Bár a május 14-én bejelentett áttörést mindkét fél euforikus szavakkal adta a nagyvilág tudtára, a teljes szöveg ismeretének hiányában az elemzők szkeptikusak. Túl nagy volt ugyanis a szakadék a Nyugat és Moszkva álláspontja között ahhoz, hogy mindkét fél számára győzelemként értékelhető kompromisszum jöhessen létre. Az amerikai elnök a Moszkvában bejelentett megállapodás hallatán sietett leszögezni, hogy Javier Solana NATO-főtitkár és Jevgenyij Primakov orosz külügyminiszter "történelmi lépéssel vitt bennünket közelebb egy békés, osztatlan, demokratikus Európához, mégpedig először a történelem folyamán". Az orosz miniszter pedig, aki általános vélemény szerint ismét brillírozott, hiszen a lehető legtöbbet hozta ki Moszkva távolról sem nyerő lapjaiból, úgy fogalmazott: a megállapodás "hatalmas győzelem a józan ész, a világ népei, Oroszország és mindazon kormányok számára, amelyek a békében és az együttműködésben érdekeltek".
Csupa győztes
A NATO brüsszeli központjában gyorsan hozzátették, az egyezségnek "nincs külön győztese és vesztese, csak győztesek vannak". Moszkva a dokumentumot minden további nélkül értékelheti úgy, hogy biztosítékot nyújt: az új tagok fölvétele nem jelent számára katonai fenyegetést. Ugyanakkor a bebocsátásra váró közép-európai államok (köztük Magyarország) is megnyugodhatnak, hiszen nem vár rájuk "másodosztályú tagság" az atlanti szövetségben, s a NATO is megőrizte eszközeit a kollektív biztonság szavatolásához - mutatott rá a brüsszeli illetékes.
A Solana-Primakov-mérkőzés legkeményebb menetét a megállapodás negyedik fejezete hozta, amely a NATO bővítésének katonai következményeivel foglalkozik. Hivatalos szöveg híján (ezt várhatóan csak a dokumentum május 27-én Párizsban esedékes ünnepélyes aláírásakor fogják közzétenni) egy kiszivárogtatott angol nyelvű, ám föltehetően oroszból fordított Reuter-anyagra támaszkodhatnak az elemzők, amikor megpróbálják mérlegre tenni a hosszas alkudozás konkrét eredményét. A nem mindig egybevágó moszkvai és atlanti vélemény azt sejteti, lesz még vita az egyes pontok értelmezése körül.
"A NATO és az Oroszországi Föderáció kölcsönös kapcsolatainak, együttműködésének és biztonságának alapító okmánya" címet viselő megállapodásban a NATO kilátásba helyezi stratégiai koncepciójának felülvizsgálatát, Moszkva pedig ígéretet tesz a reformok folytatására, a demokratikus társadalom építésére. Egy aprócska engedmény már itt szemet szúrhat: a szöveg szerint Oroszország "példátlan nagyságrendben vonta ki csapatait Közép- és Kelet-Európából, valamint a balti országokból". Azaz Moszkva nem tekinti a Baltikumot Közép- vagy Kelet-Európa részének, ami előrevetíti azt, hogy a térséghez fűződő "különleges viszonyára" (a Baltikumban élő több millió oroszra) hivatkozva akadályt gördíthet Észtország, Lettország és Litvánia majdani NATO-tagsága elé.
Az első fejezet az együttműködés általános elveit rögzíti, kimondva: minden államnak joga van önállóan megválasztani a saját biztonságát szolgáló intézkedéseket. A második fejezet tárgya a NATO-orosz Állandó Közös Tanács, amely intézményesíti a kétoldalú párbeszédet és kapcsolattartást. A fejezet tartalmáról igen kemény vita folyt, s a létrejött kompromisszum szerint - orosz követelésre - társelnökség irányítása alatt folyik majd a munka a testületben. Ez háromfős elnökséget jelent, amelynek tagja lesz a mindenkori NATO-főtitkár, Oroszország, valamint a 16 NATO-tagállam egy képviselője (ezt a helyet rotációs alapon töltik be a tagországok).
