Nyílt lapokkal - Jann S. Wenner-Joe Levy (szerk.): Rolling Stone interjúk

  • - legát -
  • 2009. április 23.

Könyv

Negyvenkét évvel ezelőtt San Francisco hatalmas, zenés elmegyógyintézetként üzemelt, ezért aki néhány napra megszakította az LSD-utazást, két lehetőség közül választhatott: lelép a városból, vagy világra szóló karriert csinál. Jann S. Wenner az utóbbi mellett döntött, bár nehezen hinném, hogy amikor megjelentette az első Rolling Stone Magazine-t, létezett volna üzleti terve, marketingstratégiája vagy bármi egyebe a lelkesedésen kívül. Ellenben jókor volt jó helyen, ami általában elég ahhoz, hogy sajtó- vagy bármilyen történelmet írjon a szerencsés kiválasztott.

Negyvenkét évvel ezelőtt San Francisco hatalmas, zenés elmegyógyintézetként üzemelt, ezért aki néhány napra megszakította az LSD-utazást, két lehetőség közül választhatott: lelép a városból, vagy világra szóló karriert csinál. Jann S. Wenner az utóbbi mellett döntött, bár nehezen hinném, hogy amikor megjelentette az első Rolling Stone Magazine-t, létezett volna üzleti terve, marketingstratégiája vagy bármi egyebe a lelkesedésen kívül. Ellenben jókor volt jó helyen, ami általában elég ahhoz, hogy sajtó- vagy bármilyen történelmet írjon a szerencsés kiválasztott.

A Rolling Stone ideális körülmények között került a közönség elé. 1967-re egyértelművé vált, hogy az "új zene" korántsem múló divat, inkább a megtestesült "kulturális forradalom", de ezzel az addigi hagyományos újságírás nem tudott mit kezdeni. A Rolling Stone volt az első olyan lap, amelyik nemcsak jelentőséget tulajdonított ennek, és komolyan vette a korszak legbefolyásosabb fiatalembereit, de sikerült egy addig ismeretlen - vagy csak erőltetetten működő - fogalmat, a közvetlenséget is beemelnie a médiába. Pár év alatt az egyik legbefolyásosabb sajtótermékké vált, egyebek mellett azoknak a "mélyinterjúknak" köszönhetően, melyhez hasonlókkal addig legfeljebb a Playboyban találkozhatott az olvasó.

A lapot ma is vezető Wenner a 2007-es évforduló apropóján elérkezettnek látta az időt, hogy az elmúlt negyven év legfontosabbnak vélt Rolling Stone-interjúit kötetben is megjelentesse. Joe Levy felelős szerkesztővel negyven, 1968 és 2005 között felvett beszélgetést gyűjtött össze, s mivel szinte minden megszólaló bizonyos szempontból bálványnak tekinthető, e kötet igazán pompás emlékműve lehet a lapnak. Természetesen a popsztárok vannan többségben: Jagger és Richards, Lennon, Jim Morrison, Eric Clapton, Axel Rose, Kurt Cobain, Bono, Eminem, Madonna és így tovább, de olvashatjuk a leköszönő Clintont, a beköszönő dalai lámát, Lucast és Coppolát, no meg persze Hunter S. Thompsont, majd pont ő hiányozna.

De vajon tényleg annyira jelentősek ezek az interjúk vagy éppen az interjúalanyok, hogy ennyi idő után is tudnak "mondani valamit"? Úgy tűnik, többet is a kelleténél. Noha nyilvánvalóan nem a bálványdöntögetés volt a kiadó szándéka - épp ellenkezőleg! -, egyértelmű, hogy az eltelt évtizedek alatt lejárt a szavatossága néhány, akkoriban véresen komolyan vett mondatnak. Elég csak felidézni Pete Townshend rockoperáról vagy Jim Morrison költészetről szőtt gondolatait, esetleg azt, hogy milyennek látta a világot 1971-ben John Lennon, s máris erősen kételkednünk kell abban, hogy ezeket a fiúkat valaha az eszükért is szerettük volna. Azonban épp az ilyen blődségek - amit akkoriban a felkészült és figyelmes újságíró, sőt maga a Rolling Stone is a magáénak érzett és elfogadott! - nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a kissé fellengzős "korrajz" kifejezést használjuk egy-egy régi dokumentumra.

Igazából sajnálhatjuk, hogy a közelmúltból származó anyagokból már hiányzik ez a naivitás: profi kérdezők és profi válaszolók beszélgetnek arról, ami a közönséget érdekelheti. Nem hiszem, hogy a Rolling Stone újságírója 2005-ben valóban arra lett volna kíváncsi, hogy milyen volt Bono gyermekkora, és az sem teljesen érthető, hogy a lap számára készült ikszedik (2002-es) Keith Richards-interjúban is fel kell-e tenni a kérdést: Betépve álltál-e a színpadra a hetvenes években?

Viszont ha arra gondolok, hogy mikor tesznek fel hasonló kérdést valamelyik hazai rocksztárnak, és az mikor fog őszintén válaszolni, akkor válik érthetővé csak igazán, hogy miért érdemes beszerezni ezt a kötetet sajtómunkásnak és olvasónak egyaránt. Míg egy Rolling Stone-interjú alanya most és negyven évvel ezelőtt is nyílt lapokkal játszott, Magyarországon csak a legritkább esetben fordul ez elő, az esetek többségében a megszólaló csak valamilyen - leginkább politikai vagy promóciós - céllal ad interjút, de a lap szerkesztői, újságírói sem vágynak ennél többre.

Fordította: Tisza Kata. Cartaphilus, 2009, 444 oldal, 4500 Ft

Neked ajánljuk