Drasztikusan csökkennek az újságok hagyományos bevételei. A Pew Research Center számításai szerint 2005-ben az amerikai nyomtatott lapok még 49 milliárd dolláros print hirdetési bevétellel büszkélkedhettek: tíz évvel később viszont ez az összeg 18 milliárdra apadt, az online bevételeik pedig 2 milliárdról mindössze 3,5 milliárd dollárra emelkedtek. Ebben nagy szerepet játszik a reklámpiac átalakulása. A kétezres évek elején az Egyesült Államokban még a bevételek 80 százaléka származott hirdetésekből, és csak 20 a közvetlen olvasói hozzájárulásból (Nyugat-Európában ez az arány 65–35 volt, míg Japánban a hirdetések alig játszottak szerepet) – a modell, amíg működött, 20–35 százalékos haszonkulcsot biztosított a tulajdonosoknak. Ezzel szemben ma a The New York Timesnak például csak 37 százaléknyi bevétele érkezik hirdetésekből, digitális növekedésre pedig, ha van is esély, nem tudja pótolni az offline veszteségeket, hiszen – a Harvard University mellett működő Nieman Lab adatai szerint – a digitális reklámbevételeknek az Egyesült Államokban a 60, világszinten pedig a 90 százaléka a Google-nél és a Facebooknál köt ki. (A Google és a hirdetési piac kapcsolatáról lásd: A Menlo Park-i varázslók, Magyar Narancs, 2013. október 10.) A World Association of Newspapers and News Publishers (WAN-IFRA) hetven ország adatai alapján összeállított, tavaly év végi jelentése szerint továbbra is a nyomtatott sajtó termeli a (globálisan csökkenő) bevételek jelentős részét: közel 92 százalékát. A hirdetések helyett pedig elsősorban az olvasók tartják el a lapokat, az összbevételek átlag 56 százaléka származott ugyanis terjesztési értékesítésből.
A tulajdonosok, ha nem szeretnének milliókat veszíteni, kénytelenek drasztikusan csökkenteni a kiadásaikat, amibe beletartozik a létszámleépítés is. A fenti időszakban az amerikai nyomtatott lapoknál foglalkoztatott újságírók száma 66 ezerről 41 ezerre csökkent, míg a csak digitálisan megjelenő termékeknél továbbra is alig többen dolgoznak tízezernél. A veszteségek az ország egyes részeit másként és másként érintik. Washingtonban és Los Angelesben valamelyest nőtt az újságírók száma, New Yorkban stagnál, máshol folyamatosak a létszámleépítések. „Nem nőhetünk tovább, sőt, könnyen lehet, hogy kisebbé kell válnunk a jövőben” – idézte nemrégiben a Columbia Journalism Review (CJR) Dean Baquet New York Times-főszerkesztőt.
Bizonytalan lábakon
Az amerikai napilappiac két legfontosabb szereplője továbbra is a The New York Times és a The Washington Post. Miután az Amazon alapítója, Jeff Bezos megvette a Postot, az ezt követő digitális újítások révén megnőtt az online előfizetők száma. Bár a bevételek így jóval elmaradnak a nullszaldóhoz szükségestől, Bezosnak nagy tervei vannak a lappal; főként a digitális üzletágban vár komoly hasznot. Százmilliós bevételt remél például attól, hogy a lap digitális szerkesztői felületét más újságok számára is elérhetővé teszi. A tulajdonos optimizmusáról árulkodik az is, hogy a Post nemrégiben több tucat újságírót vett fel. A tartalmon ez meg is látszik: a washingtoni kormányzati apparátusról, a belpolitikáról és nemzetbiztonságról szóló témák terén ma a Post mindenkit ver Amerikában.
