Ciprus az újraegyesítési ígéretek diadala után

Amíg a térségben az „arab tavasz” rengései el nem ülnek, s amíg nem áll be érzékelhető egyensúly a nagyhatalmi kapcsolatokban, addig Ciprus újraegyesítésének sincs esélye.

A vasárnap – április 26-án – lezajlott észak-ciprusi elnökválasztáson a balliberális Mustafa Akıncı győzött. Leginkább az erőteljes ígéreteivel, hogy tudniillik mindent megtesz a két országrész, a „török észak” és a „görög dél” újraegyesítése érdekében. Voltak ehhez fogható fellángolások korábban is, de legyünk őszinték: mégiscsak új, hogy épp a törökök részéről merült fel.

Olaj és gáz

Nézzük meg először, mi ennek az oka, majd, hogy vajon kivitelezhető-e az egyesítés olyan erőltetett menetben, mint ahogy Akıncı ígérte?

Észak-Ciprust 1974 júliusában szállta meg a török hadsereg, tömegmészárlásokkal elegyített etnikai tisztogatás után, létrehozva egy csak általa ellenőrzött politikai entitást, melyen később, 1983-ben létrejött az úgynevezett – Törökországot leszámítva egyetlen állam által sem elismert – Észak-ciprusi Török Köztársaság. A ’74-es eseményekre azt követően került sor, hogy a hidegháborús nagyhatalmi egyensúlyt érzékenyen követő, a nyugattól és a szovjetektől egyaránt egyenlő távolságot tartó Makariosz érsek elnöki hatalmát megtörni igyekezett az athéni junta támogatásával indított puccs. Ha a puccs sikerül, és a szigetország Görögországgal egyesül, akkor a ciprusi törököknek nem lehetett volna maradásuk szülőhazájukban. Az ezredesek puccsa megbukott, elsősorban azért, mert nem hogy nem sikerült Görögországnak megszerezni egész Ciprust, de ráadásul az addig független államként működő Ciprusi Köztársaság kettészakadt, a déliek pedig elveszítették a sziget közel felét.

Ezzel együtt a „török észak” nagyobb mozgási szabadságot kapott, görög szomszédaikat vagy lemészárolták, vagy menekülésre kényszerítették, a Törökországból érkező segélyek pedig fellendítették az addigi szűkös – a görög dél lehetőségeihez viszonyítva összehasonlíthatatlanul szegényesebb – ottani gazdaságot.

De ezek az előnyök mára átértékelődtek, elsősorban azért, mert Törökországban is akadozik a gazdaság, s az eddig nyújtott segítség töredéke jut ma már el Ciprusra, Ankara pedig olykor okkal hivatkozik rá, hogy adott volt a lehetőség (több mint 40 év török hátszéllel), hogy Észak-Ciprus megteremtse a maga regionális gazdasági erejét, tehát álljon meg végre a saját lábán. Csakhogy, ha egy északi török, akinek államiságát senki sem ismeri el, mindössze nem túl gazdag turistaként érkező honfitársaira számíthat, hamar rájön: nem biztos, hogy jövendő fejlődése török keretek között fenntartható lesz. Sokkal több lehetőséget ígér az az egyesített ciprusi gazdaság, mely minden aktuális pénzügyi nehézsége dacára az Európai Unió része, sőt elismert és megbecsült tagja. Arról nem is beszélve, az olajban és gázban rendkívül gazdag dél- és kelet-ciprusi kontinentális talapzat s az ott már évtizedek óta igen hatékonyan működő amerikai és izraeli cégek terjeszkedése egészen mást ígér, mint az elszigetelt észak elnőtt álló perspektívák.

Megkérdőjelezhetetlen és kiegyensúlyozott

Az anatóliai állapotokhoz képest a világ dolgaira mégiscsak jobban rálátó ciprusi török közösséget egyre jobban megrémiszti a maga oszmán hagyományaiba és iszlamista múltjába visszahúzódó aktuális törökországi valóság. Mustafa Akıncı balos-liberális pártja sok mindenre hajlandó saját, a görögöktől elkülönülő nemzeti-kulturális szabadságának védelme érdekében, ám arra nem, hogy feladja emberi szabadságjogait, melyek újabb garanciát kapnának, ha hirtelen ők is az unió polgáraivá válnának.

Vajon elérhető-e az a cél, amit Akıncı most ilyen elementáris erővel hirdetett meg, s amit a ciprusi törökök többsége támogatni látszik? Ankara hallani sem akar egy olyan egyesülésről, melynek (a) politikai kereteit ne ő határozná meg; (b) mely kizárná, hogy a jövőben is közvetlen ráhatással legyen a ciprusi eseményekre. Ráadásul Rece Tayyip Erdoğan pártja, az Igazság és Fejlődés (AKP) úgy ítéli meg: egyrészt Törökország feladhatatlan stratégiai előnye, ha katonailag jelen lehet Cipruson; másrészt ki tudja, mikor tárja fel Észak-Ciprus is a maga altalajkincseit, márpedig – látjuk ezt a török-orosz kapcsolatok gyors fejlődésén – Ankarának mindennél fontosabb ma a kőolaj és a földgáz. Hogy Törökország az elmúlt 41 évben sohasem gondolta komolyan, hogy „feladja” Észak-Ciprust, azoknak a törököknek az ezrei bizonyítják, akik épp ezek alatt az évtizedek alatt települtek be a sziget északi felére, biztosítva a „megkérdőjelezhetetlen és kiegyensúlyozott török jelenlétet”.

Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy Erdoğan ma Mustafa Akıncıre mint potenciális hazaárulóra tekint. De valóban akarják-e az egyesülést a ciprusi görögök? Egy részük igen, de ők vannak kisebbségben. Akik ma is feltétel nélkül támogatnának egy gyors egyesülést azok, paradox módon a legiskolázatlanabb, legnacionalistább ciprióták közül kerül ki, akiket egyrészt a régi „nemzeti ábránd”, másrészt az Európai Unióval szembeni megerősödő ellenszenv hajt. De ők alig egy maroknyi kisebbséget jelentenek. A többség úgy gondolja, hogy jobb Brüsszelt közel tartani, Ankarát pedig minél távolabb, különösen, hogy ez utóbbi mára egyik megtestesítőjévé vált az illiberális kísérleteknek, ráadásul – teszik fel a kérdést a ciprusi törökök – mi lesz, ha Anatólia iszlamista oszmán őrülete felüti a fejét majd a ciprusi törökök között is?

Akıncı és a mögötte álló törökök vágya soha nem fogalmazódott meg ennyire mostoha körülmények között. Amíg a térségben az „arab tavasz” államokat maga alá gyűrő tektonikus rengései el nem ülnek, s amíg érzékelhető egyensúly nem áll be a nagyhatalmi kapcsolatokban, addig Ciprus újraegyesítésének sincs esélye.