Egy héttel az országos választások előtt Merkel pártja, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) – a bajor keresztényszocialistákkal (CSU) kiegészülve – 36-37 százalékon áll.
A másik nagy párt, a szociáldemokrata (SPD) valamivel 20 százalék felett. A jelenlegi választási időszakban együtt kormányoztak, és a nagykoalíció túlsúlyával szemben csak a volt NDK-ban történelmi okokból is népszerű Baloldal (Die Linke), valamint az alternatívok tarka seregéből a jól kereső értelmiségiek pártjává lett Zöldek alkottak meglehetősen béna ellenzéket. Most viszont két további párt is 10 százalék körül mozog, vagyis bizonyosan átugorja az 5 százalékos parlamenti küszöböt. Hatpárti parlament pedig az ötvenes évek óta nem fordult elő az NSZK-ban.
A jövő héttől a 2013-ban alapított Alternatíva Németországnak (AfD) hoz majd teljesen új színt a német képviselőházban. A pártot az Európai Unió és különösen az euró bírálata emelte fel a görögök okozta pénzügyi válság idején, és újabb lökést adott neki Merkel döntése a menekültek beengedéséről. Az AfD jóval 10 százalék fölötti szárnyalását azonban megtörte, hogy a kancellárnak (mert legfőbb ideje felhagyni az asszonyozással, mi az, hogy „asszony”, ha pedig férfi, miért nem „kancellár úr”, s a többi, ezt még lehetne részletezni, de a lényeg, hogy a kancellárság hivatal, nem pedig nemi kérdés), tehát hogy Merkelnek sikerült helyesbítenie nagylelkűségi rohamát: a megszokott szintre szorította vissza a bevándorlást, és hihetően ábrázolta, hogy a már itt lévőket erőteljes integrációs kúrára fogják. Az AfD harmadik aduja a népieskedés, a néptől állítólag eltávolodott politikai elit és az úgymond hazugságra specializálódott média bírálata.
A másik újonnan érkező párt, a szabaddemokrata (FDP) viszont csak visszatér oda, ahonnan kihullott négy éve, amikor úgy nézett ki, hogy a liberális párt pozícióját végleg a zöldek foglalják el. A szabaddemokraták azonban új lendületet vettek 38 éves, viszonylag fiatal elnökükkel, miközben a zöldek visszacsúsztak, jelenleg 7-8 százalékra.
Megígér mindent
A két szélső párt, az AfD és a Baloldal jelenléte jelzi, hogy vannak gondok Németországban, csak éppen nem túlságosan fenyegetők. Azért nem, mert Merkel egy igen széles és alapvetően elégedett középosztályra támaszkodhat, még ha az odasoroltak aránya 62-ről 54 százalékra csökkent is az elmúlt két évtizedben. Ettől balra és jobbra helyezkednek el a lecsúszottak és az idegenektől rettegők, és e két csoport között lehet átfedés is. Ráadásul ők kisebb arányban mennek el szavazni, mint a politikailag tudatosabb középosztály tagjai. A választási részvétel aránya az ötvenes évek végétől tartó mesés 80-90 százalékról az ezredforduló után 70 százalék körülire csökkent. Mivel a csökkenést különösen az alacsony jövedelmű és képzettségű, továbbá a fiatal szavazópolgárok távolmaradása okozta, a szavazatszerző politikusnak logikusan Németországban is a magasabb keresetű és iskolázott, vagyis legalább középosztálybeli, valamint az idősebb, különösen a nyugdíjas választókat kell megcéloznia.
Németországba 2014 és 2016 között majdnem másfél millió, s egyedül 2015-ben közel 900 ezer külföldi, magyarul migráncs érkezett. A körülöttük támadt izgalom elcsendesedett, de néhány ebből fakadó probléma alighanem érlelődik a háttérben. Ellentétben az AfD hazugságával, sem a politika, sem a média nem hallgatja el, hogy az ide menekültek nélkül nem növekedett volna az erőszakos bűncselekmények (gyilkosság, nemi erőszak, súlyos testi sértés) aránya – kategóriától függően – 10–15 százalékkal. Ez nem utolsósorban arra vezethető vissza, hogy a menekültek között az átlagosnál több az egyedülálló, 30 év alatti férfi, akik minden időkben és minden országban az erőszak legfontosabb forrását adják.
