Interjú

"Jár a kezem, versileg is"

Parti Nagy Lajos író

  • Csáki Judit
  • 2009. március 19.

Könyv

"Magyar szöveg: Parti Nagy Lajos" - országszerte vagy tíz előadás színlapján olvasható ez az információ. Ezt látván a nézők többnyire tudni vélik, mire számíthatnak, mármint a flott és épkézláb mondatokon felül. Aztán olykor mégsem azt kapják, mert kaptafa nincsen - költő van.

Magyar Narancs: Már senki sem hiszi, hogy fordítás, amit csinálsz. Átiratot szeretünk mondani. Azt jelenti, hogy nem eredeti?

Parti Nagy Lajos: Kérdés: mi az, hogy "eredeti"? Tagjai vagyunk egymásnak, egymás vállán állva tesszük, amit teszünk; senki nem a semmiből jön. A Dumpf-versekben (Grafitnesz, Őszológiai gyakorlatok) az a fikció van fölvéve, hogy az illető ápolt fejből tudja a magyar költészetet, csak éppen kicsit pontatlanul, egymással és saját kútfőkkel keverve. Ez például átirat? Minden átirat? Hol találni a művészetben olyasmit, aminek elvileg, kellő tudással nem lehet sorolni az előképeit? Amikor a Hősöm tere megjelent, az okos kritikusok hivatkozásainak a tizedére se gondoltam, ha egyáltalán gondoltam valamire. Ilyen értelemben minden allúzió, parafrázis, átirat: gyúrom, de nem én találom ki a spanyolviaszkot.

MN: És egyszer csak összejön az ilyen átiratoknak egy olyan halmaza, ami már életmű, és ami együtt jobban jellemez téged, mint az eredetit, nem?

PNL: Persze ez a "nem én" nagyon is én vagyok. Az átiratok az én szövegeim, és nemcsak nyelvileg, hanem remélem, szemléletileg is. Attól, hogy nyelvet ad, hogy egy picit transzponál az ember, elhagy ezt-azt, beleír ezt-azt...

MN: A Hat hét, hat tánc című eredeti darabon nekem a szemem se akadt volna meg. Mit láttál bele?

PNL: A Vári Évát és a Kulka Jánost. Meg a saját szakmai hiúságomat: ha már megkértek, mi az, hogy nem tudok belőle egy vállalható szöveget létrehozni? Persze ha nem kapok szabad kezet, nem is vállalom el. És tudod, valójában fontosabb, hogy kik és hol akarnak színházat csinálni belőle, mint az, hogy milyen az eredetije.

MN: Többféle átírásban utazol. Sokan sokáig azt kérték, hogy az általad flottul beszélt roncsolt és poénos magyar nyelvre tedd át az eredetit, hátha ettől jobban fogják szeretni a nézők. Aztán ez valahogy elfogyott.

PNL: Mert én ráuntam. A végtelenségig tudnám ebben nyomatni, csak már nem érdekel. Azért sem, mert a csapból is ez folyik. Nézd meg a címlapok és a címadások szófacsarásait, nézz meg egy-egy agyonbazmegezett színházi szöveget...

MN: Ennyi epigonod támadt?

PNL: Nem, ez nem epigonság; van egy beszédmód, amit talán én konzekvensebben, netán sűrűbben csináltam, mint mások. Mi sem könnyebb, mint, mondjuk, a Tartuffe-ből vagy az Úrhatnám polgárból írni egy jó kis mai magyar történetet, archetípusokat dumáltatni egy ismerős nyelven, egy ismerős atmoszférában - nem nagy ötlet, de nem is nagy munka. Amikor Alföldi Róbert a Tartuffe-öt kérte tőlem, alighanem ilyesmire is gondolt. Engem viszont jobban érdekelt, hogy létrehozható-e egy kortalan, teherbíró kevercs a legkeményebb archaizmusokból és a legvadabb mai szlengből.

MN: Ezt csak egy klasszikus mű bírja el?