Donald Trump választási győzelme sem jött rosszul a kritikus sajtónak. A Times például fél év alatt 600 ezer új online előfizetőre tett szert – jóllehet továbbra is a nyomtatott lap a kiadó fő bevételi forrása. (2016-ban 648 millió dollár jött be a print eladásokból, míg az online előfizetések 223, az online és offline hirdetések pedig 581 millió dollárt hoztak.) Mindezt úgy, hogy az áremelések folyamatosak, és a print hirdetési bevételek is drasztikusan csökkennek: tavaly novemberben például a lap arról tájékoztatta a befektetőket és az olvasókat, hogy a nyomtatott lap hirdetési bevételei a harmadik negyedévben a megelőző év hasonló időszakához képest 20 százalékkal estek, s ezt az online hirdetési bevételek növekedése sem tudta kompenzálni. A cél mindenesetre az, hogy 2020-ra 800 millióra nőjön az online előfizetésekből és reklámokból származó bevétel – kérdés, hogy a Trump-effektus mennyire lesz tartós, és mennyien lesznek hajlandóak a mostani kedvezményes előfizetések lejárta után teljes áron is előfizetni a lapra. De legalább már nincs csődközelben a Times, mint amikor 2009-ben Carlos Slim mexikói milliárdosnak kellett 250 millió dollárral kisegítenie.
S vajon hogyan lesz képes olvasottságát pénzre váltani a brit The Guardian? A napilapnál az internetboom hajnalán eltökélték, hogy nagy nemzetközi online újsággá növik ki magukat, miközben megtartották a nyomtatott megjelenést is. (A print lap épp a napokban vált majd kisebb, ún. tabloid formátumra.) Irodát nyitott az Egyesült Államokban és Ausztráliában is, s ma már havi 150 millió egyedi látogatóval büszkélkedhet – de a várt online reklámbevételek nem akartak jönni. Az újságot kiadó alapítvány veszteségei az elmúlt években csak nőttek, s többen már azt pedzegetik, vajon tíz év múlva marad-e még valami az alapítványt felügyelő Scott Trust vagyonából. A lap – amely ragaszkodik a tartalomszolgáltatás ingyenességéhez – egy ideje önkéntes hozzájárulásokra biztatja az olvasóit. Ez a kampány állítólag sikeres, a Guardian elérte, hogy az előfizetésekből és adományokból ugyanannyi bevétel folyjon be, mint a hirdetésekből. Ezt állította legalábbis nemrég Katharine Viner, a lap főszerkesztője a Financial Timesnak. (2016-ban már 57 millió fontról 38 millió fontra csökkent a lap üzemi vesztesége, jóllehet az árbevétele csak 2 százalékkal, 214 millió fontra nőtt – és a költségeket 72 millió fonttal még háromszáz munkavállaló elbocsátása is megdobta.) A terv szerint az olvasói adományozással 2019-re már nullára kéne kijönni – de kérdéses, hogy ez menni fog-e újabb elbocsátások nélkül.
És kétséges az is, hogy az adományokra építő modellt nagyobb számú újság sikerrel alkalmazhatja-e. Michael Haller, az Universität Leipzig nyugalmazott professzora, a talán legismertebb német újságírás-kutató szerint a szociálisan érzékeny, értelmiségi, idealista olvasóközönséggel megáldott újságok esetében akár működhet is – korlátozottan. A berlini Tageszeitungnál (Taz) Haller becslése szerint „egy fél szerkesztői pozíciót” tudnak az így bejövő pénzből finanszírozni.
Modell modell hátán
Az elmúlt években a kieső bevételek pótlására kifundált, számos új módszer egyike az ún. branded content, a „márkázott tartalom” bevezetése. A cégek nem közvetlen, ún. above the line (ATL) hirdetéseket, hanem cikkeket szponzorálnak. A Guardian például az Amazon Bosch c. krimisorozatának reklámozására egy 35 éve megoldatlan gyilkosságról készített oknyomozó sztorit, amelybe a reklámozónak – az újság szerint – semmi beleszólása nem volt. A New York Times a Samsungtól kapott 14 millió dollárt, hogy 360 fokos videosorozatot gyártson. A cég nem befolyásolhatta a tartalmat, de sokan úgy látták, a szponzorált anyag túlságosan is előkelő helyen jelent meg az oldalon, s aggódni kezdtek a Times szerkesztői függetlensége miatt. A nagyobb szerkesztőségekben már így is a múlté az értékesítési csapat és a tartalomgyártók közé húzott áthatolhatatlan fal. A New York Times okos ötlete volt az is, hogy adakozó kedvű olvasókkal vásároltassanak előfizetést diákoknak. Arról, hogy mennyi pénzt hozott ez a konyhára, a lap nem közölt részletes adatokat, de azt elárulta, hogy több mint 15 ezren adakoztak, a legkisebb adomány 4 dollár, a legnagyobb egymillió dollár volt, Ennek is köszönhető, hogy a lap 2017 második negyedévében azzal büszkélkedhetett, hogy egy év alatt 1,3 millió új digitális előfizetőre tett szert.
