Jó pár hete egy korabeli metszet kissé túlzó, ám mégis megkapóan szép reprodukciójával nézek szembe, erős kontúrokkal rajzolt térkép barnított pauszon, Le Golfe de Venise, s miközben ennek története több szólamban, több hangon is felhangzik bennem, a férfiállat szenvedésein és szomorúságán, olykor pedig szenvelgésein gondolkodom, amennyire ez egyáltalán lehetséges; az asztalomnál ülök és sírok, míg ezt olvasom: "Solari gróf az asztalnál ült, és írt."
Péterfy Gergely új regényének középpontjában Michele d'Aste báró különös, néhol megfoghatatlannak tűnő, máskor nagyon is plasztikus alakja áll, és az őt körbelengő legendák sora. A háromfejezetes regény elsődlegesen, mondjuk úgy, a felszínen a Szent Liga törökök elleni hadjáratáról tudósít Bécs ostromától Buda 1686-os felszabadításáig, ahol főszereplőnk életét veszti - az első rész főszólamának elbeszélője, Solari gróf erről próbál írni hosszas, barokkosan túlzó körmondatokban és hasonlatokkal a báró anyjának: "Tudom, hogy milyen okok vezették, hogy első legyen, és miért halt meg éppen ott." Miközben azonban Michelével kötött szoros barátságát a bécsi ostrom történéseinek rettentő realizmussal, a halál és a szenvedés émelyítően naturális leírásával taglalja, a "külső" elbeszélő, aki eme emlékezés körülményeit, Solari buzgalmát lejegyzi, egyre nagyobb szerepet juttat épp e körülményeknek, a gróf "jelenjének". E "külső" elbeszélő nem átall arra hivatkozni, hogy a palotát, melyben az egyre jobban elszegényedő gróf él, "találomra választotta ki" egy 1840-es térkép segítségével, de megnézte mai állapotát a Google Earth felvételein is - ez mindenféle belső tagolás vagy külön jelzés nélkül, szinte "észrevehetetlenül" simul bele az elbeszélésbe épp azon a ponton, ahol arról is értesülünk, hogy két évvel korábban a gróf adósságai törlesztése érdekében kénytelen volt feladni magányát, s palotája alsó szintjeit kiadni Marcellina Benecchinek, a kiöregedett és elhízott énekesnőnek. Elbeszélése innentől egyre töredezettebb lesz, ám nem kevésbé (és szükségszerűen) dagályos, benne a további, történetileg hiteles részletek keverednek a korabeli hiedelmek szürreális elemeivel - hosszas levél-elbeszélésében addig jut, hogy már Győrnél járnak a menekülő törököket üldözve, amikor egy kedden (e nap volt az egyetlen, amikor a kiégett díva épp nem fogadott férfi vendéget) holtan találja bérlőnőjét, végigsimítja a meztelen testet, majd közösül vele, "egyre mélyebben zuhant ebbe az ölelésbe, és már nem tudta, hogy ő-e az eleven, vagy ő a holt".
A második fejezet elbeszélője, aki magát csak mint "e sorok szerzője, az ifjú angol" nevezi meg, nagyjából ott folytatja a történelmi elbeszélést, ahol Solari abbahagyta: a kalandvágyó férfi későn ér Bécsbe, de követi a törököket üldöző sereget, főleg mert számtalan legendát hallott a csatákban mellvértet nem, de fehér selyeminget viselő alakról, Micheléről; később csatlakozhat is hozzá. Az ő elbeszéléséből tudjuk meg, hogyan is folyt le Michele és Sirmiensis Dido Anna heves, ám tragikus kimenetelű szerelme, melyből a becsvágyó báró menekül el - könnyű ráismerni Aeneas történetére, az egyébként néha kissé sokat "locsogó" elbeszélő óvatosan reflektál is erre: "ez a csalóka bukolika egy történeti munka palimpszesztusa". Ezt az elbeszélést is meg-megszakítják egymásba folyó, egymásba csavarodó módon egy elsőre nehezen elhelyezhető történet részletei, mely a fejezet végén teljesedik ki: minden bizonnyal az angol ifjú az a Salisbury János, akit egy mutatványos ketrecben tart, s mint "ijesztő monstrumot" mutogat, aki ostoba versikét szavalva meséli el, hogyan lett belőle végtagok nélküli roncs, akinek a fejébe vágott jatagán bele is nőtt a csontba és a vadhúsba.
A jó arányérzékkel rövidre vágott harmadik fejezet szürreális kollázsában egyszerre láthatjuk Lully mestert Párizsban, amint nagy művét befejezve az első fejezetben megismert énekesnőhöz rohan, épp egy időben Buda ostromával; látomások és hiteles vagy magukat annak mutató csataleírások, párbeszédtöredékek váltakoznak szinte véletlenszerűen.
Péterfy régi erőssége és különösen kedvelt technikája az elbeszélők személyének, az elbeszélés nézőpontjának, idejének és stílusának, az egyenes, a függő és a szabad függő beszéd rutinos váltogatása. Ez az eljárás már a Bányató című regényében is fő szerepet kapott, itt pedig csak látszólag szorul háttérbe: a számtalan szórakoztató jelenettel és anekdotával (a legviccesebb Túróczy György kissé zavaros összeesküvés-elméletének kifejtése, szeretettel ajánlom minden hunnak és szittyának) fűszerezett "felszíni" történet alatt épp a nyelvben való önfeledt fürdőzés, a szöveg valódi gyönyöreinek megélése zajlik - a halál állandósuló árnyékában. Még hangsúlyosabbnak érzem ezt azzal a meglátásommal kapcsolatban, hogy e regény alapvetően a férfiszomorúságról szól, nemritkán kifejezetten macsós elemekkel élve ugyan, de persze ezeket ironikusan mindig más és más szájába adva. Nemcsak arra gondolok, hogy a második fejezet angol ifjúja fecsegését mentendő még azt a kérdést is felteszi, hogy "olvasóm! ugye, férfi vagy!?", hanem a hátlapon is idézett mondatra, mely valóban kulcsmondatnak bizonyul: "Minden férfiért ketten küzdenek: a szerelmes nő és a halál angyala; a férfi végül mindig megadja magát."
Kalligram, 2008, 192 oldal, 2800 Ft
