Az utolsó szamuráj nem szamurájokról szól, nem Japánban játszódik, hanem Londonban, és még csak nem is a régmúltban, hanem az 1980-as és 1990-es években. Az írásnak két főszereplője van, Sibylla, a fiát egyedül nevelő, sokoldalúan tehetséges anya, valamint Ludo, a csodagyerek, aki óvodás korában már több nyelven olvas, a többi közt az Odüsszeiát is eredetiben.
Sibylla a tehetsége alapján elit egyetemre is bejuthatott volna, ám a sorsa Londonba vetette, ahol szerény jövedelmét érdektelen kiadványok szövegeinek gépelésével keresi, s a hideg téli napokon a város végtelenített metróvonalán, a Circle Line-on utazgatnak Ludóval, mert ez mégiscsak jobb, mint a rosszul fűtött lakásban szenvedni. Egyetlen szórakozása a már százszor megnézett japán film, Kuroszava A hét szamurájának újbóli megtekintése. Kívülről ismeri ugyan a film minden egyes képkockáját, mégsem képes betelni az élménnyel.
Ezek után realista alapokon nyugvó, mágikus elemekkel átszőtt cselekményszálakat várnánk, ám hamarosan rá kell jönnünk, semmi nem olyan, mint ahogyan elképzeltük. Szabálytalan tördelésű, posztmodern, itt-ott kollázs szöveget kapunk, kapkodjuk a fejünket, keressük a támpontokat, kutatva a fő szál után a szövegtöredékek között, s nem utolsósorban azt a rejtett szándékot szeretnénk felfedezni, amiért az író ezt a terjedelmes munkát megírta.
Sibylla a regényben semmit sem rejteget Ludo előtt, és támogatja a fiát abban is, hogy az minél több beszélt és írott nyelvet ismerjen meg. A természettudományos és filozófiai ismereteinek gyarapodását is segíti, ahogy tőle telik, ám egy dologra nem hajlandó: elárulni az apja kilétét. Vulgár-pszichológiai magyarázatként szolgálhatna a Kuroszava-film apahelyettesítő funkciója, ám a párhuzam bicsaklik. A tanulatlan japán földművesek szövetsége a társadalom elitjéhez tartozó művelt harcosokkal nem vonatkoztatható a 90-es évek nyugati társadalmában a zseniális elméleti és gyakorlati tudományokkal foglalkozó gyerek és anyja kapcsolatára. Sibylla számára a „filmben élni” talán valamiféle addiktív menekülési kísérlet. A könyv második felében az apakeresés motívuma kap hangsúlyt, de ebben a keresésben is kevés a drámai elem és a realizmus is. Kalandos életű, néhol karikaturisztikus Rejtő Jenő-i férfiak próbálják az anyára és a fiára leselkedő veszélyeket elhárítani, Ludo (beszédes név!) is örömmel játszadozik az apajelöltekkel, ám minden valószínűség szerint az igazit, a valódit csak mi, olvasók ismerhetjük meg (már a könyv elején). Ludo soha nem talál rá, pedig Sibylla igen érzékletesen mesélte el a nagy találkozást:
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
