Filmek a londoni metróból - Mike Leigh filmrendező

Külpol

Ken Loach és Stephen Frears mellett a szociális problémákra oly fogékony New British Cinema legismertebb képviselője. A londoni hétköznapok, az alacsonyabb néposztályok felkent költője; írt eddig huszonkét színdarabot és olyan Þlmeket csinált, mint a Mezítelenül, a Titkok és hazugságok, a Két angol lány, a Tingli-tangli, a Minden vagy semmi és a Vera Drake. A berlini fesztiválon bemutatott legújabb Þlmje, a Happy-Go-Lucky izgalmas fordulat a pályáján: a helyszín ugyanaz, az alsó kutyák ugyanazok, ám ezúttal a társadalmi dráma helyett komédia következik.

Magyar Narancs: Hatvanöt évesen a boldogtalanok hírmondójából a boldogság küldönce lett?

Mike Leigh: Nem így látom sem az életet, sem a kérdést. Az élet és benne mi magunk is egyszerre vagyunk tragikusak és nevetségesek, szerencsések és szerencsétlenek. Nincs jó és nincs rossz. Az élet van a maga sokszínűségében. Emberek vannak, akik küzdenek, szeretnek, bukdácsolnak. Szembe kell nézni az élet szörnyűségeivel, a fájdalmakkal, el kell fogadni olyannak, amilyen. És legfőképpen veszettül örülni kell neki.

MN: Mindig így gondolkodott?

ML: Az egész biztos, hogy jobb elfogadhatóvá tenni a világot, mint nihilistának lenni. Mindig is az érdekelt, hogy megértsem az embereket, hogy belelássak a mikrovilágukba. Lényegében minden filmem akörül forog, hogy miként viselkedik az egyén a társadalomban. A valóság inspirál, a látszatra unalmas hétköznapok. A saját történetem mesélem. Nap mint nap metrón utazom Londonban, ez kifogyhatatlan kincsesbánya a filmezés szempontjából. Ha nagy szavakat akar, nem mindennapi filmeket csinálok a mindennapi életről.

MN: Azért azt nem tagadhatja, hogy a Mezítelenültől egész a Vera Drake-ig a brit munkásosztály komor valóságát dokumentálta. Ezzel szemben a Happy-Go-Lucky színtiszta komédia.

ML: Én ugyan nem tettem a világon semmi engedményt a korábbi filmjeim rovására. Mint ahogy azok sem nélkülözték a nyomasztó alaphelyzetek ellenére a humort, akképpen a Happy-Go-Luckyban is benne van az örök ellentmondás az egyéni sors és a társadalom között. Most is, mint máskor, kevertem a különböző színeket. Annyi igaz, hogy több ebben a filmben az élénk szín. Nem hiszek a műfaji egyszínűségben, sőt irtózom tőle.

MN: Három darabja, a Titkok és hazugságok, a Tingli-tangli és a Vera Drake kapcsán is sokan emlegették az Oscar-díjat. Megkísértette úgymond, mégsem kapta meg. Fáj?

ML: Nem mondom, hogy nem örültem volna neki, de nem tudok mihez kezdeni a hollywoodi csillogással. Ha bármikor is választanom kellene Hollywood és a saját kis "rögeszméim" között, az utóbbi mellett döntök. Számtalanszor ugyanaz a sztori esett meg velem Los Angelesben. Odajöttek hozzám producerek, stúdiófőnökök, lelkesen megveregették a vállamat, majd azt mondták: "Magának nagy szerencséje van, mi vajon miért nem tudunk hasonló filmeket gyártani?" Csak éppen arról feledkeznek meg, hogy ők maguk erőszakolják rá a közönségre a saját látásmódjukat, az amerikai kulturális eklekticizmust.

MN: Saját kis rögeszméken a témaválasztásait, mozija sajátosan brit hangvételét érti?

ML: A valódi és a valódinak álcázott valóság közötti szakadékra értem ezt. Ez a különbség az én mozim és az amerikai mozibiznisz között. Nem mintha bármiről jogom lenne ítélkezni, de a mozgóképekkel való ipari, üzletszerű kéjelgés mérföldnyi távolságra áll tőlem.

MN: Mi hívta elő önből a minden új napra rácsodálkozó harmincéves tanítónő, Polly történetét a Happy-Go-Luckyban?

ML: Érzelmi ügy ez nekem, ami persze fenemód nem újdonság, hiszen hajdanán, tizenöt évvel ezelőtt a Mezítelenül is egy érzelemből született. Lényegében mindkét film egy idealistáról szól. Az a különbség köztük, hogy a Mezítelenül Johnnyja dekadens, frusztrált érzelmű, míg Polly hiperoptimista, nyitott, életimádó, energiától túlfűtött. Sőt, bizonyos értelemben Vera Drake-től sem sokban eltérő személyiség a lényeget illetően. Más életközegben, de mindketten próbálnak hasznosak lenni, másokon segíteni.

MN: A főszereplő Sally Hawkins szétfeszíti a filmvásznat az elevenségével. Kezdettől rá gondolt?

ML: Sally a valóságban is olyan, mint Polly szerepében. Vele forgatni egy mosolyterápia. A Minden vagy semmiben és a Vera Drake-ben forgattam vele, és csak a megfelelő alkalmon múlott, hogy végre főszerepet írjak neki. Mindaz, ami a filmvásznon látható, rengeteg improvizáció, közös munka, együttgondolkodás eredménye. Ily módon teljes jogú alkotótárs. Sally irigylésre méltóan nyitott személyiség, aki az egész világot magához ölelné. A világ tele van jókedvű, vidám fickókkal, akik minden baj, sorscsapás, tragédia, kilátástalannak tűnő élethelyzet ellenére önfeledtek, segítőkészek. És ez korántsem függ nemzetiségtől, kortól, iskolázottságtól, vagy bármi hasonlótól. Lehetünk pesszimisták a világ jövőjét illetően, elvégre másról sem hallani. Elég kinyitni a napi sajtót, és az ember legszívesebben elsüllyedne szégyenében vagy félelmében, hogy merre tart az emberiség. Na és akkor mi van? - korántsem cinikus kérdés ez a részemről. A dolgok folytatódnak, Polly bemegy az iskolába tanítani, mint ahogy mások is munkába mennek, esznek, főznek, pihennek, szeretnek. Az élet mindig megy tovább, ez ugye nem a spanyolviasz. És tart, ameddig tart. Van ráhatásod? Ha már itt vagyunk, próbáljuk meg jobbá, szebbé tenni a hétköznapjainkat.

MN: Akár úgy, hogy elmegyünk flamencotanfolyamra? Hol szedte fel a sztorit, amiből az a roppant vicces flamencobetét lett a filmben?

ML: Sally ötlete volt. Eljátszottunk a klisékkel a visszafogott angol stílus és a tüzes spanyol tánc között. A flamencóban az a vonzó, hogy nagyon szexi, örömteli tánc, mégis tele fájdalommal. Kiválóan alkalmas arra, hogy felfakassza a magánéleti, lelki bonyodalmakat, és ugyanavval az erővel késztessen nevetésre és sírásra.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.