E megjegyzés akkor sem szőrszálhasogatás, ha az előszóként funkcionáló főszerkesztői tanulmányból (Krausz Tamás: Az elhallgatott népirtás) világosan kiderül, mely intézményekből származik a forrásanyag. A 185 dokumentum - három magyar tábornok elleni per anyaga, a háborús bűntetteket rögzítő korabeli katonai jelentések, jegyzőkönyvek, tanúvallomások - négy orosz levéltár, köztük a szövetségi biztonsági szolgálat és az orosz honvédelmi minisztérium, irataiból állt össze. Mindezt azért érdemes rögtön az elején említeni, mert - ahogyan az a nyilvánosságban már meg is történt - a dokumentumok hitelességének a kérdése értelemszerűen újra és újra fölmerülhet e kényes témában.
Agyonhallgatott halottak
Önképe semmilyen nemzeti "közösségnek" nincs. Történeti tudatuk a nemzethez tartozó személyeknek van, és legföljebb az jelenthető ki több-kevesebb bizonyossággal, hogy az a tudás, amin ez az önkép alapul, mennyiben releváns. Az átlagos magyar történeti tudat meglehetősen alacsony nívójú: elegendő utalni a tovább élő tévhitekre vagy a napjainkban újjáéledő önimádó-önfényező mítoszokra és arra, hogy mindennek hogyan enged akaratlanul is teret az alap- és középfokú iskoláink többségében közvetített gyenge színvonalú ismeretanyag. Ebben a közegben, ahol a nagy többség mélységesen meg van győződve nemzeti történelme gáncstalanságáról és hősiességéről, és arról, hogy nemzetét mindennek ellenére külső és belső ellenségei minduntalan elárulják és igaztalanul büntetik, itt tehát a jelen kiadványhoz hasonló munkákat vagy dühösen elutasítani, vagy agyonhallgatni szokás. A magyar megszálló katonaság kegyetlenkedéseit tárgyazó műveknek az utóbbi az osztályrészük. Ami nem meglepő, hiszen a magyar brutalitás az antitézise mindannak, amit a II. világháborús magyar szerepvállalásról a társadalom többsége tudni vél: hogy a háborúba akaratunk ellenére sodródtunk bele, hogy a szörnyűségeket nem mi követtük el (a zsidónak minősített magyar állampolgárok likvidálása kizárólag a német megszállók és maroknyi nyilas hívük műve), hanem a szörnyűségek éppen hogy a magyar társadalommal estek meg: újbóli területcsonkítás, a megszálló Vörös Hadsereg rémtettei a polgári lakossággal szemben etc.
A fentieket is figyelembe véve van hiányérzete a recenzensnek a kötet olvastán. A dokumentumgyűjtemény minden tekintetben hiánypótló és fontos munka, ám összeállítói - a terjedelmes előszó és a szerkesztők egyéb megnyilvánulásai legalábbis ezt sugallják - mintha kétely nélkül fogadnák el igaznak azon szovjet intézmények anyagait, amelyek jogelődjei, ha politikai érdekük fűződött hozzá, a történelem professzionális meghamisításában is élen jártak. (Evidens példa erre a katyni mészárlás történetének szovjet "változata".) A forráskritikus hozzállás elmaradása azért is érthetetlen, mert a mérleg ezúttal kétséget kizáróan a közölt anyag hitelessége felé billen: a már ismert magyar és a német katonai források is megerősítik, hogy azok a szörnyűségek, amikről a most kiadott oroszországi írott anyagok is beszámolnak - ártatlan civilek, köztük nők, gyerekek és öregek halomra gyilkolása, sőt elevenen elégetése, egész települések kiirtása és eltüntetése a föld színéről, a rablások és fosztogatások - valóban megtörténtek.
