Magyar Narancs: Számos európai nyelven sugároz a két orosz állami propagandaorgánum, az RT televíziós hálózat és a rádióadásokat és hírportált futtató Szputnyik. Ki a célközönség?
Peter Pomerantsev: Ez üzenetfüggő. Egy sor téma a szélsőjobbnál működik, mások a szélsőbalnál. Sőt, még olyan is van, ami a pénzügyi eliteknek lehet a kedvére. A Szputnyik és az RT (korábban Russia Today – a szerk.) a teljes politikai és gazdasági spektrumot beterítő public relations gépezet. A riportjaikban, videóikban nem feltétlenül Oroszországot és annak vezetőjét dicsérik, sokszor az adott ország lakosságát foglalkoztató témákról szólnak, gyakran a xenofób, menekültellenes érzületeket szítják. Az orosz propaganda tartalma könnyen adaptálható a környezethez, így sokféle országban alkalmazható. Spanyolországban például leginkább a Podemos-szavazókat tudják megszólítani, míg Németországban próbálkoznak a szélsőballal is, de inkább a szélsőjobb a célközönségük.
MN: Az RT-n és a Szputnyikon kívül számos kisebb-nagyobb blog és álhírportál is terjeszti ezt a propagandát. De lehet-e százszázalékosan azonosítani, hogy az oroszok állnak egy-egy álhír mögött?
PP: Nem feltétlenül. Az álhírterjesztés olyan, mint a hackertámadás – a valódi elkövető kiléte sokszor ismeretlen marad, a nyomok nem vezetnek sehova. Csak Csehországban negyven olyan portál van, amely EU- és NATO-ellenes, oroszbarát véleményeket és álhíreket jelentet meg, de nehéz rájönni, hogy ki áll mögöttük. Más európai országokban is sok van belőlük. (Bátorfy Attila és Szánthó Zsuzsa vs.hu-n megjelent közös cikkükben több mint kilencven magyar nyelvű álhíroldalt azonosítottak be – a szerk.)
MN: Tavalyelőtt Lovas István, a Magyar Nemzet egykori brüsszeli tudósítója nyílt levelet írt Putyin orosz elnöknek, amelyben arra kérte, hozza el hazánkba is az RT-t. Putyin nem teljesítette Lovas kérését, arról se tudunk, hogy válaszolt-e neki. Miért nincs RT magyarul?
PP: Elsősorban azért, mert az RT tévécsatorna, ami nagyon sokba kerül. Sokkal fontosabb, hogy meglegyen az információ angolul – azt már könnyen le tudják fordítani az összeesküvés-hívők a saját nyelvükre, és blogokon vagy a saját oldalaikon terjeszthetik tovább. Az RT spanyol és arab nyelvű verziója is jól, meglepően magas nézettséggel működik, a németet viszont tudtommal alig nézi valaki. Nem hiszem, hogy megérné Oroszországnak a magyar RT-be fektetni. Anélkül is terjednek a Kreml-barát hírek.
| ||
MN: Mi volt az RT eredeti célja? Már jóval az ukrán konfliktus előtt sugározta a híreit, és 2011 környékén kifejezetten népszerű volt az amerikai újbaloldalon, mivel rokonszenvvel tudósított az Occupy Wall Street tüntetésekről. Akkoriban sokan alternatív nézőpontnak látták, nem pedig propagandának.
PP: Szoft PR-nak szánták. A hivatalos verzió szerint ez lett volna az orosz BBC, ami lehetőséget biztosít arra, hogy az orosz nézőpont is megjelenjen a nemzetközi hírfolyamban. 2008-ban viszont profilt váltott: Grúzia megszállása után nekiállt alternatív valóságot kreálni. Ekkoriban kezdték el az alternatív hírek gyártását, felkaroltak egy sor olyan témát és embert, akik kiszorultak a mainstreamből, mivel hiteltelennek tűntek vagy túlságosan megosztók voltak. Ezért kaphatott például Julian Assange WikiLeaks-alapító is saját műsort. A cél ekkor az lett, hogy tele legyen a világháló a híreikkel, amelyek egy része valós, más része kitalált, egy része máshol is megtalálható, más része exkluzív. Aztán egyre gyakoribbak lettek az inkoherens írások és az összeesküvés-elméletek; az elmúlt években pedig bejöttek azok az anyagok, amelyek a putyini politikai célkitűzéseket támogatják Ukrajnában és Szíriában.
MN: Hogy lehetséges, hogy emberek elhiszik az RT képtelen sztorijait? Vannak, akik komolyan veszik azt, hogy a maláj gépet Kelet-Ukrajna fölött valójában izraeli rakétákkal lőtték ki?
