Senkit nem untatnék hosszas mentegetőzéssel, de néhány megjegyzést muszáj tennem a lista előtt. Egyrészt a kötelező kör: a válogatás természetesen szubjektív, tucatnyi ezzel egyenrangú listát lehetne készíteni, és az összeállítás legalább annyira szól az én ízlésemről, mint a világsajtóról (például jól látható a sznobizmusom abban, hogy szinte kizárólag nagy világlapok terjedelmes, komoly témákat felelősségteljesen feldolgozó – és többségében oknyomozó jellegű – anyagait válogattam be, pedig egy pár ezer leütéses, kutyapicsázós blogbejegyzés vagy egy tét nélküli, kedélyes művészinterjú is lehet parádés munka).
Mivel csak angolul olvasok észlelhető mennyiségű külföldi cikket, ezért erre a nyelvre korlátoztam a gyűjtést. Persze, a világsajtónak még az a kis szelete is átláthatatlan, amely elém került az év során, ezért úgy próbáltam meg rendet vágni, hogy nagyjából minden hónapból egy cikket emeltem ki. És még két korlátozás: itt nem a sorozatokra vagy nagy projektekre mentem rá (akkor a Panama-iratokkal foglalkoznék leginkább, de ezt a karácsonyi lapszámban meg is teszem), hanem az önálló cikkekre; illetve a szövegalapú tartalmakat néztem csak, ezért kimaradtak a fotóriportok és még az olyan zseniális videóriportok is, mint az Al Jazeera játékfilmes és titkosszolgálati eszközökkel egyszerre operáló Maldív-szigeteki nyomozása.
Sean Penn: El Chapo Speaks
Rögtön a legellentmondásosabb darabbal kezdünk, amelyet számos tekintélyes lap kiátkozott. Az Oscar-díjas Sean Pennt liberális aktivistának mondják, de politikai nézetei valójában, nos, eklektikusak: kitartóan küzdött az azonos neműek házasságáért, ugyanakkor egyszer azt találta mondani, hogy börtönbe kell zárni minden újságírót, aki Hugo Chávezt diktátornak nevezi. Aki amúgy az ő kebelbarátja. Írt tudósításokat Irakból és Iránból is, de ún. újságírói életművének igazán értékes darabjai azok, amikor hírnevének köszönhetően olyan emberek engedik közel magukhoz, akiket igazi újságírók nem érhetnek el. Az a sztori például megvan, amikor Sean Penn átugrott vacsorázni Gabriel García Márquezhez, és éppen ott találta a nappaliban Fidel Castrót? És hogy mit mondott a kubai diktátor, amikor Penn kamaszlánya nekitámadt, amiért bántja a melegeket? Itt lehet elolvasni, együtt a Raúl Castróval készített, szintén kuriózumnak számító interjúval.
Sean Penn leküzdhetetlen önimádata engem kifejezetten idegesít, a megjelenés után pedig rengeteg bírálatot kapott, mert megsértett alapvető szakmai és etikai szabályokat. És azért is, mert sokak szerint szarul ír. De még ha így is gondoljuk, az sem változtat azon, hogy az El Chapóval készített interjú már a megszületése tényével a médiatörténet része lett. A világ egyik legismertebb és legkeresettebb bűnözője akkor ült le beszélgetni a színésszel és társaival, amikor a sajtó és a bűnüldözés hétről hétre követni próbálta minden lépését. Mivel a drogbáró nem adott még rendes interjút senkinek, ezért a válaszai – és a róla készült videófelvétel – kétségkívül forrásértékűek. Az pedig csak növeli a cikk körüli felhajtást, hogy a mexikói hatóságok szerint a konspirált találkozó segítette hozzá őket El Chapo megtalálásához.
Bár a fent idézett kritikákkal jórészt egyetértek, szerintem a cikknek vannak remekül megírt részei, elsősorban azok az érzékeny megfigyelések, amelyeket Penn a dzsungelben elköltött közös vacsora során tesz az emberek ezreinek haláláért felelős drogkereskedőről, jelen lévő családtagjairól és fegyvereseiről. A meglehetősen terjengős cikket áthatja Penn önparódiába forduló önfényezése, de attól még kihagyhatatlan olvasmány. (Ha valakit érdekelnek a kulisszatitkok, megjelent egy elég jó cikk a cikkről a New Yorkerben.)