Németországban a Spiegel Online azon kevesek egyike, amely profitot tud termelni szimplán az online hirdetések révén, mivel már a kétezres évek elején hatalmas elérést produkált. Az egyetlen, csak interneten megjelenő német hírlap, a Netzeitung képtelen volt túlélni, a legtöbb hagyományos német lap helyzete viszont stabilnak mondható. „Nem filantrópok adják ki a német lapokat, ha nem lenne rajta hasznuk, már rég bezárták volna a boltot” – állítja Michael Haller. A WAN-IFRA említett elemzése is azt mutatja, hogy hiába csökkentek globálisan a nyomtatott sajtó bevételei 8 százalékkal tavaly óta (az elmúlt öt évben pedig majd’ 27 százalékkal), Németországban sikerült megfordítani a trendet: itt a hirdetők tavalyelőtt nagyjából 4 százalékkal, vagyis közel 200 millió euróval többet költöttek, mint az azt megelőző évben. Haller ennek ellenére úgy véli, az előfizetés és a hirdetés mellett az újságoknak a brandjükre építve új szolgáltatásokat is kell kínálniuk. „A keletnémet Sächsische Zeitungnak például biciklikölcsönzője, utazási irodája, reklám- és taxicége is van, ezeket részben a már meglévő értékesítési rendszerükre építve hozták létre” – mondja a professzor. Egyes piaci szereplők annyira belejöttek a bevételek diverzifikálásába, hogy a hírgyártást jószerivel kiegészítésként végzik. A szintén német Axel Springer médiavállalat például gyorsan túl is adott – amúgy nyereséges – regionális lapjain, s „a bevételeik 70 százaléka most már olyan digitális szolgáltatásokból származik, amelyeknek semmi közük az újságíráshoz” – mondja Haller.
Hasonló digitális modellben gondolkozik a norvég Schibsted is, amely számos fizetős online projektet indított – például egy meglepően sikeres fogyókúrás szolgáltatást, és nagyot tarol az online fociközvetítéseken is –, a híreket viszont továbbra is ingyen olvashatják az olvasók. A szintén norvég Amedia csoport pedig a méretéből húzott hasznot. Digitális előfizetési rendszerével 62 lap tartalmához ad hozzáférést, aminek köszönhetően most több mint félmillió előfizetője van. Ez az ötmilliós Norvégiában nem kis teljesítmény.
A prémium információkkal kereskedés bajnokai a Bloomberg és a Reuters, amelyek pénzügyi és befektetési információkat szolgáltatnak tehetős ügyfeleknek, többek között nagy pénzügyi szervezeteknek. A Bloomberg – 2013-ban kiszivárgott belső anyagai szerint – nagyjából 20 ezer dollárt kér el egy ilyen előfizetésért, a nagyobb pénzügyi cégek pedig sokszor több száz előfizetést is vesznek, hiszen a Bloomberg-terminált egyszerre csak egy ember tudja használni. Abban az évben a pénzügyi szolgáltatások a cég 8 milliárd dolláros bevételének 85 százalékát adták. A kisebb lapok is próbálkoznak a felhalmozott tudás alternatív értékesítésével: a berlini Tagesspiegel döntéshozóknak és üzletembereknek készít a politika más és más területeit figyelő heti összefoglalókat és háttéranyagokat, az amerikai ProPublica portál az oknyomozásai során készített adatbázisait értékesíti nagy sikerrel. A német Taz pedig kocsmát üzemeltet és utazásokat kínál, ahol a lap szerkesztői és helyi tudósítói avatják be az olvasókat egyes országok titkaiba.