Magyar béke
A szerkesztők több helyütt (az előszóban is) hangsúlyozzák összeállításuk úttörő jellegét - ami valóban áll arra, hogy a témában orosz levéltári források most jelennek meg először ilyen terjedelemben. Az viszont nem igaz, hogy a II. világháborúban magyar katonák által elkövetett háborús bűnökről korábban ne jelent volna meg olyan szakmunka, amely nemcsak mellékesen érinti, hanem vizsgálódása középpontjába állítja a kegyetlenkedéseket. Ungváry Krisztián monográfiája (A magyar honvédség a második világháborúban, 2005) éppen ezt teszi, igaz, kötete annak ellenére nem lett esemény a honi szellemi életben, hogy alapos kutatómunka eredményeként rekonstruálta a megszálló magyar hadosztályok szovjetunióbeli ténykedését. A jelek szerint, sajnos, a szűk szakma is megfeledkezett róla: noha Krausz Tamás az előszó jegyzetanyagában nemegyszer hivatkozik Ungváry könyvére, annak valódi jelentőségét említetlenül hagyja. Pedig Ungváry könyve, ha lehet, még lesújtóbb képet ad a megszálló magyar hadseregről. (Közli például azt a parancsot, amit Max von Schenckendorff, a Közép Hadseregcsoport biztosítócsapatainak vezénylő tábornoka 1942 augusztusában a megtorló intézkedések korlátozására adott ki: "Az utóbbi időben ismételten előfordult, hogy tisztogató és lecsendesítő vállalkozások folyamán olyan úgynevezett 'megtorló intézkedéseket' alkalmaztak, amelyek ellentétben vannak az általam képviselt alapvető felfogással, amely szerint az a fontos, hogy magunk számára megnyerjük a lakosságot, és vele együtt állítsuk helyre a nyugalmat és a rendet. Terrorintézkedések, mint falvak felégetése és különösen asszonyok és gyerekek agyonlövése, ellenkező hatást ér el. Amennyire helyes a velünk szemben harcoló partizánokkal a keménység és hibás a kímélet, legalább annyira biztos az is, hogy az úgynevezett megtorló intézkedések messze túlnyomó többségében olyan lakosokat érintenek, akik nem állnak a partizánok oldalán, nem is támogatják őket, hanem csak a partizánok terrorjának hatására kényszerülnek szállást és élelmezést biztosítani számukra." A Közép Hadseregcsoport mögöttes területein 1943. január 1-jéig 100 ezer embert, töbségükben ártatlan civileket öltek meg a német és az alárendelt magyar csapatok. "Amikor a magyarok azt közlik, hogy pacifikáltak egy falut, ez rendszerint azt jelenti, hogy egyetlen lakos sem maradt" - jegyezte fel Joseph Goebbels a naplójába 1942 májusában az oroszországi eseményekre utalva.)
Ám e kifogások ellenére sem lehet eléggé túlbecsülni a kiadvány jelentőségét. Krausz Tamás főszerkesztő is utal rá előszavában, hogy a szembenézés a dokumentumokban feltáruló szörnyűségekkel szükséges, de messze nem elégséges feltétele a történelmi tisztánlátásnak. A döntő kérdés ugyanis az, hogy mi vezetett a magyar katonaság háborús bűntetteihez - amiket általában nem kényszer hatására követett el. (A megszálló csapatok vezetésének például meg kellett tiltania a megtorlások utáni fényképezkedést, amelyeken a honvédek áldozataik mellett pózolnak büszkén.) A szláv alacsonyabbrendűség, a bolsevista Szovjetunió és a zsidóuralom egylényegűségének a tana, a magyar közgondolkodást akkor már évtizedek óta mérgező faji gondolkodás sokkal inkább szerepet játszott a brutalitásokban, mint a partizánok által megölt bajtársak miatti bosszúvágy. ("Az ukrán nép fajilag nem azonos az orosszal, tehát politikájával sem azonosíthatja magát. Az ukránok szláv vére erősen keveredett turáni és germán népek vérével. Ennek következtében erősebb, ügyesebb és életképesebb, mint az orosz. Fajilag és képességei következtében sokkal közelebb áll a nyugati kultúrnemzetekhez, mint az orosz" - igazítja el a sorállományt ez az 1942-es megszállási "útmutató".) Miért az és úgy történt, ami és ahogyan? A mostani kiadvány (és korábban Ungváryé) csak az első lépés azon az úton, aminek a végén a magyar nacionalizmust és annak mindent, még imádatának tárgyát, a magyar hazát is pusztító gyakorlatát kellene végre a maga valójában látni. Ungváry és Krauszék munkájának eddigi visszhangtalanságával szembesülve erre egyelőre gondolni is illúzió.
L'Harmattan, 2013, 630 oldal, 3900 Ft
