Molnár Viktortól a The Zone, Petra Šuškótól (Csehország) a Sixth Sense, Przemysław Schellertől (Lengyelország) a Grande Valse Brillante, végül Matej Slobodától (Szlovákia) a Consonanze stravaganti e lumi danzanti hangzott el a négy visegrádi országból verbuválódott, 16 tagú együttes előadásában. Meglepő volt hallani, hogy az est zeneszerzői a polarizált kortárs zenei nyelvet mennyire hasonlóan beszélik. Fogalmazásmódjuk letisztult, kevéssé kísérleti, sőt mintha kissé retrospektív lett volna. Munkáik közös pontja egyértelműen az erős hangulatfestés centrális szerepe volt: nem motívumokból, hanem hangzásokból és ritmusokból építkeztek. Ez elkönnyítette a darabokat, de a filmzenékre jellemző magamutogatás és egyértelműsítés nélkül. Konkrét zenei motívumokra és egzakt frázisokra nehezen lehetett volna bontani a kompozíciókat.
Látszólag minden összeállt, mégis szétpikkelyesedett az előadás, ami a „nagy ív” hiánya miatt történhetett meg. Noha a külsőségek stimmeltek, mégis olyan keretet adtak a produkciónak, amelyet a művészi professzionalizmus és érzékenység csak hézagosan tudott kitölteni. Az alapvetően zeneközpontú koncepció egy külső, eszközalapú keretrendszerre épített, ami nem valamiféle gondolatiságból fakadt: a Gesamtkunstwerk eszköztárából a befogadhatóság könnyítése érdekében válogattak az előadók. És a megválasztott eszközök nem tudtak egymáshoz szervesen kapcsolódni, átfogó koncepció hiányában az este darabossá és követhetetlenné vált. Az események csak eszközeikben és hangulatukban kapcsolódtak egymáshoz, valójában semmilyen kohéziós erő nem volt az előadásban. Mintha a kortárs művészetet ért vádat – mely szerint az érthetetlen és önkényes – a komplexitás hiányával akarták volna cáfolni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
