Ember alatti és emberfölötti

Krasznahorkai László: Megy a világ

  • Lengyel Imre Zsolt
  • 2013.05.18 12:04

Könyv

Az új kötet keveset árul el magáról, így nem derül ki belőle például az sem, hogy már az új jelző is némileg félrevezető vele kapcsolatban - számos szövege volt ugyanis olvasható korábban különböző helyeken. Ez persze kevéssé lenne meglepő, az első megjelenések dátumai azonban ezúttal két évtizednél is hosszabb ívet rajzolnak ki: a legkorábbit (Legkésőbb Torinóban - ennek első bekezdése adta A torinói ló előbeszédét) még 1990-ben publikálta a szerző.

false

A Megy a világ az életmű egy félárnyékban maradt szálát göngyölíti tehát fel, melyet végigkövetve a pálya nagy fordulatáig jutunk vissza. Azokig az időkig, amikor az autonóm regényvilágok alkotásáról lemondó szövegek, Az urgai fogoly és még inkább (az itt is olvasható, de 1993-ban még önálló könyvként megjelent) A Théseus-általános olvastán több kritikus is a túlzottan direktnek és didaktikusnak érzékelt megszólalás miatt kezdett aggódni.

Míg a kötet első fejezetének (Beszél) darabjait felületesen eszszéknek, a második rész (Elbeszél) írásait pedig novelláknak nevezhetnénk, a szövegek valójában végig ingadoznak e két pólus között. Hiszen bár az első részben az érvelő-előadó retorika a meghatározó, és a történetek csak alapmozzanataikra redukálva vagy illusztrációul kerülnek elő, bajos lenne egyszerűen a szerző véleménykifejtésre tett kísérleteiként olvasnunk őket. A könyv első szövegoldalán egy nagy ő olvasható, mely alighanem a fejezetcímekkel olvasandó össze - elzsilipelve a szerzői névtől mindazt, ami később következik. Ezen a provokatívan minimalista gesztuson túl azonban a kötet nem teremt új kontextust a szövegeknek, állítólagos beszélőjükről nem tudni meg semmit, eredeti összefüggéseiket, megszületésük időrendjét és apropóját viszont nyom nélkül eltünteti - maradnak a bizonytalan státuszú és egymással is bizonytalan kapcsolatban lévő írások. A második rész darabjai pedig történeteket mesélnek ugyan, ám azok gyakran torkollanak terjedelmes eszmefuttatásokba, változatos módokon: hol egy szereplő kezd kiselőadásba, hol a főhős-elbeszélő monologizál, hol meg a külső elbeszélő ismertet valami tanulságfélét. Ezek között, de a kötet két nagy része között is, bőven fedezhetünk fel gondolati rímeket, sőt a megfogalmazás szintjén is gyakran találkozhatunk hasonlóságokkal.

Így azután miközben a - néha már sulykolásnak ható - didaktikus tónus jelenléte valóban tagadhatatlan, annak tárgya a szerzői pozícióról gondosan leválasztva, szövegről szövegre változó fénytörésekben dereng csak át a köteten. Az viszont, hogy nem igazán látszik lehetségesnek megmondani, pontosan mi is lenne a tananyag, nem csupán a szerkezet következménye: ami körül a Megy a világ egésze kering, nem valamiféle tételesíthető, pozitív tudás; sőt számos szöveg éppenséggel arról beszél, hogy az értelem, a nyelv, a gondolkodás számára szükségszerűen hozzáférhetetlen dolgokról van itt szó. A Megy a világnak így nem annyira tézise van, mint kitartóan vizsgált problémája: végső soron minden itteni hős, legyen akár elbeszélő, akár novellaszereplő, ember az embertelenségben - ám éppen nem patetikus-morális, hanem ismeretelméleti értelemben. Emberek, akik nem képesek kiverni a fejükből, hogy ember alatti és emberfölötti, az ember számára teljes bonyolultságukban felfoghatatlan és az ember iránt közömbös struktúrák közepette kell élniük. A kötet mintha az emberi léptéket elhagyó gondolkodás érvényesítésére tett paradox kísérletek sorozata lenne - és ugyanakkor annak vizsgálata, hogyan hathat az emberekre a találkozás ezzel a nem rájuk mért perspektívával.

Ebből adódik, hogy a kötet egésze jóval értékesebbnek tűnhet, mint legtöbb alkotóeleme. Hiszen amikor például az esszék azon bosszankodnak, hogy odaveszett Buddha tanításának az emberi elme által felfoghatatlan autentikus értelme, vagy a kozmikus gonosz elszabadulását festik fel egy megvilágosodásszerű élmény nyomán, akkor joggal tűnhetnek bizonyíthatatlan, önellentmondó, meddő gondolatkísérleteknek. Könnyű a novellákat megterhelő kisesszéket is a világegész létezéséről vagy a víz tulajdonságairól elmélkedő, az elemi logikai szabályokra fittyet hányó, inkább bosszantó, mint revelatív szofizmasorozatoknak látni. Arról nem is beszélve, hogy sok novella, bármilyen gondosan stilizált is, összességében végkifejletének illusztrációjául hat csupán. Végül azonban mindez összeáll: egy mély és megoldhatatlan problémával való kétségbeesetten alapos szembenézés tablója lesz, ahol az emberen túlival való szembesülés vezethet reményvesztéshez vagy megkönnyebbüléshez, boldogsághoz vagy őrülethez. Az emberi partikularitásokon való felülemelkedés alapja lehet az általános részvétre és a világbékére vonatkozó szépséges morális javaslatoknak, tanácstalanná tehet a társadalom valós bűneivel szemben, vagy vezethet üres katasztrofizmushoz. E vállalkozás tetszhet hősiesnek, komikusnak vagy groteszk önigazolásnak, sőt, saját paródiáját is tartalmazza. De ha esztétikailag sokszor mélyen problémásnak látszanak is az itt összegyűjtött szövegek, a Megy a világ, miközben mintha a tavalyi interjúkötet önértelmezés-kísérletét folytatná absztraktabb szinten, komoly erőfeszítéseket tesz, hogy meggyőzze olvasóját: lássa ezt vakmerőségnek inkább, mint hibának csupán.

Magvető, 2013, 296 oldal, 3490 Ft

Neked ajánljuk