrott saját hang hiánya viszont máshol is szembetűnő: a kötet végi Téged tanuljalak című, oldalakon át hömpölygő szabad vers olvasása közben folyamatosan az az érzésem támadt, mintha egy Tolnai Ottó-verset tartanék a kezemben.
Pion István első kötete tehát - az érzékelhető várakozás ellenére - nem meghatározó darabja az új magyar lírának. Hiányzik belőle mind az átütő erő, mind pedig a fejfelkapós újítás.
Helikon, 2013, 88 oldal, 1490 Ft