PNL: Nem, csak egy klasszikusnál izgalmasabb. Hogy nagyon is "moliére-i", miközben mai. Az Úrhatnám polgárnál korban Csokonai nyelvét próbáltam alapul venni. Persze nem tudtam és nem is akartam konzekvens lenni, hisz az a nyelv, például a Karnyóné nyelve hiába gyönyörű, nem jön át a rivaldán.

MN: Vagyis Csokonai-paródiát írsz? Vagy idézetet?

PNL: Nem. Ez volt a munkahipotézis, ebből indultam ki, és ezt eresztettem össze az úgynevezett maisággal - mindezt rímtelen alexandrinban, hisz kellett a határozott külső forma, ami az egészet összefogja.

MN: Nos, ez így kissé bonyolultabbnak hangzik, mint lökni ezt a bizonyos rontott rizsát... Minimum a nyelvújítás előtti nyelvet és a verstant kell hozzá betéve tudni. Még jó, hogy költő vagy - tehát ezt tudod.

PNL: Tudom, bár sose eléggé. Nézek utána, olyankor valamelyest tudom. Beláthatatlan, csodálatos tartomány. Nem is a "csinálás" volt nehéz, hanem amíg kitaláltam, hogy mit csináljak. Miután igent mondtam, el kellett tűnődnöm: mi dolgom is van a Tartuffe-fel, túl azon, hogy remekmű? Több hónap eltelt, amíg neki mertem fogni.

MN: És mennyiben volt más az Úrhatnám polgár?

PNL: Például abban, hogy nem túl jó darab. Van benne egy zseniális figura és szerep, a Jourdain úré, aki, ugye, prózában beszél. Itt sem tudtam ellenállni Marton László és a rendező, Mácsai Pál fölkérésének - és úgyabbul jártam, mint a Tartuffe-fel: hónapokig fogalmam sem volt, mit kezdjek vele, azon túl, hogy csontig átírom. Például prózából versbe. Pontosabban: visszaírom versbe, ha klasszikus, legyen verses.

MN: De hát így Jourdain úr nem prózában beszél.

PNL: Nem hát! De azt hiszi.

MN: Caragiale Farsang című darabja ugyancsak nagy kihívás lehetett: őt ugyanis fordíthatatlannak mondják. Igaz, talán te is az vagy...

PNL: Attól függ, hol húzzuk meg a fordítás határát. Ha átültetésről beszélünk, Werner Schwab is az, meg például Karl Kraus is az, akinek Az emberiség végnapjai című világdrámáját Tandori Dezső nem lefordította, hanem zseniálisan átültette.

MN: Akkor én Karl Kraust ismerem, vagy Tandorit?

PNL: Tandorit, aki megmutatja neked, hogy szerinte ilyen a magyar Karl Kraus. Ez a distinkció a színházban általában jól működik: azt mondjuk, hogy ez az Arany János-féle Hamlet vagy a Nádasdy Ádám-féle Hamlet vagy a Vas István-féle Moliére... Engem valószínűleg tényleg nehéz fordítani, de Terezia Mora mégis remekül átültette a Hősöm terét; egyrészt azért, mert már edzésben volt Esterházyval, másrészt azért, mert ő maga is író, volt tehát bátorsága nem felőlem, hanem a célnyelv, a német nyelv felől nézni a műre, így egy jól működő, érvényes változata jött létre az eredetinek. A célom, bár az átíró, az áthasonító szabadságával, nekem is mindig ez; a módszer változik. Caragialénál például azt találtam ki, mi lenne, ha Tersánszky Józsi Jenőt két hétre bezárnák két kanna borral, két vekni kenyérrel, egy oldal szalonnával meg a Farsanggal egy szobába, hogy fordítsa le.

MN: Miért kell egy ilyen munkahipotézis - ha én a végén ezt úgysem látom-hallom? Én ugyanis Parti Nagyot hallom.

