Elsüllyedt szerzők XXXIV.

Elnök Úr

Heltai Jenő (1871-1957)

Könyv

Nyilvánvalóan csak határeset gyanánt számítható az elsüllyedtek közé, noha műveinek "az a része, mely túlnyomónak mondható", ma a megérdemeltnél jóval kevésbé ismert. S nem él elevenen a magyar irodalom egyik legkedvesebb alakjának emléke sem.

"Mint minden lusta ember, én is rendkívül sokat dolgoztam" - fogalmazott egy önéletrajzi szövegében Heltai Jenő, s életének e látszólagos paradoxonja mellett ott áll néhány valódi furcsaság is. Mindennemű elszánt ambíció nélkül találták meg személyét a feladatok, sőt a tisztségek; népszerűségét még a legnagyobb sikerek közepette is megőrizte kollégáinak körében; s ami a legkülönösebb: derűs kiegyensúlyozottságát és írói hangjának jóízűségét egész életén át megtartotta - dacára a huszadik század történelmének.

*

A pesti polgárgyerek, aki még vakációzni is csupán Pécelig távolodott el a fővárostól, már kamaszkorában is leginkább az irodalom, a sajtó és a színház iránt érdeklődött. 14 éves volt, amikor nyomtatásban megjelent első verse, mely a poéta életkorához illően komoly címet viselt: Életbölcsességek. Utóbb aztán alig megkezdett jogi tanulmányait is hamar odahagyta, s az 1890-es évtized legelején a fővárosi sajtóhoz szegődött, amely ekkortájt kezdett "primadonnaszerepet" játszani az ország életében. Első állandó állása a frissen megindított Magyar Hírlapnál volt, ám az ifjú Heltai komoly újságírónak nem vált be: "Szemérmes, félénk és ügyetlen fiú voltam, eleinte semmi hasznomat sem látták, és a harmadik héten ki akarták tenni a szűrömet. Ez annyira elkeserített, hogy rettenetes cselekedetre szántam el magamat: fölcsaptam humoristának. Megmentettem az életemet, de milyen áron! Azóta a szabadulás reménye nélkül a humor gályáján evezek."

A kellemes természetű, privát humorát és frivol könnyedségét írásban is érvényesíteni képes Heltai azután pár rövid év leforgása alatt jószerint egyszerre lett a humoreszkek és krokik mestere, friss és újító hangú költő, bohémregények írója és nélkülözhetetlen színházi munkaerő. A megannyi álnevet ("'Neyros, Guk-ker, Elta, Jett stb.) használó irodalmár és tartalékos hadnagy A Hét egyik tartóoszlopává vált, s már 1892-ben megjelent első verseskötete, a Modern dalok. A dalszerűség, a mindennemű pátosztól távolságot tartó oldott hangvétel, a nő-szerelem-viszony téma könnyű léptű körbejárása, az (ön)irónia erős hajlama, valamint - mintegy mellékesen, de éppen nem utolsósorban - Pest költői tárggyá emelése tette különlegessé Heltai indulását, amely aztán a máig emlegetett Kató-versekkel (Kató, 1894) csak még nyilvánvalóbbnak mutatta a verselői technika és a keresetlenségig könnyed hang diadalát. Ezt a fiatalos és bohémes hangot a prózában is gond nélkül megütötte az író, s már első kisregénye, a Hoffmanné meséi (1895) máig gond nélkül élvezhetően mozgatja és beszélteti a fővárosban graszszáló hőseit, akik közül néhány utóbb Heltai írásainak visszatérő alakjává vált. A humorával

