A Hitler-rajongó gázoló, Jamex Alex Fields Jr., aki a hónap elején a Virginia állambeli Charlottesville-ben kioltotta a 32 éves Heather Heyer életét, és a szélsőjobboldal elleni tüntetők közül további 19-et megsebesített, nem sokkal ámokfutása előtt a Vanguard America fehér nacionalista szervezet logóját ábrázoló pólóban pózolt a kamerák előtt. Az egy éve létező Vanguard America egyike az Egyesült Államokban működő számos fehér nacionalista szervezetnek, amely csak fehér európai ősökkel rendelkezőket enged a tagjai közé, honlapján a nácikat dicsőíti, és leginkább fiatalokat kíván beszervezni a fehérek felsőbbrendűségét hirdető mozgalmába. (A csoport ugyanakkor tagadta, hogy Field a tagjuk lett volna.) Vezetője a 29 éves, új-mexikói Dillon Hopper, aki a The Guardian információi szerint januárban szerelt le, katonai szolgálata alatt Irakot és Afganisztánt is megjárta.
A Vanguard mellett számos más szervezet is részt vett azon a megmozduláson, amelyet az amerikai polgárháborúban a Dél soraiban, vagyis a rabszolgatartás mellett harcoló Robert E. Lee tábornok szobrának eltávolítása ellen szerveztek. Számos tüntető villogtatta a lőfegyverét is, jelezve, hogy akár tettlegességre is hajlandó az eszményített, de elveszni látszó fehér Amerika védelmében. A felfegyverzett milícia látványa még Virginia kormányzóját is meghökkentette. „Jobb volt a felszerelésük, mint az állami rendőrségnek” – állította, kijelentését viszont a rendőrség hevesen cáfolta. Távolról sem tartunk ott, hogy a hatóságok elvesztették volna a kontrollt a kaszára-géppisztolyra kapó polgárok felett – de tény, hogy Amerika-szerte szinte észrevétlenül szélsőjobboldali mozgalmak szaporodtak meg, és az elmúlt években sikeresen mobilizálták az árja faj kisebbségbe szorulásától rettegőket.
| ||
A szélsőjobboldali ideológiával szimpatizáló öböl-háborús veterán, Timothy McVeigh 1995-ben 168 ember életét oltotta ki Oklahoma Cityben felrobbantott bombájával – s bár az Egyesült Államokban kevés ehhez mérhető vérontás történt, a közvélemény azóta mintha elfeledkezett volna arról, hogy létezhet szélsőjobboldali terror az országban. A fókuszba a radikális iszlám került – holott a West Point katonai akadémia tanulmánya szerint 2001 óta évente átlagosan háromszáznál is több erőszakos támadást követnek el valamely szélsőjobboldali ideológia jegyében az Egyesült Államokban. Peter Bergen terrorizmus-szakértő pedig arról beszélt a közszolgálati NPR rádiónak, hogy a szeptember 11-i terrortámadás óta 95 ember halt meg dzsihadista merényletben, és 68-at öltek meg fehér szélsőjobboldaliak. Bergen hozzáteszi azt is, hogy a terrornak nem csak ez a két fajtája van: tavaly óta 8 ember esett áldozatul „fekete nacionalistáknak”, és még Trump-ellenes extremizmus is létezik: erre példa az az idei eset, amikor egy kiábrándult nyugdíjas baseballozó republikánus politikusokra lövöldözött.
Nem vetik meg az erőszakot
Az első alkotmánykiegészítés értelmében a nemzetiszocialista eszmék dicsőítése, a náci karlendítés vagy a fehér faj felsőbbrendűségének hangoztatása nem ütközik törvénybe az Egyesült Államokban – abból tehát senkinek nem származik baja, ha a külvilág tudtára adja, hogy náci. Éppen ezért sokan büszkén vállalják is ezeket az eszméket – és Trump kétértelmű gesztusai után egyre többen hiszik el azt is, hogy a mainstreamhez tartoznak.