Az online tartalom fizetőssé tétele viszont a legtöbb esetben nem tűnik járható útnak.
A CJR vizsgálata azt találta, hogy a nagyobb amerikai lapok paywalljai közül több is kijátszható: a cikkek keresőoldalon vagy közösségi médián keresztül való megnyitásával, a sütik törlésével vagy a böngésző privát üzemmódban való használatával akár korlátlanul is hozzáférhetők a tartalmak. Az olvasók fizetésre bírása a pénzügyi lapoknál, illetve a hűséges olvasóközönségre építő olyan réteglapoknál működik, mint a francia MediaPart, a holland De Correspondent vagy a dán Zetland.
Elvész a tartalom
A zsugorodó bevételek, a piac szűkülése miatt az újságíróknak is egyre többet kell írniuk egyre rövidebb idő alatt, s így csökken a kapacitás az oknyomozó tartalmakra. James T. Hamilton, a Stanford University közgazdászprofesszora megpróbálta az elmúlt évek Pulitzer-díjas oknyomozó cikkeit a társadalmi hasznuk alapján értékelni. Jó pár ilyen írás hónapokig készült, volt, amelyikre 300 ezer dollárt is elköltött a szerkesztőség. A News and Observer cikksorozata például azt mutatta be, hogy Észak-Karolinában nyolc év alatt 580 feltételesen szabadlábra helyezett bűnelkövetőt kellett utólag gyilkosság miatt elítélni. A cikksorozatot elbocsátások és törvénymódosítások követték, így Hamilton számítása szerint az írással járó társadalmi haszon a költségének közel 300-szorosa lett, az újságnak viszont az összeg nem térült meg. A Mother Jones magazin 350 ezer dollárt költött a magánbörtönökben virágzó korrupciót feltáró cikkére, ami viszont csak 5 ezer dollárt hozott be a mellé pakolt bannerreklámok révén.
Ma már szinte csak a nagy lapok, mint a New York Times vagy a Washington Post képesek oknyomozni. Tíz éve még a legfontosabb történeteket a helyi lapok írták meg először, „olyan újságok, mint a Charlotte Observer, a Roanoke Times, az Oregonian, a Rocky Mountain News vagy a Chicago Sun-Times. Ma már ezek szinte mind tetszhalott állapotban vannak” – panaszkodott a jelenleg a Közép-európai Egyetemen kutató Dean Starkman oknyomozó újságíró nemrégiben a 444-nek. Az idén Pulitzer-díjjal kitüntetett iowai családi vállalkozás, a Storm Lake Times, inkább csak kivétel.
De nemcsak az oknyomozás él át nehéz éveket, hanem a bulvár is. Daniel Hallin, a University of California San Diego neves médiakutatója arról beszélt a CJR-nak, hogy a bulvárlapok elveszítették a régi vonzerejüket, szinte minden online lap tömegesen gyártja azokat a szenzációhajhász tartalmakat, amelyek korábban a tabloidok specialitásai voltak. Rupert Murdoch médiamágnás brit bulvárlapja, a The Sun például bukdácsol és vastagon mínuszban van, sikersztorinak számít viszont az ingyenes Metro, amely lassan megelőzi a The Sunt a brit piacon. A hirdetők szeretik, mert a lapon keresztül könnyen elérik a 18 és 44 év közötti, állással rendelkező és költeni is hajlandó közeget – csakhogy a Metro munkatársai alig végeznek újságírói munkát, nem derítenek ki semmit, csak újrahasznosítják a más lapokban már megjelenteket. Érdekesség, hogy a minőségi brit lapok 2016-ot lényegesen jobb állapotban zárták, mint a bulvárra szakosodott társaik: az ugyancsak a Murdoch által tulajdonolt The Times eladott példányszáma például növekedett is.