Karinthyt és Rejtőt előlegező

és megelőző folytatásos műben ott lelhetjük például Stopp Jeremiás Hugó nyugalmazott nicaraguai vezérőrnagyot vagy Puybroche márkit, akik később is felbukkannak Heltai humoreszkjeiben. Alig néhány év múlva, 1897-ben a Hét sovány esztendő című regénnyel kezdődően egy életköre, a bohémság és a sajtó(al)világ révén összekapcsolódó trilógia is formálódni kezdett, amelynek beltagjaivá Az utolsó bohém (1911) és az áldetektívregényként, illetve krimiparódia gyanánt is olvasható Jaguár (1914) lettek a Krajcáros Igazság nevű orgánum belvilágának megéneklésével. E két utóbbi regény szereplője, Mák István alanyi költő és hírlapíró azután továbbvándorolt, és narrációs szerephez jutott Heltai két másik regényében, az egymással összekapcsolt Family Hotel (1913) és a VII. Emmánuel és kora (1913) című művekben. A Zuna-parti Cirillország száműzöttjei, trónkövetelői, egymást és az országot sakkban tartó frázispufogtató és önleleplező elitje (lásd Kifosztovics pátriárkát) egyszerre kínálnak szatírát a Balkán kisállamainak korabeli zűrös állapotairól, magáról a Monarchiáról, s voltaképpen az örök korrupcióról. (S kínáltak egyszersmind félreismerhetetlen mintát Szerb Antal VII. Olivérje számára.)

A címbeli Family Hotel valós és Heltai számára ismerős intézmény volt Párizsban, hiszen a századfordulón itt, a Rue de Constantinople egyik kis szállójában lakott (Szomory Dezső társaságában), s utóbb itt hagyta zálogba poggyászát is, amikor fizetés nélkül kényszerült távozni. Pedig nem csupán sajtólevelezői megbízással, de drámaírói szép reményekkel érkezett a francia fővárosba, miután 1894-től kezdve gyors ütemben bedolgozta magát a pesti színházi életbe, és 1899-es egyfelvonásosát, A királyné apródját franciaországi sikerrel kecsegtették az illetékesek. "A darab nagyon bájos, nagyon kedves. Akármelyik párizsi színpadon színre kerülhetne. De akármilyen kis helyet foglalna is el a színpadon, azt a helyet egy francia írótól venné el" - szólt végül a kiábrándító párizsi elutasítás, ám Heltai egyáltalán nem vált kiábrándulttá ennek hallatán. Pestre visszatérve változatlan intenzitással magyarította, fazonírozta és dolgozta át a legkülönfélébb francia vígjátékokat és bohózatokat (utóbb ezért becsületrendet is kapott a franciáktól), s jórészt neki - meg persze egykori Pál utcai szobatársának, Molnár Ferencnek - volt köszönhető, hogy a magyar színpadon megjelent a sokak által nem is remélt tünemény: a fesztelen és szellemes társalgási hang, a riposztok és poénok könnyed kijátszása. Egy darabot (A ferencvárosi angyal, 1907) épp Molnár Ferenccel közösen jegyzett, s a Vígszínház titkáraként is működő Heltai kabaréban és operettben csakúgy nélkülözhetetlenné vált, mint a prózai színpadokon. Megírta a János vitéz (1904) hol népdaltisztaságú, hol flaszteriróniájú verseit (s vesztére még a bemutató előtt el is adta ezek jogát pár száz koronás örökáron), ő jegyezte a Kálmán Imre zenéjére nyelvet újító kabarédalt (Dal a moziról, 1907), s közben fáradhatatlanul gyártotta a darabokat. A Pestre tökéletesen áttelepített franciás bohózata, a Naftalin (1908) máig sikerdarab (most épp a Radnótiban), míg az azonos című novella és Az utolsó bohém cselekményét összevegyítő Tündérlaki lányok (1914) a polgári tisztesség-áltisztesség körüljárásával keltett zajos tetszést és feltűnést.

A békebeli béke évei 1914-gyel megfellebbezhetetlenül véget értek, ám Heltai továbbra is megőrizte kiegyensúlyozott hangját - az életben és az írásban egyaránt. Forradalmak és ellenforradalmak közepette is hasznos, alkalmas és közszeretetnek örvendő alak maradt, noha 1915-től a Vígszínház igazgatójaként éppenséggel sokak haragját kiválthatta volna. Nem így történt: a társas életet kedvelő,

kártyás-dohányos

Heltai utóbb az Athenaeum kiadó, a Belvárosi, majd a Magyar Színház élén is megmaradt a művészvilág kedves "János"-ának. Igaz, 1916 után e bizalmas megszólítás mellé egy másik is került: a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének elnöke mindenki számára "Elnök Úr"-rá változott. Népszerűségét ekképp igazolja az idővel mind korpulensebb Heltai betegségének hírét megverselő Somlyó Zoltán:

"Az emberek ijedten állnak,

a sok hű szem mind sírni kész.