Clive Thompson: No Parking Here
Az Egyesült Államokban 250 millió személygépkocsira 1 milliárd parkolóhely jut, ami mintegy 16 000 négyzetméternyi terület, kb. mint Tolna, Baranya és Somogy megyék együtt. A parkolók nemcsak rontják a városképet, nemcsak a hőséget növelik a hatalmas aszfaltfelülettel, de annyira drágák, hogy önmagukban 225 dollárral emelik meg az átlagos albérletárat. A legrosszabb azonban a parkolóhely keresése, ugyanis a városi autósok fel-alá cirkálása – a sofőrben növekvő idegfeszültségen túl – dugókat is előidéz, az üzemanyag-fogyasztás miatt iszonyú drága és a környezetet is brutálisan szennyezi.
Hogy ennek az áldatlan állapotnak miért nem kell örökké tartani, arra két alapvető érvet hoz fel a Mother Jones. Az egyik szociológiai: egyre többen laknak a belvárosokban, és egyre többen használják a közösségi közlekedést, beleértve ebbe a tömegközlekedést éppúgy, mint a sharing economy vívmányait (Uber, Blabla stb.). A másik technológiai, és igen, itt a robotautókról van szó. A Google fejlesztéséről egyes előrejelzések már azt állítják, hogy az első autók akár tíz év múlva munkába állhatnak. Márpedig az önműködő autók 12 hagyományosat tudnak helyettesíteni, ha elkezdenek kvázitaxiként működni. Ez hatalmas csapás lenne az autóiparnak és a személyszállításból élőknek, egekbe szökne a munkanélküliség, másrészt viszont olcsóbb lenne a közlekedés, csökkenne a környezetszennyezés, és az adófizetőknek is sokkal, de sokkal kevesebbet kellene fizetniük a parkolóhelyek és az utak építéséért és fenntartásáért.
Az egész végső soron arról szól, hogyan akarunk élni – állítja a cikk, és hangozzék ez bármilyen meglepően, Clive Thompson érveinek nehéz ellenállni. Írásának minden fejezete olyan alaposan jár körül egy-egy részproblémát, hogy önálló cikknek vagy tanulmánynak is elmenne, és bár a végére kicsit sok lesz a spekuláció, a rémisztő mennyiségű adatot szinte mindig izgalmasan, érthetően adagolja.
The worst thing about driving is about to change
Decca Aitkenhead: “The scene belonged to a disaster movie, not a family holiday”: the day my partner drowned
Hogy milyen politikai újságíró a Guardian munkatársa, az elég jól látható ebből a Nigel Farage-interjúból. De ez a cikk más. Aitkenhead partnere két évvel ezelőtt, a gyerekeik szeme láttára fulladt bele a tengerbe – és már önmagában az, hogy ezzel a történettel kiállt a nyilvánosság elé, mutatja a bátorságát. De az írás jóval több egy tragédia rekonstrukciójánál: elemzi a szerző és a gyerekek gyászát, illetve a társadalmi reakciókat, de ezeken túl Aitkenhead mesél elhunyt partnere bűnöző múltjáról, a szerelmük stációiról, az anyja öngyilkosságáról és végül a saját rákjáról. Igen, ez már-már groteszk tárháza a sorscsapásoknak, de pont erről is szól ez a bölcs, ironikus és humoros cikk, hogy mit lehet ezekkel kezdeni.
'The scene belonged to a disaster movie, not a family holiday’: the day my partner drowned
Jeffrey Goldberg: The Obama Doctrine
Aki egykor rajongott Az elnök emberei című sorozatért, az most megtalálta a tökéletes cikket. Goldberg először 2006-ban beszélgetett Obamával – akkor az újságíró még valószínűleg nagyobb hatással volt a világpolitikára, mint az illinoisi szenátor. Ez a helyzet gyorsan változott, és Goldberg onnantól kezdve közelről követi Obama külpolitikáját. Személyesen ismer jóformán minden fontos tanácsadót és tisztviselőt, aki megfordult a közelében, és az elnökkel is hosszas beszélgetéseket folytatott az elmúlt hét évben. Itt jönnek a filmre kívánkozó jelenetek: ebéd az ovális irodában, egymást ugrató tanácsadók az Air Force One-on, meghitt filozofálás egy Kuala Lumpur-i szállodában, miközben az egész környéket lezárták a terrortámadástól tartó ügynökök, és így tovább. Goldberg a pletykákat és háttérinfókat csak akkor írja meg, ha azoknak jelentősége van: az például nemcsak jól hangzik, de nagyon informatív is, hogy Obama a barátai és közvetlen munkatársai előtt úgy foglalta össze külpolitikájának esszenciáját: nem kell baromságokat csinálni (don’t do stupid shit).