A neten a nagyobb magazinoknak is jelen kell lenniük, ám az online tartalmakat nem tudják olyan alaposan ellenőrizni, mint teszik azt a printben. A The New Yorkernél vagy a The Nationnél az elkészült cikket az erre szakosodott munkatárs (sőt, munkatársak) pontról pontra újra ellenőrzi(k), hogy minden forrás és minden idézet biztosan helytálló legyen. Ezt az időigényes munkát az interneten már nem lehet elvégezni. Viszont mindkét nyomtatott lap jól tartja magát, s ezért leginkább a papírváltozat hűséges és fizetőképes olvasóinak lehetnek hálásak. A német Die Zeit hetilap is félmillió példányban kel el, ami kicsit több a húsz évvel ezelőtti adatnál. „A Spiegel viszont, akárcsak a Stern, nagy bajban van – mondja Haller –, a hírmagazin ugyanis egyre inkább eltávolodott a korábbról ismert hírújságprofiltól: még mindig rengeteg minőségi riportot közöl, de a címlapon mindig spekulatív, világmagyarázó témákat hirdetnek. Ez az identitáskrízis vezetett oda, hogy a kilencvenes évek 1,2 milliójáról 700 ezerre esett a példányszámuk.” Haller hozzáteszi, hogy számos országban az újságírás válsága az internet előtt, a 90-es években kezdődött, de a menedzserek számára egyszerűbb volt a kudarcokat az internetre fogni. Sok európai országban, így Franciaországban és Németországban, a lapok egyre inkább a szakmának, az értelmiségnek és a politikai elitnek akartak megfelelni, emiatt pedig figyelmen kívül hagyták az olvasók érdeklődését.
A kicsik kiszenvednek
Ha a német vagy amerikai piacon nehéz talpon maradni, úgy a kisebb piacokon ez már-már csodaszámba megy. Görögországban a Sziriza-kormány próbálja kihúzni a csávából a DOL kiadóvállalatot, miután a csoport fizetésképtelensége után tavaly januárban úgy nézett ki, hogy be kell zárni a prominens To Vima és Ta Nea lapokat. Spanyolországban pedig az El Mundo-csoportnál és az El Paísnál voltak komoly leépítések. Dél-Európában ugyanis nem alakult ki ugyanaz az újságolvasói kultúra, mint ami északon megfigyelhető: Daniel C. Hallin és Paolo Mancini Médiarendszerek c. könyvükben azt írják, a térségben soha nem volt igazán kifizetődő az újságkiadás, a lapok a szűk elithez szóltak, és gyakran politikai szereplők támogatásával jelentek meg. A két kutató szerint ez nem csak a század második felének diktatúráira vezethető vissza, az újságolvasás elterjedtségében ugyanis fontos szerepet játszik az is, hogy az adott országban mekkora volt a 19. század végén az írástudatlanok aránya: Görögországban és Spanyolországban, ahol a lakosságnak alig fele ismerte a betűket, a 2000-es években ezer lakosra mindössze 77, illetve 129 olvasó jutott, szemben Svédországgal, ahol az olvasni tudók aránya 90 százalék felett volt, és ezer lakosra 541 eladott újság jutott (Norvégiában pedig egyenesen 719). A tévénézők eloszlását tekintve ezzel szemben nincsenek markáns regionális különbségek, Dél- és Észak-Európában is 60 és 80 százalék között mozgott az ezredfordulón a tévénézők aránya.
Kanadában ezzel egy időben a kormány már megrendelt egy tanulmányt, amely azt vizsgálja, hogyan nézne ki az ország, ha bedőlne a két legnagyobb országos médiavállalat.
A Postmedia és a Torstar tulajdonában van a kanadai lapok fele, de mindkét cég komoly pénzügyi problémákkal küzd, és százával bocsátja el az alkalmazottait.
