Könyv

Száz éve, 1909-ben nyílt meg a magyar irodalom kultuszának szentelt Petőfi Ház. Az évforduló ürügyén az utódintézmény vezetőjét az irodalmi múzeum sajátos jellegéről, lehetőségeiről, közeli terveiről kérdeztük. A Radnóti-évtől Benedek Elekig és tovább.

A "gyerek" 14, amikor világgá megy - nevelődési regénybe illő korban vág hát neki a vadnyugatnak (a pontos idő 1847), de sem az út, sem az úton szembejövő emberanyag nem nevel. Mindkettő mással van elfoglalva: az út az úttal, az azon közlekedők pedig - Mexikóba átránduló szabadcsapatok és indiánt üldöző skalpvadászok, törvényesek és törvényen kívüliek - a nyereségvágyból elkövetett előrehaladással. Hosszú vándorlása során a gyerekre véren és mocskon túl semmi sem tapad, még csak arcot, nevet sem kap a szűnni nem akaró tűzkeresztségben. Tűrhetetlen állapot ez, különösen egy főhős számára,

Ilyen sem volt még, hogy magyar költő évtizedek (negyven év) múltán elővegye egykori verskötetét, és annak minden egyes darabját kommentálja; mégpedig úgy, hogy a hajdani költeményekhez új keletű verspárokat asszociál: régi és új kompozíció szembefordításából alkot még újabbat. Márpedig szó szerint ez történt meg Tandori Dezső legutóbbi verseskönyvében. A valaha becsukott mű újra kinyílt, majd ismét bezárult. Bal felől az 1968-as Töredék Hamletnek című kötet versei sorakoznak megannyi költői kérdésként, jobb felől pedig a 2008-ban aktuális válaszok olvashatók. Az ómega s az alfa - mondhatnánk, idézve az egyik vers címét.

"Tényleg giccses locsi-fecsi a női irodalom? Okoskodó nők és kékharisnyák írják? Lektűr? Lányregény? Konyhatündérek csapongó ömlengése? Leszbikusok félrebeszélése? Unatkozó, macsó szeretőre vágyakozó, házasságtörő feleségek csupán terápiás hasznot hajtó, magánjellegű irományai?" Voltak bizonyos aggályaim, mikor az új irodalomtörténeti beszélgetéssorozat, a Rózsaszín szemüveg beharangozójában e sorokat olvastam. A kétségkívül parodisztikus hang, gondolom, a feltételezett közvélekedést karikírozná, de fölélő a célnak: ma már nincs az a hímsovén félhülye, aki első nekifutásra így jellemezné a női irodalmat. Ugyanakkor nehezen lehetne eltagadni, hogy a kérdéskörben bőven van még mit megtárgyalni. Az első alkalom után pedig egyértelmű, hogy a három kritikus beszélgetése nem a sértett pinabú jegyében fogant. Az értelmes és nyitott véleménycseréhez az is hozzájárult, hogy láthatólag nem a női szerzők kanonizációs problémáira, a maszkulin irodalom kirekesztő technikáira fókuszálnak, hanem az úgynevezett női írás első blikkre nem létezőnek tűnő magyar hagyományát próbálják felderíteni. Fontos momentum, hogy Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória nemcsak ismert elemzők, hanem gyakorló szépírók is. Tehát mikor előképeket, követhető vagy elvetendő példákat keresnek, személyes tapasztalatokból indulhatnak ki, és ha hiányt érzékelnek, az saját veszteségük is. Jó ötlet a meghívott vendég (persze mindig férfi) - az első esten legalábbis Térey János remekül beleillett a képbe. Urfi Péter

Amikor megtelefonálták a hírt, hogy meghalt - hétfőn éjjel, fellépésről hazatérve lefeküdt, de kedden már nem ébredt fel, megállt a szíve -, szomorúságot és szégyent éreztem. Persze a sajnálat az első, meg a düh, hogy ez nem lehet igaz. De mindig igaz. A szomorúságban osztozom feleségével, gyerekeivel, barátaival is, a szégyen csak az enyém. Bele kell gondolnom, hogy milyen régóta mennyire kevéssé követtem nyomon, amit csinált, pedig nagyra értékeltem a - mit is... Leginkább azt, ahogyan zenélt. Szőnyei Tamás

1. Thomas Pynchon: Súlyszivárvány (Magvető, 2009. Fordította: Széky János) 125 pont 2. Péterfy Gergely: Halál Budán (Kalligram, 2008) 116 pont 3. Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél (Palatinus, 2008) 110 pont 4. Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent (Magvető, 2008) 70 pont 5-6. Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen (Magvető, 2009.

