Kosovo: az UCK demilitarizálása: Rögtön jövök, csak egyet lövök

szerző
- j -
publikálva
1999/26. (07. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miután a NATO és az albán gerillák megegyeztek a demilitarizálás elveiben és ütemtervében, megkezdődött a fegyverek beszolgáltatása. Jelzésértékű ugyanakkor, hogy nem mindegyik albán parancsnok üdvözölte a folyamatot, amelynek célja: a küzdelmekben edződött harcosok visszaillesztése egy - jelenleg ugyancsak bizonytalan, távoli ábrándnak tűnő - civilek vezette és törvények uralta társadalomba.

Miután a NATO és az albán gerillák megegyeztek a demilitarizálás elveiben és ütemtervében, megkezdődött a fegyverek beszolgáltatása. Jelzésértékű ugyanakkor, hogy nem mindegyik albán parancsnok üdvözölte a folyamatot, amelynek célja: a küzdelmekben edződött harcosok visszaillesztése egy - jelenleg ugyancsak bizonytalan, távoli ábrándnak tűnő - civilek vezette és törvények uralta társadalomba.

Kosovo: az U‚K demilitarizálása

Hétfőn, június 28-án - fél nappal a határidő lejárta előtt - a NATO és a Kosovói Felszabadítási Hadsereg (U‚K) közötti egyezmény 23. paragrafusa a) pontjának értelmében a szakadár albán fegyveresek elkezdték leadni fegyvereiket. A dokumentumot -hivatalos nevén Egyezmény az U‚K demilitarizálásáról és átalakításáról - június 21-én írta alá Michael Jackson tábornok, a NATO Kosovóban állomásozó béketeremtő és -fenntartó erőinek (KFOR) parancsnoka, illetve Hashim Thaqi, az U‚K főparancsnoka.

Ki a főnök? Mi a fegyver?

Az egyezmény nemcsak arról rendelkezik, hogy az U‚K-nak milyen ütemben kell leadnia fegyvereit, rögzíti azt is, hogy melyik kutya az erősebb. Nos, a KFOR parancsnoka lesz a "legfőbb hatalom", amely az egyezményt értelmezi és a végrehajtást biztosítja (szükség esetén a polgári megbízottal egyeztetve).

Az egyezmény meghatározza a tiltott katonai felszerelés fogalmát is. Ezek szerint az U‚K-nak le kell adnia minden automata és hosszú csövű fegyvert, valamint azokat a fegyvereket, amelyeknek kalibere meghaladja a 12,7 mm-t, illetve tankelhárító és légvédelmi fegyvereket, robbanó lövedékeket, gránátokat, aknákat. Akárhogy nézzük, egy átlagos U‚K-harcos elvileg csak a pisztolyát tarthatja meg. És ezt sem akárhol. Thaqi elfogadta, hogy az U‚K tagjai a KFOR beleegyezése nélkül nem viselhetnek fegyvert a főútvonalak és a mellettük fekvő települések két kilométeres körzetében (3. paragrafus b] pont).

Az egyelőre tisztázatlan - és valószínűleg csak később, a terepen derül ki -, hogy ez a gyakorlatban mit jelent. Jelenti-e azt, hogy a NATO is tisztában van avval: 50 ezer fős haderejével képtelen Kosovo minden zugát ellenőrizni, ezért inkább eleve lemond a falvakról - ahonnan a szerbek amúgy is szinte kivétel nélkül elmenekültek -, és erejét, jelenlétét elsősorban az utakra, a nagyobb településekre összpontosítja. Az viszont már most biztos, hogy az U‚K nem emelhet checkpointokat, nem tarthatja meg megfigyelési állásait, és hogy fel kell számolnia a védelmi akadályokat is.

A NATO arra is kísérletet tesz, hogy a külföldön állomásozó albán szakadár fegyvereseket is megzabolázza; az egyezmény 15. paragrafusa szerint az U‚K beszünteti a fegyveres csoportok mozgását a szomszédos országok területén is. Ez önmagában nyilván nem nyugtatja meg sem a szkopjei, sem a tiranai kormányt, de legalább van mire hivatkozniuk, ha egyszer elegük lesz a gerillákból. Az egyezmény 30. paragrafusa értelmében az aláírástól számított hamincadik nap után minden U‚K-tag, aki nem helyi lakos, vagy törvénytelenül tartózkodik Kosovóban, elhagyja a tartomány területét.

Leadták. És akkor mi van?

Az U‚K a KFOR parancsnokságának "kifejezett előzetes hozzájárulása nélkül" nem kezdhet kiképzésbe, katonai-biztonsági, illetve szárazföldi, légvédelmi tevékenységbe sem Kosovóban, sem Kosovo határain túl. (Az egyezmény meghatározott egy biztonsági övezetet is, ez a tartomány határán túl, Jugoszlávia maradék területén létrehozandó, öt kilométer szélességű sáv.)

Hétfőn tehát az U‚K egyik fellengzős nevű alakulata - a "121. hadosztály 1. zászlóalja" - Komoranénál, a tartomány székvárosától, Pristinától mintegy 35 kilométerre nyugatra fekvő településnél leadta első fegyvereit a gurkhának. Ajet Kastrati, a hadosztály helyettes parancsnoka nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a gerillák, lám, betartják a megállapodást.