Vétó vagy nem
A Reuter által közzétett szöveg leszögezi: a közös tanács rendelkezései semmi szín alatt nem ruházzák fel a NATO-t vagy Oroszországot vétójoggal a másik fél tevékenysége fölött, nem korlátozzák a felek jogát a független döntéshozatalhoz és cselekvéshez. Ennek dacára a legmarkánsabban itt érhetők tetten az eltérő értelmezések. Az orosz elnök ugyanis rögtön kijelentette: az alapító okmány "kötelező jellege világosan látszik. Döntéseket csakis konszenzus alapján lehet majd hozni. Amennyiben Oroszország szembehelyezkedik egy adott döntéssel, az nem lép majd hatályba." Az amerikai elnök viszont szinte ugyanabban az órában szögezte le, hogy Moszkva "szorosan együtt fog munkálkodni a NATO-val, de nem a NATO-ban. Vagyis Oroszország hallathatja a szavát, de nem lesz vétójoga."
A dokumentum harmadik fejezete a jövőbeni együttműködés, a konzultációk konkrét területeit tekinti át, idesorolva a harcászati rakétavédelmet, a terrorizmust és a kábítószer-kereskedelem elleni fellépést éppúgy, mint egy moszkvai NATO-információs iroda megnyitását. A negyedik fejezet a NATO-bővítés katonai következményeit taglalja. A felek leszögezik, hogy közös óhajuk az euro-atlanti térség stabilitásának és biztonságának erősítése. Ezt követi egy kulcsmondat, és e körül még sok vita lesz. A kiszivárgott szöveg szerint "a NATO tagállamai megismétlik: nem áll szándékukban, nem tervezik és nincs rá okuk, hogy atomfegyvereket telepítsenek (...) illetve atomfegyver-tárolókat létesítsenek az új tagállamok területén". Primakov ezt úgy értelmezte, hogy az atlanti szövetség mindörökre lemondott atomfegyvereinek a kelet-közép-európai országokba történő telepítéséről. A brüsszeli szövegértelmezők szerint viszont ez a formula azt jelenti: a NATO megismétli szándékát, de nem mond le a telepítés elvi jogáról. Ezt látszik igazolni a "nincs rá okuk" félmondat, amely határozottan jelen idejű, nem zárva ki azt, hogy a NATO-nak a jövőben esetleg lesz oka ilyen lépésre.
Ki kit győzött le?
A Nyugat egyértelmű diadalként fogadta a moszkvai áttörés hírét. Solanát győztes hadvezérként köszöntötték Brüsszelben, ahol a NATO-tagállamok nagykövetei egyhangúlag áldásukat adták a megállapodásra. Moszkvában már árnyaltabb volt a kép, s az ottani szkeptikus értékelők meglátásait látszanak alátámasztani a nyugati sajtókommentárok is. Utóbbiaknak visszatérő eleme, hogy Jelcin (és Primakov) végül felismerte: a NATO-bővítés csökönyös ellenzésén csak veszíthet. Így végül arra törekedett, hogy úgy veszítse el a játszmát, hogy méltóságán ne essék csorba. A "vétóhoz" való makacs ragaszkodás ugyanis a féltve őrzött orosz presztízs utolsó morzsáinak elvesztésével járt volna. Szókimondóbb lapok - így a The New York Times - véleménye szerint az "alapító okmány" jogilag nem kötelező jellegű (parlamenti helyett ugyanis csupán kormányszintű jóváhagyás kell hatálybalépéséhez), így rendelkezései bármikor figyelmen kívül hagyhatók, ha az Egyesült Államok és szövetségesei veszélyeztetve érzik biztonságukat.
Hasonlóan - csak éppen keserűbb szájízzel - látja a dolgot Jelcin ellenzéke. A kommunisták és a nacionalisták kezdettől elleneztek mindenféle "lepaktálást" az ősellenség NATO-val. Szerintük Primakov eleve szűk mozgástérrel rendelkezett a tárgyalásokon, amelyek végén "megalázó alkura" kényszerült - vélte Anatolij Lukjanov, aki még a szovjet időkben volt parlamenti elnök. A szintén kommunista Albert Makasov képviselő szerint "a Nyugat a múltban gyakran rászedte Oroszországot, s feltehetően ezúttal is ezt fogja tenni, mivel nekünk nem volt mit felajánlanunk az alkudozásban".
Dorogman László