Ezzel a nagyon értelmiségi, világosan tagolt, 20 ezer szavas (!) elemzéssel azért sem lehet versenyezni, mert Goldberg évek óta első kézből értesül a Közel-Kelet minden fontos eseményéről, a jordániai és a szaúdi udvarban is vannak magas rangú forrásai, az amerikai kormánytagok és a Biztonsági Tanács tagjai mellett a francia és az izraeli miniszterelnök, meg egyáltalán: bárki bármikor a rendelkezésére áll, ha szükséges. A hónapokon át készült cikk rekonstruálja az Obama-adminisztráción belüli, olykor szenvedélyes vitákat, amelyek aztán mindannyiunk életére hatottak. Ez szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnhet, de Goldberg meg tudja csinálni, pont azért, mert mindenki tudja, hogy neki nem lehet hazudni, hiszen mindent tud, minden résztvevőt kikérdez, hiszen a tárgyalópartnert is ismeri, meg annak a tanácsadóit is, vagyis azonnal rajtakapná, aki félre akarná vezetni.
Az biztos, hogy lehetett volna ennél sokkal kritikusabban írni róla, de az is, hogy ebből a cikkből meg lehet érteni először is Obama egész külpolitikáját, nem mellékesen az elnök személyiségét, és abba is beleláthatunk, hogyan készül a világpolitika. (Az külön hozadéka a cikknek, hogy Henry Kissinger annyira felkúrta magát rajta, hogy hosszas és szórakoztató interjúban kritizálta össze-vissza Obamát és az azóta főszerkesztővé kinevezett Goldberget, ugyancsak az Atlanticben.)
Courtney Weaver: My boyfriend insisted a gun would keep us “safer” up until the day he shot me in the face
Az év címadása verseny győztese egy fiatal bluesénekes, aki túlélte, hogy a barátja egy veszekedés közben lelőtte. A történtek után Courtney Weaverből a fegyvertartás szabályozásának szigorítása mellett kampányoló aktivista lett, aki számos interjút adott. De sokkal nagyobb hatású ez az egyszerű nyelven, visszafogott stílusban megírt, a történetet részletesen elmesélő cikk. (Ha jól érzékelem, a világsajtóban amolyan új trend lett, hogy közérdeklődésre számot tartó sztorikat nem újságírók dolgoznak fel, hanem az érintettek írják meg. Nem problémátlan, de nagyon izgalmas jelenség.)
My boyfriend insisted a gun would keep us “safer” up until the day he shot me in the face
Shane Bauer: My four months as a private prison guard
Az év sztárcikke, nem vitás. A MoJo sokat látott riportere kecskeszakállat növesztett, vett egy pickupot, leköltözött Louisianába, és beállt négy hónapra börtönőrnek. Szolgálati helyét, a Winn nevű magánbörtönt a leírtak alapján nyugodtan nevezhetünk földi pokolnak, ahol a rabokra és az őrökre egyaránt rohamos fizikai és pszichikai leépülés vár, többek között a gyalázatos forráshiány és a kontrollnélküliségből következő túlkapások miatt. Bauer magát sem kímélő riportja feltárta a legnagyobb magánbörtön-üzemeltető cég vérlázító (és számos esetben bűncselekmény gyanúját felvető) belső működését, és mindent dokumentált is rejtett kamerával. De a cikk attól válik különleges teljesítménnyé, hogy a tények bizonyítása mellett átélhetővé, érthetővé teszi mindazt, amin a rabok és az őrök keresztülmennek, beleértve ebbe a társadalmi környezetet is, ahonnan érkeznek.