Tényekre támaszkodhat a Baloldal, a Die Linke kampánya is. A német nettó átlagkereset kb. 2000 euró. Szegényként azt veszik számításba, aki havonta legfeljebb 900 euróval rendelkezik. E körbe a lakosság mintegy 15 százaléka tartozik. Miközben az átlagos reálbér nagyjából stagnált, néha pedig csökkent az utóbbi két évtizedben, minél magasabb jövedelmi kategóriában helyezkedik el valaki, annál jobban emelkedett a keresete. A vagyonok megoszlása pedig különösen szélsőségessé vált: a háztartások 10 százaléka az összes vagyon több mint a felét birtokolja, míg a háztartások fele csak annak 1 százalékát. A gazdasági virágzás haszna és a gazdagság tehát igen egyenlőtlenül oszlik meg, csak éppen az ezzel kapcsolatos elégedetlenséget nem élezi a szó szorosabb értelmében vett nyomor, az éhezésről nem is szólva.
„Németországnak jól megy”, mondogatja Angela Merkel, mintha lenne olyan ember, hogy Németország. Egyébként is tudja kezelni a problémákat. Elmegy például egy tévéadásba, ahol meghallgatja a jelen lévő nép panaszait, és közben ilyeneket mond roppant együttérző arckifejezéssel: „nagyon megértem önt”, „ez minket is foglalkoztat”, „adja meg, legyen szíves, a címét”, amúgy pedig megígér mindent, amit lehet.
Csak semmi kísérletezés!
Annyi tehát biztos, hogy a CDU nélkül nem jöhet létre kormány. Ha bejön a felmérések eredménye, akkor a legvalószínűbb, hogy marad az eddigi felállás, és újra nagykoalíció alakul. Számszerűen még lehetséges lenne a két liberális párttal, a szabaddemokratákkal és a zöldekkel alakított koalíció. Ámde miért kísérletezne Merkel ezekkel a kis pártokkal, ha egyszer ott van a jó öreg, megbízható és készséges szociáldemokrata párt? Ami pedig a többi lehetséges partnert illeti: elképzelhetetlen, és a CDU ki is zárja, hogy koalícióra lépjen akár a kommunista csoportokkal terhelt Baloldallal, akár a neonáci felhangoktól sem mentes AfD-vel.
Az egyetlen esély markánsabb parlamenti táborok létrejöttére az lenne, ha a szabaddemokraták jóval 10 százalék fölé ugranának. Akkor a kereszténydemokraták, mint oly sokszor régebben, velük alakíthatnának kormányt, amelynek csekélyebb többsége és erősebb – mert a szociáldemokratákkal kiegészülő – ellenzéke lenne. Az FDP liberális párt, de azért például olyanok is szavazhatnak rá, akik rendezve szeretnék látni a bevándorlást, csak éppen nem indulatból, hanem törvénnyel, észszerűen. Az FDP javaslata különbséget tesz a politikai és a polgárháborús menekültek, valamint a feltételekhez szabott normális bevándorlás között. Ettől függetlenül a szabaddemokraták a nagykoalíció kényelmes uralmának megtörése érdekében is választhatók.
Némi izgalmat csak az év első fele hozott, miután bejelentették, hogy az SPD kancellárjelöltje nem a pártelnök és külügyminiszter Sigmar Gabriel, hanem Martin Schulz lesz. Ez rögtön megdobta 10 százalékponttal az SPD népszerűségét, bár a közvélemény-kutatók azóta törik a fejüket, hogy vajon miért. Schulz, az európai parlament volt elnöke, kedves, joviális, olyan tejbegríz ember – csak Orbán Viktortól jön indulatba, de tőle rendkívüli módon. Mire észbe kapott, hogy milyen népszerű, már vége is lett a boldogságnak.
Mi fog tehát változni Németországban a választás után? Az égvilágon semmi. Talán egy kis adócsökkentés emitt, családtámogatás amott. És pontosan ez Angela Merkel titka, ugyanaz, mint nagy elődeinek. „Csak semmi kísérletezés!” – hagyta utódaira a receptet Konrad Adenauer az 50-es években, ennek jegyében működött Helmut Kohl a múlt század két utolsó évtizedében, és ezt alkalmazza a jelenlegi kancellár is immár tizenkét éve. Elődeinél mindamellett úgy volt, hogy idővel mégis feltorlódtak a gondok, s a válságos helyzetben a szociáldemokraták kerültek hatalomra. A hatvanas évek végén Willy Brandt, 2000 után pedig Gerhard Schröder vezette be a szükségessé vált reformokat. Az előző demokratizálta és liberalizálta az országot, az utóbbi pedig végrehajtotta azokat a megszorításokat, amelyekre a gazdasági elit vágyott. A változásoktól idegessé lett választók azután visszatértek a kereszténydemokratákhoz, akik új, kényelmesebb helyzetből ismét hosszú időre konzerválhatták a fennállót. Az idő, amikor fordulatra lesz szükség, még nem érkezett el Németországban.