"Magyar szöveg: Parti Nagy Lajos" - országszerte vagy tíz előadás színlapján olvasható ez az információ. Ezt látván a nézők többnyire tudni vélik, mire számíthatnak, mármint a flott és épkézláb mondatokon felül. Aztán olykor mégsem azt kapják, mert kaptafa nincsen - költő van.

Így kezdődött: "Dr. Egely György hadat üzen a Szkeptikusok Társaságának". Mi ez? Csak nem a múlt heti műegyetemi ülés (Hiteles cáfolatok, Magyar Narancs, 2009. március 5.) ellenrendezvénye?

Ha azt írom - márpedig éppen írom -, hogy szó van ebben a könyvben mindenféle fejfedőkről és szagokról, a piszok természetéről és viszonylagosságáról, az indiai rendőrök botjáról, a lahtiról, a szúnyogriasztóról mint szerzetesek avatási ajándékáról, bőrdzsekikről és egy kisúrolt teáskanna tragédiájáról, akkor úgy mondok igazat, hogy közben hazudok. - kovácsy -

Lenyűgöző, s egyben kissé reménytelen feladat is viszonylag röviden tárgyalni a XX. század két gyökeresen eltérő karakterű szuperhatalmának történelmét. Az efféle összefoglalók hátránya, hogy számos esemény, összefüggés óhatatlanul kimarad - ezzel szemben lehetősége nyílik a szerzőknek arra, hogy ha esszéisztikus formában is, de valamiféle értelmet, intellektuális sorvezetőt adjanak a tárgyalt eseménysor alá. Mindezek mellett inkább pozitív, mint negatív az összkép, amennyiben az elkészült kötetek tartalmát, az általuk felvetett problémákat, a nagy események és mikromozgások magyarázatául kínált narratívákat tekintjük. Mindkettő vitákat fog kiváltani, elvégre szerzőiknek számos, az ideológiai-világnézeti polémiák metszéspontjában elhelyezkedő kérdésről markáns vélekedéseik vannak - amelyek nem feltétlenül esnek egybe a jelen vagy éppen a közelmúlt többségi, szakmai álláspontjával (ez különösen Krausz esetében áll). Barotányi Zoltán

Az 1970 óta Kölnben élő, egyéni hangú művészettörténész és műkritikus egyben művész is: készített konceptuális fotókat, filmeket, mail art műveket, foglalkozott káoszelmélettel és növényrendszertannal is, majd 2000 körül váratlanul tradicionális festményekkel lepte meg a műpártoló közönséget. Az Extrém sportok című kiállításához írt bevezetőjében a nehezen értelmezhető fordulatot így kommentálta: "Ha azt kérdezné valaki tőlem, hogy 'Mondja, meghülyült maga, hogy ezeket csinálja?', odadugnám az orra alá a nyugdíjas-igazolványomat, és boldogan válaszolnám, hogy igen, mert nekem már szabad. Semmi sem érdekel, csak az, hogy kipróbáljam, [...] mi a szabadság." Dékei Kriszta

Jó pár hete egy korabeli metszet kissé túlzó, ám mégis megkapóan szép reprodukciójával nézek szembe, erős kontúrokkal rajzolt térkép barnított pauszon, Le Golfe de Venise, s miközben ennek története több szólamban, több hangon is felhangzik bennem, a férfiállat szenvedésein és szomorúságán, olykor pedig szenvelgésein gondolkodom, amennyire ez egyáltalán lehetséges; az asztalomnál ülök és sírok, míg ezt olvasom: "Solari gróf az asztalnál ült, és írt." k.kabai lóránt

Nabokov egy korábbi könyvének fiktív költője, John Shade a következőket írja Gyér világ című, nagy költeményében: "A motelben halódó száműzött / Se jobb eset: ventilátor pörög / ... / Fullad, két nyelven űz ki ördögöt, / Tüdőben táguló csillagködöt." (609-616. sorok, Tótfalusi István fordítása); a vers regénybeli kommentátora pedig, Charles Kinbote (maga is száműzött) rögtön felsorolja az összes lehetséges kelet-európai nyelvet (köztük, az orosz és a zemblán mellett, a magyart), természetesen mind az angollal párosítva. Mondanunk sem kell, hogy az orosz-amerikai Nabokov igencsak belülről ismerte ezt a helyzetet; az 1962-es Gyér világ után, 1969-ben megjelent Ada avagy Ardisi tüzek című nagyregényében pedig mintha éppen egy ilyen, több világ és több kultúra között megrekedt, haldokló emigráns fantáziavilágát látnánk kibontakozni, melyet az általa ismert legkülönbözőbb kultúrák és nyelvek szövetéből álmodott össze magának. Dunajcsik Mátyás