Ha nem is kizárólag a Mother Jones cikkének hatására, de talán nem véletlenül a megjelenése után pár nappal jelentette be az amerikai kormány, hogy a magánbörtönök rendszerét felszámolják. Ebben az amúgy minden bizonnyal üdvözítő törekvésében már az Obama-adminisztráció sem bizonyult túl fickósnak (lásd ezt a nehezen megmagyarázható esetet), Trump elnöksége alatt pedig, ugye, ki tudja, mi lesz.
Private prisons are shrouded in secrecy. I took a job as a guard to get inside-then things got crazy
Ariel Sabar: The Unbelievable Tale of Jesus’s Wife
Az a vicc, hogy magának a cikknek a története majdnem olyan kalandos, mint a sztori, amit felderít. Mindkettő a Da Vinci-kódhoz hasonló, krimiszerű nyomozás. Nem véletlenül említem Dan Brown könyvét: könnyen lehet ugyanis, hogy a cikk középpontjában álló világklasszis csaló és pornósztárból keresztény prófétává váló felesége pont ebből a könyvből merítettek ihletet. Ariel Sabar zavarba ejtően alapos kutatásai olyan fordulatokat rejtenek, amiket bűn lenne lelőni, és olyan karakterek életét tárták fel, akik akkor is hosszú ideig megragadnának az emlékezetünkben, ha nem lenne ekkora a tét. Mármint ha nem arra futna ki az egész sztori, hogy volt-e Jézusnak felesége és női tanítványa, vagy nem volt. (Mert ha volt, érvelnek sokan, az nem csupán a papi nőtlenség dogmáját rengetné meg, hanem a kereszténység tradicionális nő- és szexellenességét is.)
The Unbelievable Tale of Jesus's Wife
Jon Lee Anderson: An Isolated Tribe Emerges from the Rain Forest
Időnként szembejönnek hírek ilyen-olyan törzsekről, amelyek a modern civilizációtól érintetlenül élnek valami dzsungelben. Pár napja például a Guardian közölt képgalériát egy Peru és Brazília határán élő törzsről, amelynek tagjai valószínűleg soha nem találkoztak a külvilággal, mielőtt elszállt fölöttük a fotós helikoptere. Aki csak ezeket a fotókat nézi és a rövid kommentárokat olvassa, az egzotikumot látja: nézd már, hát le akarja nyilazni a helikoptert az a meztelen csávó! A háborús övezetekből is sokat tudósító Jon Lee Anderson perui riportja azonban gyakorlati szinten vezet végig a 21. századi civilizáció és az érintetlen törzsek egymás mellett élésének mindennapjain. Amelyek során persze a lehető legkonkrétabb problémák is filozófiai dilemmákhoz vezetnek. Mert például mi van akkor, ha egy „indián” meggyilkol valakit a külső világból? Hogyan szabályozzon és szankcionáljon az állam olyan embereket, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ők egy állam polgárai? És hogyan lehet igazságot tenni, ha a környék szegény lakossága aranyat keresne és utakat építene ott, ahol a „bennszülöttek” élnek? Sok antropológus szerint békén kell őket hagyni, nem szabad beavatkozni az életükbe – de mi van akkor, ha ők kezdeményezik ezt? Anderson a tudósok, politikusok és helyi lakosok mellett az egyik elszigetelt törzs tagjaival is kapcsolatba lépett.
An Isolated Tribe Emerges from the Rain Forest
Exclusive investigation: England manager Sam Allardyce for sale
Nem mondanám, hogy ellenállhatatlan stílusban van megírva, de a cikk magában is kiemelkedő darab, ráadásul egy olyan sorozat kezdőrúgása volt, amely ritka tünemény még a boldogabb országokban is. A Telegraph oknyomozó csapata 10 hónapon keresztül kutatta az angol focit fertőző korrupciót. A riporterek ázsiai befektetőket képviselő üzletembereknek adták ki magukat, és számos vezető pozícióban lévő menedzserrel folytattak tárgyalásokat mindenféle kétes üzletről – amit rejtett kamerával fel is vettek. Volt olyan, akinek konkrétan át is adtak kenőpénzt egy borítékban. A legnagyobb fogásuk az angol válogatott szövetségi kapitánya volt, aki egy nappal a cikk megjelenése után lemondott. A rendőrségi nyomozás folyamatban van, de azt a Telegraphnál sem gondolják, hogy leleplezték az összes korrupt tisztviselőt. Ez csak a felszín, hiába tűnik szédítő mélységnek.