PP: Az M17-sztori kétségbeesésből született. Valahogy el kellett kenni a történetet, és megpróbáltak pár nézőt vagy olvasót elbizonytalanítani. De nem hiszem, hogy sokan kétségbe vonnák, hogy oroszok lőtték le a gépet. Azt viszont már sokan elhihetik, hogy a repülőt az amerikaiak vagy az ukránok szántszándékkal irányították oda, hogy az oroszbarát szakadárok ellenséges légierőként azonosítsák és megtámadják.
MN: De az effajta üzenetek inkább azoknál működnek, akik eleve az oroszok oldalán állnak, vagy legalábbis fogékonyak az összeesküvés-elméletekre.
PP: Többfajta műsoruk van, és többfajta hírt köröztetnek a neten. Van olyan, amit az őrülteknek szánnak, és van olyan, amit a valamivel kifinomultabban gondolkodóknak. A cél általában annyi, hogy a kiábrándultakat magukhoz vonzzák. Az Egyesült Államokban Donald Trump sikere jól mutatja, hogy mennyire könnyű behúzni az embereket mindenféle hazugságokkal és leegyszerűsített üzenetekkel. De Európában is sok párt és mozgalom dolgozik a Trumpéhoz hasonló, leegyszerűsítő demagógiával. Németországban a Die Linke és az AfD (Alternatíva Németországért), Franciaországban a Nemzeti Front, Magyarországon a Jobbik, és még sorolhatnánk. Egyre nagyobb teret nyer a közbeszédben az, amit idáig szélsőségesnek vagy egy szűk réteg véleményének tartottunk. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy ma Európában a szélsőjobb együtt harcol a szélsőballal azért, hogy leállítsák az Oroszország elleni szankciókat.
MN: Az orosz propaganda csak destabilizálni akar? Vagy cél az is, hogy közelebb hozza egymáshoz a különféle radikális csoportokat? Az Európai Parlamentben alig pár szélsőjobbos párt fér bele Marine Le Penék frakciójába, a Jobbik vagy a görög Arany Hajnal kimaradt. De ha mindannyian Putyin kottájából játszanak, egy ponton rájöhetnek, hogy nem is olyan nagy köztük a különbség.
PP: A Kreml propagandájának alapvetően az a stratégiai célja, hogy a nyugati modell, a demokrácia vonzerejét csökkentse. De ezen túl nem gondolom, hogy Trockij szellemében fogant permanens forradalmat akarnának kirobbantani, ami majd nemzetközi szimpátiát ébreszt Putyinék iránt, vagy egyesíti a világ populistáit. A céljaik inkább csak pragmatikusak, például hogy megtörjék a szankciók támogatottságát. De azt is látnunk kell, hogy a Kreml sokszor csak játéknak fogja fel a propagandát – ami néha sikeres, máskor viszont csak viszi a pénzt.
MN: A mai orosz média egyik megalkotójának Gleb Pavlovszkijt, Putyin egykori tanácsadóját szokás tartani. Pavlovszkij 2011-ben hátat fordított a Kremlnek, azóta független politikai elemzőként szemlélődik. Mennyire játszott fontos szerepet a mostani propagandagépezet kialakításában?
PP: Pavlovszkij feladata az volt, hogy garantálja Putyin számára a többséget. Valóban ő hozta létre a mai oroszországi médiát, de ő találta ki azt is, hogyan lehet álcivilszervezeteket és látszatellenzéket kreálni, vagy eljátszani, hogy szabad a sajtó. Nagy szerepet játszott az irányított demokrácia létrejöttében. De azt is beszélik róla, hogy valamennyire fontosnak tartotta a többpártrendszert, mert úgy vélte, így tudnak betörni az országba az innovációk és az új ötletek. De azóta Oroszország túllépett ezen a koncepción, és immár egyáltalán nem célja, hogy eljátssza a demokráciát.
MN: A Kreml propagandagépezetének másik kulcsfigurája a Putyin Raszputyinjának is nevezett Vlagyiszlav Szurkov. Mi az ő feladata?
PP: Ő az otthoni propaganda felelőse, azaz azzal foglalkozik, hogy hogyan tehetné még megnyerőbbé az oroszok számára az elnököt. Ő találta ki, hogy Putyinnak meg kell mutatnia magát a népnek, motoroznia, lovagolnia, dzsúdóznia kell… Oroszországban ő a spin doktorok guruja, a következő generáció pedig az ő szellemiségében próbál tovább dolgozni. Hozzátenném, hogy ő maga szinte minden tudományát az FSZB-től tanulta. (Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódja – a szerk.)
MN: A két neves orosz hiphopelőadó, Timati és Szása Csesztnek közös slágerének az a refrénje, hogy „a legjobb barátom Vlagyimir Putyin”. A gyanútlan nyugat-európai hallgató azt gondolná, hogy ironizálnak – de az előadók vígan pózolnak hivatalos eseményeken az orosz elnökkel. Ez azt jelenti, hogy Putyin a fiatalabb generáció szívébe is belopta magát?