PNL: Ez nekem kell, azért munkahipotézis. Sorvezető. Szükségem van hozzá a magam módján végiggondolt hagyományra. Hogy végigolvassam, ez esetben, a Kakuk Marcit, kivegyek belőle szavakat-fordulatokat, amik aztán nyomokként maradnak csak a szövegben, hisz többnyire továbbdolgozom őket. Abban biztos vagyok, hogy a végeredmény nem Caragiale szelleme ellen való. Boldogan megcsinálnám a másik darabját, Az elveszett levélt is; ez ugyanis, ez a "tersánszkoid", eléggé teherbíró nyelv, ráadásul nem az én agyamban született meg, hanem létezik a magyar hagyományban, legföljebb nem a fősodorban...

MN: Csak éppen ismerni kell a magyar hagyományt. Te is egy Dumpf Endre vagy?

PNL: Nem; nekem, finoman szólva, nincs a kisujjamban, mint az én fikcióm szerint neki.

MN: Miért nem írsz saját darabot?

PNL: Mert ezeket én mind saját darabnak tekintem. Ha egyszer valaki tüzetesen összenézné az eredetit meg az első nyerset az általam autorizált végeredménnyel, azt hiszem, értené, miről beszélek.

MN: Vagy ha egymás mellé tenné, mondjuk, az Elnöknőket, a Sógornőket, az Ibusárt...

PNL: Igen, akkor is. Ugyanannak a panoptikumnak a figurái.

MN: Mégis megírtad annak idején a Mauzóleumot - ez igazi saját darab.

PNL: Igen, mert Zsámbéki Gábor fölkért, és ez nagy megtiszteltetés volt, a Katona József Színháznak darabot írni. Na, de akkor is mit csináltam? A saját prózámból, a novellákban létező figuráimból léptettem föl szám szerint tizenhármat egy olyan darabban, amelynek több dikciót kellett elviselnie, mint akciót. Ha úgy tetszik, ez is átirat.

MN: És az Ibusár?

PNL: Ebben az értelemben eredetibb. Korábban született, nem volt előkép, de, hogy tovább bonyolítsam, főhősnője révén önmaga előképévé vált. Elvben ennek a Sárbogárdi Jolánnak kellett volna a korábbi, A test angyala című kisregényt megírni. Elvben, hisz kiderült, az egy név két teljesen más állagot, figurát takar.

MN: És lesz még igazi saját darab?

PNL: Miért ne lenne? Biztos lesz. Szeretek színházközelben lenni. Azt tényleg csak zárójelben mondom, bár fontos, hogy főleg ebből, ezekből a felkérésekből élek. Most például Csákányi Eszternek írtam monológgá s raktam össze hét novellámat - ezt március végén a Nemzetiben bemutatják. Félkész-háromnegyedkész állapotban van egy monodráma Mácsai Pál részére is. Van továbbá egy régi munka, még 2000-ben kezdtem el dolgozni vele, momentán prózának tűnik, de bármikor átbillenhet színházzá, hisz egy könyvnyi monológ - Az étkezés ártalmasságáról. Látod, nem mindig tudni előre, hova jut, hol lyukad ki egy szöveg. Néha az az érzésem, maguktól állnak össze valamivé a különböző töredékek, kezdemények, mintegy maguktól érnek, csiszolódnak a gépben. Néha évekig nem nyúlok hozzájuk.

MN: Háttérbe szorul mögöttük a költő?

PNL: Praktikusan, a látható részt, a publikált mennyiséget tekintve nyilván. De a költő itt tollászkodik bennem - és nem csak akkor ír, amikor ténylegesen ír. A verssel mindig foglalkozva van. Legutóbb az ÉS karácsonyi számába raktam össze az ilyen-olyan följegyzésekből egy kolumna Őszológiai gyakorlatot. Ne hidd, hogy nem lehetne ezt is nagyüzemi módon: egy hét alatt beindulna, egy hónap alatt legyártódna egy kötetnyi Dumpf Endre. De ennek nem ez a természete. Egyébként azt hiszem, nagyon másféle verseket én már nemigen fogok írni: az Őszológia teherbíró konstrukció, pillanatnyilag minden belefér, ami nekem fontos. Hogy kötet mikor lesz belőle, nem tudom.

MN: Ha lesz elegendő mennyiségű vers?

