Lemez

A saját határain túl

Bon Iver: SABLE, fABLE

Kritika

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Itt készítette el első lemezét, a hivatalosan csak 2008-ban megjelent For Emma, Forever Agót, amely váratlanul aratott hatalmas sikert. A második lemezén 2011-ben már társai is voltak, Vernonnak pedig sikerült összehoznia a Bon Iver címet viselő hibátlan indie-folk lemezt. 2016-ban, immár a saját határait átlépve dobott még nagyobbat a már kifejezetten kísérletező, félreismerhetetlen hangzású 22, A Million című albumon, és tulajdonképpen azóta nagy kérdés számára, hogy merre tovább? A választ elodázta 2019-ben, a kissé egy helyben topogó, de továbbra is izgalmas hangzású I, I című lemezen, majd következett hat év szünet. A most megjelent SABLE, fABLE viszont bevallottan a teljes Bon Iver-hangzás újragondolásának indult.

A tervek szerint Justin Vernon e dupla lemez dalaiban túllépett volna eddigi egyértelműen melankolikus zenei világán, hogy egy kicsit ránézzen az élet napos oldalára. „Múlt és jelen”, „nosztalgia és jövőbe tekintés” voltak a hívószavak, ami elbeszélve jól hangzik, de a lemezen már nem annyira: a SABLE címet viselő első lemezen a megszokott lírai szerzemények hallhatók nagyjából 20 percben, vagy­is a nagy újítás a fABLE lenne. Csakhogy a hasonló terjedelmű lemez leginkább olyan, mintha a mesterséges intelligencia írt volna r&b dalokat úgy, hogy azért a Bon Iver munkásságára is tekintettel kellett volna lennie. Lehet erre azt mondani, hogy micsoda öntörvényű művész Justin Vernon, aki még 2025-ben is mer dupla lemezes koncepcióban gondolkozni – igaz, mindössze negyven perc erejéig –, de az efféle magyarázatok csak arra lennének jók, hogy elfedjék azt, hogy a Bon Iver újító szándékú, és vitathatatlanul izgalmas hangzásvilágú albumán a majd’ húszéves karrier leggyengébb dalai hallhatók. Eddig ugyanis Justin Vernon azért tudott mindig győzni, mert az agymenésnek tűnő stúdiózások mellé letett egyszerű, de kitörölhetetlen dallamokat is, ezzel kapaszkodva a minimalista gyökerekhez. Most viszont félórányi liftzenét kapunk. Persze, ha öt albumból mindössze egy a félresikerült, a többi meg remek, az még nem a világ vége, viszont immár egy Bon Iver-koncert előtt is lehet aggódni, hogy milyen dalokat tűznek műsorra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.