Ken Loach és Stephen Frears mellett a szociális problémákra oly fogékony New British Cinema legismertebb képviselője. A londoni hétköznapok, az alacsonyabb néposztályok felkent költője; írt eddig huszonkét színdarabot és olyan Þlmeket csinált, mint a Mezítelenül, a Titkok és hazugságok, a Két angol lány, a Tingli-tangli, a Minden vagy semmi és a Vera Drake. A berlini fesztiválon bemutatott legújabb Þlmje, a Happy-Go-Lucky izgalmas fordulat a pályáján: a helyszín ugyanaz, az alsó kutyák ugyanazok, ám ezúttal a társadalmi dráma helyett komédia következik.
Magyar Narancs: Hatvanöt évesen a boldogtalanok hírmondójából a boldogság küldönce lett?
Mike Leigh: Nem így látom sem az életet, sem a kérdést. Az élet és benne mi magunk is egyszerre vagyunk tragikusak és nevetségesek, szerencsések és szerencsétlenek. Nincs jó és nincs rossz. Az élet van a maga sokszínűségében. Emberek vannak, akik küzdenek, szeretnek, bukdácsolnak. Szembe kell nézni az élet szörnyűségeivel, a fájdalmakkal, el kell fogadni olyannak, amilyen. És legfőképpen veszettül örülni kell neki.
MN: Mindig így gondolkodott?
ML: Az egész biztos, hogy jobb elfogadhatóvá tenni a világot, mint nihilistának lenni. Mindig is az érdekelt, hogy megértsem az embereket, hogy belelássak a mikrovilágukba. Lényegében minden filmem akörül forog, hogy miként viselkedik az egyén a társadalomban. A valóság inspirál, a látszatra unalmas hétköznapok. A saját történetem mesélem. Nap mint nap metrón utazom Londonban, ez kifogyhatatlan kincsesbánya a filmezés szempontjából. Ha nagy szavakat akar, nem mindennapi filmeket csinálok a mindennapi életről.
MN: Azért azt nem tagadhatja, hogy a Mezítelenültől egész a Vera Drake-ig a brit munkásosztály komor valóságát dokumentálta. Ezzel szemben a Happy-Go-Lucky színtiszta komédia.
ML: Én ugyan nem tettem a világon semmi engedményt a korábbi filmjeim rovására. Mint ahogy azok sem nélkülözték a nyomasztó alaphelyzetek ellenére a humort, akképpen a Happy-Go-Luckyban is benne van az örök ellentmondás az egyéni sors és a társadalom között. Most is, mint máskor, kevertem a különböző színeket. Annyi igaz, hogy több ebben a filmben az élénk szín. Nem hiszek a műfaji egyszínűségben, sőt irtózom tőle.
MN: Három darabja, a Titkok és hazugságok, a Tingli-tangli és a Vera Drake kapcsán is sokan emlegették az Oscar-díjat. Megkísértette úgymond, mégsem kapta meg. Fáj?
ML: Nem mondom, hogy nem örültem volna neki, de nem tudok mihez kezdeni a hollywoodi csillogással. Ha bármikor is választanom kellene Hollywood és a saját kis "rögeszméim" között, az utóbbi mellett döntök. Számtalanszor ugyanaz a sztori esett meg velem Los Angelesben. Odajöttek hozzám producerek, stúdiófőnökök, lelkesen megveregették a vállamat, majd azt mondták: "Magának nagy szerencséje van, mi vajon miért nem tudunk hasonló filmeket gyártani?" Csak éppen arról feledkeznek meg, hogy ők maguk erőszakolják rá a közönségre a saját látásmódjukat, az amerikai kulturális eklekticizmust.
MN: Saját kis rögeszméken a témaválasztásait, mozija sajátosan brit hangvételét érti?
ML: A valódi és a valódinak álcázott valóság közötti szakadékra értem ezt. Ez a különbség az én mozim és az amerikai mozibiznisz között. Nem mintha bármiről jogom lenne ítélkezni, de a mozgóképekkel való ipari, üzletszerű kéjelgés mérföldnyi távolságra áll tőlem.
MN: Mi hívta elő önből a minden új napra rácsodálkozó harmincéves tanítónő, Polly történetét a Happy-Go-Luckyban?
ML: Érzelmi ügy ez nekem, ami persze fenemód nem újdonság, hiszen hajdanán, tizenöt évvel ezelőtt a Mezítelenül is egy érzelemből született. Lényegében mindkét film egy idealistáról szól. Az a különbség köztük, hogy a Mezítelenül Johnnyja dekadens, frusztrált érzelmű, míg Polly hiperoptimista, nyitott, életimádó, energiától túlfűtött. Sőt, bizonyos értelemben Vera Drake-től sem sokban eltérő személyiség a lényeget illetően. Más életközegben, de mindketten próbálnak hasznosak lenni, másokon segíteni.
MN: A főszereplő Sally Hawkins szétfeszíti a filmvásznat az elevenségével. Kezdettől rá gondolt?
ML: Sally a valóságban is olyan, mint Polly szerepében. Vele forgatni egy mosolyterápia. A Minden vagy semmiben és a Vera Drake-ben forgattam vele, és csak a megfelelő alkalmon múlott, hogy végre főszerepet írjak neki. Mindaz, ami a filmvásznon látható, rengeteg improvizáció, közös munka, együttgondolkodás eredménye. Ily módon teljes jogú alkotótárs. Sally irigylésre méltóan nyitott személyiség, aki az egész világot magához ölelné. A világ tele van jókedvű, vidám fickókkal, akik minden baj, sorscsapás, tragédia, kilátástalannak tűnő élethelyzet ellenére önfeledtek, segítőkészek. És ez korántsem függ nemzetiségtől, kortól, iskolázottságtól, vagy bármi hasonlótól. Lehetünk pesszimisták a világ jövőjét illetően, elvégre másról sem hallani. Elég kinyitni a napi sajtót, és az ember legszívesebben elsüllyedne szégyenében vagy félelmében, hogy merre tart az emberiség. Na és akkor mi van? - korántsem cinikus kérdés ez a részemről. A dolgok folytatódnak, Polly bemegy az iskolába tanítani, mint ahogy mások is munkába mennek, esznek, főznek, pihennek, szeretnek. Az élet mindig megy tovább, ez ugye nem a spanyolviasz. És tart, ameddig tart. Van ráhatásod? Ha már itt vagyunk, próbáljuk meg jobbá, szebbé tenni a hétköznapjainkat.
MN: Akár úgy, hogy elmegyünk flamencotanfolyamra? Hol szedte fel a sztorit, amiből az a roppant vicces flamencobetét lett a filmben?
ML: Sally ötlete volt. Eljátszottunk a klisékkel a visszafogott angol stílus és a tüzes spanyol tánc között. A flamencóban az a vonzó, hogy nagyon szexi, örömteli tánc, mégis tele fájdalommal. Kiválóan alkalmas arra, hogy felfakassza a magánéleti, lelki bonyodalmakat, és ugyanavval az erővel késztessen nevetésre és sírásra.