PNL: Akkor kezdődik a munka. Könyvnyi mennyiségű kéziratot előállítani nem nagy ügy - könyvet csinálni, az a nehéz. A Fagyott kutya lába című kötetben szereplő írásokat - tán két-három kivétellel - nyolc évvel korábban kiadhattam volna. A Grafitnesz kétharmada már 95-96-ban nagyjából kész volt. Az idő arra kellett, hogy kitaláljam, mitől lesz könyv belőlük.

MN: De a Hősöm tere című regény például gyorsan elkészült; azt mondtad akkor, hogy a "torkodig ért" az, amiben éltünk. Most semmi nem ér a torkodig?

PNL: Dehogynem. Sőt: a torkomabbig ér minden. Most mondjam azt, hogy akkor álmomban sem gondoltam, hogy néhány év múlva a Hősök terén tényleg nácik fognak masírozni, és a szemünk sem fog rebbenni? Sőt, attól tartottam, hogy nem huhogom-e túl ezt az egészet... Alulhuhogtam.

MN: Mit tudsz a közönségedről?

PNL: A színháziról?

MN: A költő, író közönségére gondoltam.

PNL: Nem nagy, de jó közönség. A könyveim összpéldányszáma nemigen lehet több ötvenezernél - kb. tizenhárom kötetről van szó. A Grafitnesz hét-nyolc ezer példányban ment el.

MN: Vers, ennyiben? De hisz ez rengeteg, nem?

PNL: De. Ráadásul eléggé referenciaképes közönség. Vagyis a hatása nagyobb, mint a száma. Ha ilyen közönség nem lenne, akkor már irodalom sem lenne, csak irodalmi élet. Azt ugyanis egyszerűbb csinálni: sem írni, sem olvasni nem kell hozzá.

MN: Mostanában a mesék vannak soron, könyvben és színházban: A pecsenyehattyú és más mesék Banga Ferenccel közös alkotás, a Jógyerekek képeskönyve pedig az Örkény Színházzal. Utóbbi ugyancsak átirat - de vajon mi vonzott a fölkérésben?

PNL: Át-, újra- és továbbirat. És Ascher Tamás és az Örkény Színház príma társulata vonzott. A Tiger Lillies cédéjét véletlenül még ismertem is. A Der Struwwelpeter című verses mesekönyv a 19. század közepén jelent meg Németországban, hamar lefordították angolra. Magyarra is, de a mi kultúránkba valahogy nem épült be. A Tiger Lillies vagy húsz éve megdolgozta, kissé "horrorizálta" a versek angol fordításait, apró közjátékokat illesztett közéjük, s persze írt rájuk zenét. Lett belőle egy úgynevezett junk-opera, nagy nemzetközi siker. Ascher látta Németországban, szerette, meg akarta itthon rendezni - nem a darabot, mert darab nincs, hanem az estét, a dolgot, a nagyon erős, sűrű anyagot. Engem a dalok magyarítására kértek, másrészt arra, hogy csináljak valamit a közjátékokkal.

MN: Aztán a végére darabféleség lett belőle, vagyis megfordult a dalbetétek és a közjáték aránya és viszonya.

PNL: Remélem, meg, de a szerkezet azért maradt: mindegyik rosszgyereknek megvan a története és a dala. Nagyszerű színházi munka volt, igazi együttműködés, amelynek célja a kész előadás mint műalkotás.

MN: Azt látni, hogy rengeteget dolgozol, és mindig készülsz arra, hogy kisebb legyen a nyomás, és végre csak egy dologgal, esetleg a versekkel lehessen foglalkozni. Így van?

PNL: Készülni készülök, bár be kell látnom, hogy nagyjából ez a prés az én szabadságom. Úgy gondolom, mostanság nem megy rossz irányba a munkám. Kevesebb, és tán más látszik, mint ami látszhatna. Persze, hogy mi - most speciel főleg a színház -, az nem véletlen. De ettől függetlenül jár a kezem, versileg is. Hidd el, nagyon be van kapcsolva a gépem, tán sose volt ennyire áram alatt.

Neked ajánljuk