Szintén nem egyszerű Amerika vidéki lapjainak helyzete, pedig pár éve még kifejezetten optimista volt a szakma, hiszen a milliárdos Warren Buffett is belépett a piacra: a BH Media révén 31 regionális napi- és 50 hetilap tulajdonosa lett, köztük szülővárosa lapjának, az Omaha World Heraldnak. „Ahol még jelen van a közösségi érzés, azok az újságok, amelyek kielégítik az információs igényeket, nélkülözhetetlenek maradnak a lakosság jelentős része számára” – írta még 2012-ben cége részvényeseinek. Négy évvel később viszont már arról beszélt a Politicónak, hogy az újságoknak befellegzett, a BH Media pedig komolyabb leépítésekbe kezdett.
A vidéki lapok egyik legnagyobb átka az volt az Egyesült Államokban, hogy az online hirdetésekben vélték felfedezni a jövőt, ami viszont azt jelentette, hogy növelniük kellett az oldalak látogatottságát. Mivel az interneten nem igazán számít, honnan jön az olvasó, ez ahhoz vezetett, hogy lassan háttérbe szorultak a helyi tartalmak. A Washington Postnak dolgozó Michael Rosenwald szerint az olyan lapoknál, mint a Dallas Morning News vagy a Boston Globe, egyre inkább azt várták az újságíróktól, hogy „gondolkozzanak úgy, mint egy külföldi tudósító”, azaz ne a napi politikát és a közigazgatás ügyeit kövessék, hanem a színes, magyarázó anyagokra helyezzék a hangsúlyt. Így viszont elveszett az, ami a helyi közösségnek igazán érdekes lett volna.
Európa egyes részein szerencsére jobb azért még a helyzet. „A helyi média itt teljesen más, mint az Egyesült Államokban. Amerikában a vidéki lapok is hirdetésből éltek, ezzel ellentétben a német helyi lapok például az előfizetésekből. Így a német nyelvterületen, de Skandináviában is, hozzá vannak még szokva az olvasók, hogy a reggelihez ott van már a postaládában a lap, nem kell az okostelefonon nézni, hogy mi történt” – mondja Haller.
| A digitális lufi Az elmúlt években dollárszázmilliók mentek különféle újonnan indult online startupokba. Közülük a Buzzfeed, a Vice és a Vox értékét már 1-1 milliárd dollár fölé becsülik – bár könnyen lehet, hogy mindez csak lufi, hiszen a legfrissebb tapasztalatok szerint az online startupok egy bizonyos szintnél tovább nem tudják növelni az olvasottságukat. A Buzzfeed, amely idáig többé-kevésbé sikeresen balanszírozott a komoly újságírás és a klikkhajhász macskás videók között, 2015-ben a tervezett 250 helyett csak 170 millió dollár bevételt hozott, majd a 2016-os tervszámait is félmilliárdról 250 millióra csökkentette. A szakma mindenesetre még optimista, Jim VandeHei, a Politico alapítója például saját hírportált indított (az Axiost), és tízezer dolláros előfizetési díjat perkáló prémium olvasókról álmodozik – ám pillanatnyilag az oldalon még csak ingyenesen olvasható anyagokat találunk. Franciaországban is működik sikeres startup, a MediaPart, Spanyolországban pedig az Eldiario.es nyereséges a maga ötvenfős szerkesztőségével. Terjed az új online médiavállalkozások között a nonprofit modell is, ezt többek között az oknyomozó ProPublica követi, és számos olyan helyi érdekeltségű lap, mint a Wisconsin Center for Investigative Journalism vagy a Voice of San Diego. Ám a támogatásokból növekedésre már nemigen futja. A szivárogtatásokra szakosodott The Intercept működését Pierre Omidayr eBay-alapító támogatja dollármilliókkal, de akkor sem mutat jól, hogy az orgánum 2015-ben a 9 millió dolláros kiadással szemben csak 5 ezer dollár bevételre tett szert. Rodney Benson, a New York University oktatója friss tanulmányában úgy becsüli, hogy csak az Egyesült Államokban évi 150 millió dollár alapítványi támogatás áramlik az online és print médiához (bár a felhasznált adatok még négy évvel ezelőttről származnak). |