PP: Oroszországban egyszerre lehetsz ironikus és komoly, a kettő nem zárja ki egymást. A Putyinra tett megjegyzésedből áradhat a szarkazmus, miközben a hallgatók számára világos, hogy erős és tiszteletre méltó személyiségről beszélsz. Oroszországban sokféle Putyin van, hisz az elnök mindenhol jelen van: a filmekben, a popdalokban, a tévéműsorokban, a hírekben, a plakátokon. Egyszerűen nem lehet elképzelni a világot nélküle. Ez a putyini hegemónia. Hogy a róla megjelenő kép vicces, komoly, tiszteletteljes vagy épp erotikus, az teljesen mindegy mindaddig, amíg mindenhol őt látni. Ha lehet vele egy picit viccelődni, az még szimpatikusabbá is teszi a néző számára. Végtére is a néző nem robot.
MN: Meddig lehet elmenni a kritikában?
PP: Ez egy pszichológiai játék. Ha lojális vagy, akkor a védett zónában maradsz, ám ha valami rosszat teszel, akkor kikerülsz onnan – a zónán kívül pedig bármi megtörténhet veled. Nem is biztos, hogy Putyin dönt arról, hogy véged van. Lehet, hogy csak tudják a holdudvarában, hogy aki túlságosan kritikus a rendszerrel, azzal büntetlenül le lehet számolni. De persze vannak feketelisták is. A tavaly meggyilkolt Borisz Nyemcov ellenzéki képviselő például nem beszélhetett az állami tévében, legfeljebb egy-két rádióban.
MN: Az ukrán konfliktus kezdetén a legtöbb ukrajnai tévé- és rádiócsatorna orosz befolyás alatt állt, vagy épp Oroszországból sugárzott. Mennyire voltak sikeresek az ukránok a propaganda felszámolásában?
PP: Alapvetően cenzúráztak és betiltottak. Értem, hogy amikor megszállnak egy országot, akkor indokolt lehet cenzúrázni bizonyos tartalmakat, főleg, ha a hadviselés jelentős része információs eszközökkel történik, de az ukránok túlzásba estek. Nemcsak orosz csatornákat tettek elérhetetlenné, de Oroszországban készült filmeket és szórakoztató tartalmakat is levettek a műsorról (például a Putyinnal szemben kritikus, Golden Globe-díjas Leviatánt is – a szerk.). Ezzel veszélyes útra léptek, hiszen az ország vezetői azt gondolhatják, hogy a jövőben bármit betilthatnak, ami nem tetszik nekik. A törvényhozók még csak meg sem tudják indokolni, hogy mit miért kellett cenzúrázni. És az ukrán sajtó maga is eléggé problémás, mindenféle oligarchák tulajdonolják az újságokat és tévéket, akik a saját céljaikra használják a sajtót.
MN: Az információs hadviselés korántsem csak Oroszországra jellemző, Kína is él ilyen eszközökkel, főként a dél-kínai tenger vitatott szigetei körüli konfliktus befolyásolása érdekében, és az Iszlám Állam (ISIS) propagandáját is sokan ebbe a kategóriába helyezik. Mennyire különböző a megközelítésük?
PP: Kína és Oroszország azt gondolják, hogy a jövő háborúit az információs hadviselés útján fogják megvívni. Úgy vélik, sokkal többet lehet elérni egy jól célzott üzenettel, mint az emberöléssel. Persze kiegészíthetik ezeket az információs támadásokat pszichológiai és katonai provokációkkal, vagy épp olyan kisebb háborúkkal, amelyeket a bábjaik vívnak meg őhelyettük és a támogatásukkal, de az elsődleges mindig az információ. Az ISIS viszont arra használja a médiát és az internetet, hogy erősebbnek és ijesztőbbnek állítsa be magát, mint amilyen valójában. Az ISIS kegyetlen és veszélyes szervezet, de ha a nemzetközi közösség úgy döntene, egyik napról a másikra felszámolhatná őket. És az ISIS még mindig jóval kevesebb embert gyilkolt meg, mint Bassár el-Aszad szír elnök – de a köztudatban mégis őket tartják veszélyesebbnek. A médiát ügyesen használják, de nincsenek hosszú távú céljaik, mint Kínának vagy Oroszországnak.
| Névjegy Kijevi születésű, orosz származású brit újságíró, a London Review of Books, az Atlantic, a Financial Times rendszeres szerzője, a 21. századi információs háborúk szakértője. 2001-től közel tíz évet töltött Oroszországban különféle tévés produkciók alkalmazásában, ekkor volt lehetősége belülről is végigkövetni a születő totalitárius állam sajtójának átalakulását. A tárgyban írott könyve (Semmi sem igaz, és minden lehetséges, Nothing is True and Everything is Possible) 2015-ben jelent meg. |
