De mégsem súgott, hanem előrántotta hangtompítós pisztolyát, és közvetlen közelről nyakon, mellbe, majd - nyilván távolodva - lábon lőtte az államfőt. Ezután sarkon fordult, és nyugodt léptekkel távozott.

De mégsem súgott, hanem előrántotta hangtompítós pisztolyát, és közvetlen közelről nyakon, mellbe, majd - nyilván távolodva - lábon lőtte az államfőt. Ezután sarkon fordult, és nyugodt léptekkel távozott.Arémült másodtitkár segítségért kiáltott, és a berontó katonák lelőtték a merénylőt. "Vele együtt sírba került a titka is" - mondta vasárnap Okitundu külügyminiszter, amikor első ízben előadta a végleges és hivatalos verziót a történtekről. Ugyanezen a napon egy - valószínűleg illegális - katonai csoport nyilatkozatot juttatott el a francia AFP hírügynökséghez, amely szerint a Kabilát leterítő testőr, egy bizonyos Rachidi azért áldozta fel magát, hogy véget vessen a

"vérengző szörnyeteg"

garázdálkodásának. A nyilatkozat szerint január 15-én 47 "fiatal hazafit" végeztek ki tárgyalás nélkül Kabila jelenlétében, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az Ellenállás és Demokrácia Nemzeti Tanácsa nevű csoport a néhai Ngandu Kisase tábornok követőit tömöríti. A tábornok Kabila fegyvertársa volt, amikor 1966-ban kirobbant a Mobutu akkori diktátor és országnyomorító elleni fegyveres felkelés, aztán a következő évben, a végső győzelem előtt máig tisztázatlan körülmények között távozott az élők sorából.

Mindez ténynek is tekinthető a lapzártánk idején rendelkezésünkre álló ismeretek szerint, de legalább ennyire illusztrációnak is a kongói helyzet zűrzavarosságának érzékeltetésére. Megjegyzendő, hogy továbbra sem világos: azonnal meghalt-e Kabila, vagy - mint más források állítják - Zimbabwe fővárosába, Hararéba vitték, ahol hiába próbálták megmenteni az orvosok. Ez talán már mindegy is, elgondolkoztató viszont, hogy a kinshasai vezetés miért vacakolt napokon át az elnök halálhírének bejelentésével. A magyarázat alighanem a fentebb illusztrált kaotikus helyzetben keresendő, amelynek viszont többek között éppen Kabila államférfiúi tevékenységében rejlik a magyarázata.

Az évtizedeken át - többnyire sikertelenül - gerillaháborúkat folytató Kabila, akiről a rosszmájúak azt állítják, hogy személyes jelenlétével csak néha tisztelte meg a frontot, 1977-ben végre a csúcsra érkezett. A nem sokkal előtte egy népirtás tetteseit elűző új ruandai kormány és a már ezt is támogató Uganda segítségével felkelői felmorzsolták a Mobutu-féle (akkor még) Zaire amúgy is széthullóban lévő és mindenekelőtt a rendszeres

fosztogatásokban hősies

hadseregét. Még egy reménységről, utolsó esélyről beszélt akkor mindenki, remélve, hogy végre történik valami ezzel a megnyomorított országgal, amely Nyugat-Európával azonos méretei és hihetetlen nemesfém- és gyémántkészletei miatt izgatta és izgatja a kolonizátorok és reménybeli befektetők fantáziáját.

Kabila nem sokáig tartotta illúziókban a népét. Választási ígéreteit esze ágában sem volt betartani, kormányát kizárólag saját embereire építette, politikai konszenzust nem is próbált keresni. Szembefordult viszont ugandai és ruandai támogatóival, mert félt (joggal), hogy miattuk szembekerül saját népével, annak nyugati, Kinshasa környéki többségével.

Ekkor (1998-ban) újabb felkelés robbant ki, újra a keleti tartományokban, megint ugandai és ruandai segédlettel, de ezúttal ellene. Beszállt viszont a ringbe, éspedig az ő oldalán, a szomszédok közül Zimbabwe, Angola és Namíbia, ideiglenesen és szakaszosan pedig a távolabbi Szudán és Csád is. Némelyik ország részesedést remélt Katanga mesés kincseiből (Zimbabwéről hírlik, hogy a legtöbb ellenszolgáltatás várományosa), mások, mint Angola, csak annyit, hogy saját felkelőinek megszűnik a hátországa.

De ez csak az egyik metszete az ellenségeskedéseknek, mert a másik etnikai természetű, és a Kabilával egyaránt szemben álló kelet-kongói mozgalmak is egymás ellenségei, az egykori bonyolult társadalmi szerkezetek, a hagyományokban gyökeredző uralmi-alávettetési viszonyok felbomlásának egyenes következményeként.

Ráadásul nem tudni azt sem, milyen elkötelezettségi viszonyok uralkodnak az amúgy is zavaros összetételű hadseregen belül. A Kongói DK fegyveres erői ugyanis a négy évvel ezelőtti Kabila-féle felkelők katonai struktúrájából nőttek ki, de ez önmagában még nem jelent egységet. Zambia épp a minap jelentette be, hogy nem hajlandó menedéket nyújtani a nagyszámú kongói dezertőrnek, akik viszont aligha hajlandóak önként beszámolni egykori feletteseiknek hosszúra nyúlt eltávozásuk indokairól.

Annyi világos csupán, hogy néhány napi vívódás után a kongói vezetők úgy döntöttek: Kabila legidősebb, 31 éves fiát állítják az ország élére. Már eddig is ő volt a hadsereg főparancsnoka felszabadítási és minden bizonnyal fiúi érdemei szerint. Csakhogy vele meg az a baj, hogy nem nagyon nyilatkozik meg nyilvánosan, aminek az is oka lehet, hogy nem beszéli a Nyugat-Kongóban használatos lingala nyelvet, de a franciát sem, ami Kinshasában nem ébreszt iránta különösebb bizalmat. ´ ugyanis keleten nőtt fel, ahol a szuahéli és az angol a lingua franca.

Nem tudunk tehát az égvilágon semmit, de rosszabb, hogy ez így is marad. Nem nagyon látszik, mitől tudná épp az ifjú Kabila megtenni azt, ami negyven év alatt senkinek sem sikerült: pacifikálni és egyben is tartani a hatalmas országot. Még sincs más választás - efelé a reménytelen kísérlet felé nyomja a józannak mondott ész, továbbá a közvetlen és a tágabb külvilág, amely joggal retteg az egymással végtelen háborúskodásban álló kis helyi hadurak esetleges grasszálásától, aminek alighanem az apokalipszis az egyetlen kifutási lehetősége.

- kovácsy -