Jaj, jaj, mi lesz az Elnök úrral!...

kérdi pincér, író, színész."

A világ, az élet megszokott kereteinek drasztikus átalakulása mindazonáltal Heltait sem hagyta érintetlenül, s műveiben megkísérelt reflektálni e változásokra. 1919 februárja és áprilisa között megírta A 111-es című lélektani igényű regényt, amely részben a bohém és pikareszk tematikát folytatja, részben azonban fausti-mefisztói allúziókat variál. Az író legkedvesebbnek vallott (s rögtön 1919-ben, Korda Sándor által meg is filmesített) regényét, amely váltig kivételesen könnyed elbeszélőnek mutatja Heltait, utóbb az Álmokháza (1929) követte a pszichologizálásban: a háborúból való visszatérés, a rokkantság, az élet újrakezdése témáinak némiképp görcsösebb, ám figyelemre méltó feldolgozásával.

A "veszendő kedély ragyogása" (ahogy Kosztolányi fogalmazott Heltai novelláiról írván) a harmincas évek egyre fenyegetőbbé váló éveiben is egyre ott fénylett az író munkáin. "Mindig a banalitás szélén járt, és soha egy pillanatra sem volt banális - mindig a nagy és égető problémák közelébe kacérkodott, s soha egy pillanatra nem égette meg magát, s nem vált problematikussá" - írta róla Karinthy Frigyes, s ha az ítélet második felében rejlik is némi távolságtartás, Heltai írói-emberi teljesítménye valóban bámulatosnak bizonyult. 1936-ban az egyszerre iróniával és őszinte szentimentalizmussal új életre hívott verses színművel diadalmaskodott. A néma levente reneszánsz mesevilágát utóbb Az ezerkettedik éjszaka (1939) - keletkezési korára rácáfoló - mesteri játékossága követte, ám a faji törvények a színpadról és az irodalmi életből is kiszorítják a

magyarságához ragaszkodó

Heltait, aki nevezetes unokabátyja, Herzl Tivadar egykori nógatása ellenére is kitartott a magyar nyelvű íróság mellett.

Heltai megjárta a Markó utcai toloncházat, de átvészelte 1944-45 rettenetét, s az átéltek megjelentek öregkori verseiben. Gondolatok a könyvtárban című versében például ekképp búcsúztatja könyveit, még ekkor is megvesztegetően könnyed rímek kijátszásával:

"Füst átitatta, féreg mérge marta,

Lakta poloska, ruhatetű, szú,

Taposta barbár horda csizmasarka,

És levizelte a nyilas bosszú.

Sok szörnyű folt... kiömlött vér nyoma...

A drága költők nyájas temploma

Hősi halottak tömegsírja ma."Heltai Jenő pár évig még részt vett az irodalmi életben, de azután 1949-ben újra csak kiszorult a nyilvánosságból és - lefeküdt. Méghozzá a szó szoros értelmében: utolsó szűk évtizedét ágyban töltötte, hogy pihentesse felsőtestéhez képest gyengébben fejlett lábait. A hivatalos irodalom némaságát megtörve 1951-ben azután még kijutott neki némi ünneplés a 80. születésnap ürügyén. S mint menthetetlenül polgári, de azért haladó hagyománynak, még egy Kossuth-díjat is odaítéltek Heltainak ("sokoldalú, műfajokban is változatos életművéért") az 1957-es, politikai gesztusokban gazdag díjosztás során. A Pozsonyi út 40-es szám alatt fekvő írónak mindez már vajmi keveset jelentett, s amikor látogatói - Réz Pál közlése szerint Heltai bevett poénját feladva - megkérdezték tőle, hogy "ugyan, János bácsi, árulná el nekünk, hol szeretne élni?", a felderült aggastyán boldogan vágta ki a választ: "Hát Budapesten! Ha hagynának." Úgy tetszhet, nagyon is odaillő, sőt stílszerű fordulat egy olyan irodalmár szájából, aki fiatalon e bizalmas hangon szólította meg fővárosunkat: "Szeretlek édes Budapestem, / Te pajkos, kis kokott!"

Neked ajánljuk