Könyv

Még a sajtot sem szereti

Jehan Paumero: A hazám és az otthonom – Magyarország egy francia szemüvegén át

Kritika

A cím rejtett paradoxona előre jelzi a mű tétjeit: a „hazám” és az „otthonom” nem egymást fedő kifejezések, mégis egymásra simulnak.

A kettősségből fakad a könyv izgalma: a Franciaországban született Paumero kívülállóként néz ránk, de belülről ismeri a mindennapjainkat. Nem a nagy történelmi tablók felől közelít, hanem a mindennapok apró jelenségeit ragadja meg. A kenyérre ragasztott vonalkódos matrica, egy vendéglátós furcsa modora, a miniszterelnök növekvő pocakja éppúgy témája, mint a kisvárosi kocsmák társadalmi szövete – ezekből a mikroszkopikus részletekből építkezik.

Szent Ágoston Vallomásai óta tudjuk, hogy az egyéni életút őszinte feltárása túlmutat a magánéleten: közösségi tanulsággá, irodalmi értékké válhat. Ágoston bátran, már-már kéjelegve beszélt bűneiről, tévedéseiről és útkereséséről, s ezzel a modern vallomásirodalom ősforrását teremtette meg. Jehan Paumero más közegben és jóval könnyedebb hangon, de hasonló szándékkal ír: saját életének, idegenségének, kételyei­nek és felfedezéseinek felmutatásával belőlünk is önreflexiót vált ki: ez egy felnövéstörténet. Ha Ágoston az isteni kegyelem felé vezető utat kereste, Paumero a hétköznapi otthonosságot és identitást kutatja az elmúlt évtizedek Magyarországán, bátran, őszintén tárja fel a legszemélyesebb tapasztalatait is.

A magyar irodalomban nem példátlan, hogy valaki „idegenként” reflektál a magyarságra. Krzysztof Varga Turulpörkölt című, 2009-ben megjelent esszéregénye például egyszerre kegyetlenül kritikus és fájdalmasan nosztalgikus: a lengyel származású szerző a magyar identitástörténet groteszk és tragikus színfoltjait boncolja. Paumero nem akarja megfejteni a magyar lélek történelmi rejtélyeit, ő inkább együtt él a középgenerációs értelmiségiekkel, és a részletekben keresi az ország valódi arcát. Míg Varga turult és pörköltet tett az asztalra, Paumero kenyérhéjat és egy pohár sört: minden­napi, szinte banális képekkel dolgozik, nem elemez, hanem mesél, nem rendszerez, hanem átél és megosztja a ráismerés élményét.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mesterségvizsga

Egyesek szerint az olyan magasröptű dolgokhoz, mint az alkotás – legyen az dalszerzés, írás, vagy jelen esetben: színészet –, kell valami velünk született, romantikus adottság, amelyet jobb híján tehetségnek nevezünk.

Elmondom hát mindenkinek

  • - ts -

Podhradská Lea filmje magánközlemény. Valamikor régen elveszett a testvére. Huszonhét évvel az eltűnése után Podhradská Lea fogta a kameráját és felkerekedett, hogy majd ő megkeresi.

Nem oda, Verona!

  • - turcsányi -

Valahol a 19. század közepén, közelebbről 1854-ben járunk – évtizedekre tehát az államalapítástól –, Washington területén.

Nagyon fáj

  • Molnár T. Eszter

Amióta először eltáncolta egy kőkori vadász, ahogy a társát agyontaposta a sebzett mamut, a fájdalom a táncművészet egyik legfontosabb toposza.