Exclusive investigation: England manager Sam Allardyce for sale
David Runciman: How the education gap is tearing politics apart
A Guardian „long read” rovata tele van jobbnál jobb – és nem csak politikai tárgyú – cikkekkel. Itt jelent meg nemrég egy nagyszerű történeti írás a politikai korrektségről mint a jobboldal által kifejlesztett „fantomellenségről”, amely ugyanúgy Trumpra és a Brexitre keres magyarázatot, mint a cambridge-i politológus professzor itt kiemelt írása. Runciman tétele az, hogy ma már nem az osztályellentétek határozzák meg a nyugati társadalmakat, hanem az iskolázottság különbségei. Azt fejtegeti, hogy a tanultak és a tanulatlanok egyre inkább gettókban élnek, és annyira ellenségesen viszonyulnak a másik táborhoz, hogy az már a képviseleti demokrácia alapjait veszélyezteti. Trump amerikai szavazói és a Brexitre voksoló britek egyik legfontosabb közös pontja, hogy képzetlenek – de Runciman pont azon a közhelyen akar túllépni, hogy a Brexit és Trump a hülyék diadala vagy bosszúja lenne a felvilágosult eliten. Az egyik legbiztatóbb gondolatkísérlete arról szól, hogy ahogy világszerte növekszik az iskolázottság, úgy egyre kevesebb szavazója lesz a Trump-féléknek. De sajnos ennél sokkal kevésbé biztató megállapításai is vannak.
How the education gap is tearing politics apart | David Runciman
Decades in the Making: Fidel Castro’s Obituary
Először 1959-ben készítettek vázlatokat egy Fidel Castro-nekrológhoz. Az azóta eltelt évtizedek alatt számtalan újságíró dolgozott az újabb és újabb változatokon, sokan közülük nyilván már nem is élnek. A kubai diktátornak nemegyszer keltették már halálhírét korábban, és ilyenkor mindahányszor beindult a Times gigászi gépezete: riporterek indultak el Kubába, szerkesztők taxiztak be a szerkesztőségbe, nyomdászok láttak lázasan munkához, a digitális csapat elővette a gondosan összekészített vizuális anyagokat… És aztán kiderült, hogy vaklárma volt, Fidel él. Most viszont tényleg meghalt, és a New York Times tizenhat újságírója – az olvasószerkesztőtől a videós producerig – elmeséli, hogyan dolgoztak a Castro-nekrológon. A kelet-európai újságíró pedig csak ámul, mennyi erőforrása van egy vezető világlapnak, mennyire más nagyságrendben tudnak gondolkozni egy ekkora csapatban.
Decades in the Making: Fidel Castro’s Obituary
+1: Megyesi Gusztáv: Földreszállás
Nem angol nyelven íródott, és nem is idei cikk, nagyon nem: 1983-ban jelent meg az Élet és Irodalomban. Én akkor még sehol sem voltam. Megyesi komonizmus alatt született írásait nem egy tapasztaltabb kolléga ajánlgatta már nekem mint a magyar riport klasszikusait. A lista összeállítása idején bekövetkezett halála után most már tényleg muszáj lesz alaposan végigmennem rajtuk. A Földreszállás egy cikk elkészülésének folyamatát dokumentálja, egy olyan írásét, amely Farkas Bertalan űrutazásának fogadtatását, az istenadta nép reakcióját mutatja be – és ezáltal az egész társadalom és különösen a kor sajtójának működéséről tudhatunk váratlanul sokat. Ilyen mondatok vannak benne:
„Abban a pillanatban, amikor Farkas Bertalant fellőtték, nekem egy nehéziparban dolgozó kétkezi brigádot kellett keresnem, mert a könnyűipart, a mezőgazdaságot, a tanulóifjúságot és a már említett pékséget mint témát kilőtték előlem, az utca emberét pedig egy belpolitikai értelemben kellően érett háromtagú team szólítgatta a Moszkva téren, mit érez az utca embere ezekben a percekben.”