| Tulajdonviszonyok Az 1980-as, 90-es évek trendje a médiakoncentráció volt: egyre több lap került egyre kevesebb tulajdonos kezébe, s ez különösen a helyi sajtót sújtotta. Az Egyesült Államokban a felvásárlások és fúziók után sok helyen egyújságos modell alakult ki, ami a tartalmak sokszínűségét erősen korlátozta. A folyamat azóta sem állt le: 2004-ben a legnagyobb médiacégek Amerikában 487 újságot birtokoltak durván tízmilliós összpéldányszámmal, ma 900 lapjuk van 13 millió eladott példánnyal – számította ki a Poynter magazin. Az amerikai újságpiac legnagyobb szereplője a USA Todayt kiadó Gannett, amely jelenleg 109, főként helyi lappal rendelkezik, de még így sem áll túl biztos lábakon. Bizonyos esetekben pedig nyilvánvaló, hogy nem a várható hirdetési és eladási bevételek határozzák meg a médiabefektetés értékét. Sheldon Adelson kaszinómágnás például a Las Vegas Review-Journal napilapért a becsült érték háromszorosát fizette, viszont beleszólást nyert abba, mi jelenhet meg, illetve mi nem a cégeiről a legnagyobb helyi lapban. Ráadásul Nevada állam egyike azoknak a billegő államoknak, ahol mindkét politikai párt eséllyel próbálkozhat – Adelson pedig hatalmas összegekkel támogatja a republikánus jelölteket, a Las Vegas Review-Journal az első nagyobb lap volt, amely a 2016-os elnökválasztás előtt, októberben arra buzdította olvasóit, szavazzanak Trumpra. A The New York Timesnak jelenleg a milliárdos Carlos Slim legnagyobb tulajdonosa, aki saját bevallása szerint befektetésként tekint a neves lapra – de a részvények szavazati joggal járó osztálya továbbra is 90 százalékban a lapot 1896-ban felvásárló Adolph Ochs leszármazottai kezében van. Az Ochs–Sulzberger család azon kevesek közé tartozik, akik meg tudták tartani a lapjukat, miközben például a Graham família a gazdasági válság alatt túladott a Washington Poston, a Bancroftok pedig átengedték a The Wall Street Journalt Rupert Murdochnak. Sulzbergerék nemhogy nem tették pénzzé a legértékesebb tulajdonukat, de a kétezres évek elején még növelni is kezdték a részesedésüket ahelyett, hogy az akkoriban feltörekvő Google-ba fektettek volna. A Times nem sokkal később csődközelbe került – ám ha a család viszont akarja látni a lapba ölt pénzét, kénytelen kitartani, s közben a lap jó hírnevét sem tehetik kockára a minőség és a függetlenség feláldozásával. A Washington Post mindeközben a kőgazdag vállalkozó, Jeff Bezos kezébe került, aki (átmenetileg) megengedi magának, hogy a lap nőjön és kísérletezzen, anélkül, hogy behozná a költségeit. Arra pedig, hogy a végtelenségig a legjóindulatúbb tulajdonos sem tud veszteséges lapot eltartani, a brit The Guardian a beszédes példa. Az újságot a C. P. Scott újságíró és liberális politikus leszármazottai által alapított Scott Fund adja ki. A szervezet nonprofit módon üzemelteti a lapjait, miközben jövedelmező befektetésekkel próbálja finanszírozni a minőségi újságírást. Ám ha a Guardian nem lesz képes az önfenntartásra, és az egy-két évvel ezelőtti tempóban termeli a veszteségeket, az alap nagyjából tíz év múlva kifut a vagyonából. A francia lappiacon a válság alatt évi egymilliárd eurót költött a kormány arra, hogy támogatásban részesítsen olyan lapokat, mint a Le Monde, a Le Figaro és a Libération. Mégis, a tulajdonosok – jórészt tehetős befektetők, mint Xavier Niel (Le Monde), Patrick Drahi és Édouard de Rotschild (Libération) vagy a Le Figaro gazdája, az egykor Nicolas Sarkozyval is jó kapcsolatot ápoló Serge Dassault – így is kezdenek beleunni, hogy nem fial pénzt a vállalkozásuk, és mind több „innovációt” követelnek a szerkesztőségektől. Németországban még nyereségesen működnek a régi nagy lapok, így a tulajdonosaik sem panaszkodnak. A Die Zeit, a gazdaságra fókuszáló Handelsblatt, valamint a Berlinre koncentráló Tagesspiegel a milliárdos Holtzbrink család tagjainak kezében van, a Der Spiegel az alapító Rudolf Augstein családja, a Gruner + Jahr médiavállalat és a munkatársak tulajdonában áll. Az alapító fia, Jakob Augstein ezenkívül megvásárolta a Freitag c. radikális baloldali véleménylapot, hogy a szívéhez közelebb álló nézetek erősebben jelen legyenek a német sajtóban. A mostanra már inkább digitális befektetésekben utazó Axel Springer esetében viszont kérdéses, hogy miért tartotta meg a Welt-csoportot, hiszen az Michael Haller szerint „csak viszi a pénzt”. A médiakutató úgy sejti, hogy a cégalapító Axel Springer végrendeletében tiltotta meg a Die Welt eladását, „hiszen szükség van egy olyan lapra, amely megfelelően reprezentálja Németország konzervatív, Amerika- és Izrael-barát arcát”. |
| Állami támogatás A demokratikus Nyugaton évtizedek óta bevett gyakorlat az újságok állami támogatása. Legegyszerűbben az állam pénzt ad a kiválasztott lapoknak – de előfordulhat, hogy a kiadók adókedvezményeket kapnak, vagy olcsóbban használhatnak állami szolgáltatásokat, mint a posta vagy a vasút. A skandináv országokban a 80-as években vezették be ezeket, amikor számos régóta kiadott napilap megroggyant, ám sok helyütt hiába jött a pénz, a napilapok száma tovább csökkent – ezt mutatta például Victor Pickard médiakutató finnországi vizsgálata. (Vele készült interjúnk: „A minőségi újságírás közszolgáltatás”, Magyar Narancs, 2016. november 3.) Svédországot az Európai Bizottság is elítélte, amiért az állami támogatások jórészt a nagy kiadóknál landoltak, torzítva a piaci versenyt, és tisztességtelen előnyökhöz juttatva őket a kicsikkel szemben. Ausztriában 1975-ben kezdte az állam támogatni az újságokat, mégpedig azért, hogy a kiadókat kompenzálják az újonnan bevezetett forgalmi adóért. Ám a rendszerből főként a bulvárlapok profitáltak, és a hírek szerint egyes politikusok sem jártak rosszul. Pickard egy tanulmányában kiemeli azt is, hogy számos kiadó visszaél a támogatásokkal: előfordult például, hogy a nyereséges szolgáltatásaikat más cégekbe vitték át, hogy továbbra is kaphassák az állami pénzt. Franciaországban a 40-es évek vége óta fut az állami támogatási program. A demokratikus országok körében talán ez a legköltségesebb állami beavatkozás az újságpiacba: a Nicolas Sarkozy elnök felkérésére készült, 2010-es Cardozo-jelentés például évi egymilliárd eurónál is többre becsülte a közvetett és közvetlen támogatások összességét. Ezért azt javasolta, pár éven belül próbálják meg évi 835 millió euróra levinni a szubvenciókat. A tartós gyakorlat azonban annyira függővé tette a francia újságokat, hogy a támogatások megvonása után számos újság lehúzhatná a rolót – olvasható két médiakutató, Matthieu Lardeau és Patrick Le Floch tanulmányában, akik azt is felróják a francia hatóságoknak, hogy az elmúlt évtizedekben sokszor szelektíven osztották a pénzt, és olyan lapoknak is adtak támogatást, amelyeknek semmi szükségük nem volt rá. |