A fegyverek beszolgáltatása után az U‚K a kijelölt gyülekezési övezetekbe megy, nyilván örülnek majd, hogy ott viselhetik kézifegyvereiket is. Egyébként elvileg nem sok hasznát veszik a kézifegyvernek nem minősülő felszerelésnek: kötelesek ugyanis a lőszert is beszolgáltatni (azt pedig a KFOR külön tárolja majd).

A begyűjtött fegyverek raktárait kezdetben a NATO-csapatok és az U‚K közösen felügyeli, aztán, a kilencvenedik nap után a rakéták a KFOR kizárólagos ellenőrzése alá kerülnek. Ekkorra már sem egyenruhát, sem jelzéseket nem viselhetnek az U‚K tagjai.

Mit kezdjünk a harcosokkal?

Mindez azonban csak egy sokkal fontosabb folyamat előjátékának koreográfiája. Már a háború ideje alatt is fontos volt a kérdés: mi legyen a győztesek sorsa? Hogyan lehet majd semlegesíteni azokat az U‚K-tagokat, akik akár másfél évet is fegyverben töltöttek? Konspiráltak, harcoltak, öltek, és látták meghalni a társukat. Mit lehet kezdeni a harcosokkal? Milyen értelmes feladatokat lehet adni nekik? Rendőr nem lehet mindegyikből - már csak azért sem, mert a rendőri és a katonai szakmában kevés a közös vonás.

Ahogy az már Kosovóban lenni szokott, a kérdés körül két iskola ütközik. Az idealisták (az európaiak) azt javasolták, hogy az U‚K adja le szépen fegyvereit, aztán mindenki húzzon haza, aki paraszt volt, túrhatja a földet tovább, a filozófusok meg filozofáljanak, ha mernek. A pragmatisták (az USA) máshogy közelítenek a problémához: az U‚K létezik, részt vett a harcokban, és akárhogy nézzük, a NATO oldalán győztesként jött ki a háborúból. Ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Az U‚K már a légi csapások megkezdése előtt jelentős erővé vált a kosovói albánság körében. A többé-kevésbé eleve kudarcra ítélt franciaországi tárgyalások idején még inkább azzá vált (nem kis mértékben pont az USA-nak köszönhetően).

Az U‚K-nak (és vezetőinek) tehát új, értelmes foglalatosságot kell találni ezután, hogy elvették szeretett fegyvereiket. A korántsem egyszerű feladat két részből áll: a gerillák ellenállásán túl meg kell küzdeni a kosovói albánok régi elitjével is.

Thaqi parancsnok még a háború idején felállította kormányát (a gerillák és az U‚K közeli források következetesen miniszterelnöknek titulálják őt). Az úgynevezett ideiglenes kormány megalakítása felbőszítette Bujar Bukoshit, aki egy másik - régebb óta létező - úgynevezett kormány élén áll; de a hírnek nem örült Ibrahim Rugova sem (aki viszont az Albánia kivételével senki által el nem ismert, úgynevezett Kosovói Köztársaság elnöke mintegy). A harc arról szólt: ki lesz az, aki a háború után a szabadságba vezeti a kosovói albánokat (na jó: Thaqi és Bukoshi között arról is, hogy kinél legyen a kassza kulcsa).

Ha az USA pragmatizmusa diadalmaskodik, úgy Thaqi lesz Kosovo erős embere. Már készül a szerepre. Hogy, hogy nem, Kosovska Mitrovicában (ahol jelentős szerb populáció él) a helyi albánoknak pont akkor támadt halaszthatatlan lincselhetnékjük, amikor Thaqi a városban járt. A parancsnok rögvest felállt egy PSZH-ra, és nyugalomra intette az embereket, akik nem is mentek tovább a szerb városrész felé, hanem szétszéledtek. Rugova legfeljebb hangzatos, ám valójában súlytalan poszthoz juthat, ezt is elsősorban csak azért, hogy az európaiak és a hívei kedvére tegyenek egy kicsit. Rugova, az egykor köztiszteletnek örvendő politikai vezető békés ellenállást hirdető politikája megbukott: a szerb rendőrök és a jugoszláv katonák csak azután távoztak, hogy az albánok fegyveres felkelésbe kezdtek (és segítségükre volt a NATO is). A radikálisoknak volt igazuk - Kosovót irányítsák a radikálisok. Létezhetnek ennél jobban hangzó, békésebb (eurokonformabb) elképzelések, de a kosovói realitás az, hogy az erő a radikálisokkal volt.

Most pedig a KFOR-ral lesz az erő. Igen, ha minden flottul megy. De a helyzet az, hogy az U‚K egyes tagjai egyáltalán nem örülnek a demilitarizálásnak. Rrustem Mustafa (Remi parancsnok) avval üdvözölte a demilitarizálásról szóló egyezmény hírét, hogy az szerinte nem jár együtt a fegyverek leadásával. Agim Ceku, az U‚K vezérkari főnöke abban látná a megoldást - és nyilván saját politikai túlélését is -, ha a gerillaseregből az amerikai Nemzeti Gárda mintájára szerveznének fegyveres erőt.

Mivel az U‚K vezetési rendszere korántsem egységes, megbízható és ellenőrizhető, a korábbinál sokkal jobb pozícióba kerülnek a helyi parancsnokok. Rajtuk áll ugyanis, hogy döntenek: eleget tesznek a központi parancsnak, és leadják fegyvereiket, vagy pedig - apró trükkök révén - saját játszmába kezdenek. A kihívás nagy: a halászáshoz adott a zavaros, hátországnak pedig adott a földrész beteg embere, Albánia.

- j -

szerző
- j -
publikálva
1999/26. (07. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...