A Southern Poverty Law Center (SPLC) emberi jogi szervezet évek óta követi és kategorizálja az erőszakra hajlamos, rasszista csoportokat, s az ő adataik alapján a Quartz szedte rendszerbe, milyen szélsőjobboldali áramlatok léteznek, és azok kit és mit gyűlölnek a legjobban. Az alt-rightnál a fő célpont a politikai korrektség, a Ku-Klux-Klan a feketéket gyűlöli mindenekfelett, a fehér felsőbbrendűség hívei, a szupremacionisták minden színes bőrűt, a neonácik a zsidókat; a fehér nacionalisták és a neo-konföderalisták a szegregáció felszámolását tartják a legfőbb rossznak. A melegek, a katolikusok, a demokrácia intézményei és a nemi egyenlőség mindegyik csoport étlapján szerepelnek, s persze átfedések is vannak köztük – így előfordulhatnak furcsa keverékek, felvizezett vagy éppen felturbózott verziók is.
A fehér szupremacionisták és nacionalisták szentül hiszik, hogy a fehér, európai származású ember biológiailag és kulturálisan is felette áll a többinek, s szívesen látnának valamiféle hivatalos faji hierarchiát, amely legalábbis megkérdőjelezhetetlenné teszi a fehér ember vezető szerepét a heterogén társadalmon belül. Végső ideáljuk persze a homogén állam, prominens képviselőjük, Richard Spencer szavaival „békés etnikai tisztogatást” látnának célravezetőnek – ennek üdvös hatásait világította meg lapunknak a Magyarországon élő svéd Daniel Friberg is, amikor „emberséges hazatelepítési programot” javasolt a köztünk élő nem európai származásúak számára (lásd cikkünket: Metapolitikai játszma, Magyar Narancs, 2017. február 2.)
A fehér nacionalisták Donald Trump megválasztásával, illetve Steve Bannon, a Breitbart nevű széljobbos hírportál első emberének magas beosztásával tavaly nagyot léptek előre. Azzal együtt is, hogy a Bannon-féle alt-right valamivel tágabb platformot képvisel a fehér nacionalistáknál. Az alt-right irányzat követői fiatalabbak, kedvelik az öltönyt és a nyakkendőt, sokan közülük elit iskolákba jártak – Spencer például a Duke Universityn hagyta félbe a doktoriját, hogy megalakítsa saját „kutatóközpontját”, a National Policy Institute-ot (NPI) a virginiai Alexandriában. Az intézet az európai származású emberek „hagyományait, identitását és jövőjét” kutatja, s pár éve Budapesten tervezett fajvédő konferenciát, amelyen mások mellett Alexander Dugin nagyorosz nacionalista ideológus is szerepelt volna – ám Orbán Viktor utasította Pintér Sándor belügyminisztert, hogy minden eszközzel akadályozza meg a rendezvény megtartását, így a résztvevők számára beutazási tilalmat rendeltek el, Spencert pedig őrizetbe vették egy budapesti kocsmában. A mozgalomban ugyancsak idolnak számít a magát „faji realistának” nevező 66 éves Jared Taylor; ő a 90-es években indította el American Renaissance c. magazinját, Spencerhez hasonlóan szeret értelmiségi szerepben tetszelegni: beszél japánul és franciául, a Yale-re és a párizsi Science Póra járt, ugyancsak saját „intézetet” alapított, és lapjában előszeretettel publikál áltudományos írásokat az eugenikáról és a fajok közti különbségekről.
Többé-kevésbé a fehér nacionalistákhoz kapcsolódnak az identitáriusok is. Legismertebb szerveződésük a kaliforniai Nathan Damigo vezette Identity Evropa nevű csoport, de megtalálhatjuk őket Magyarországon is, a frissen párttá alakult Identitesz képében. Damigo nemrégiben azzal szerzett magának hírnevet, hogy arcon ütött egy szélsőjobboldaliak ellen fellépő nőt a kaliforniai Berkeleyben, korábban pedig éveket ült fegyveres rablásért. Az áldozata egy taxisofőr volt, akit Damigo saját bevallása szerint irakinak nézett; tettét a leszerelését követő poszttraumatikus stressz szindrómával (PTSD) magyarázta.
A KKK
Még Trump megválasztása előtt értesült a világ arról, hogy az addig leginkább történelmi filmekből ismert Ku-Klux-Klan (KKK), s annak egyik vezéregyénisége, David Duke is támogatja az ingatlanmágnás elnöki ambícióit. Trumpnak nem volt különösebben ellenére a KKK-vezér szimpátiája: amikor a kampány során egy tévéműsorban arról kérdezték, elhatárolódik-e Duke-tól, azt válaszolta: „Utána kell néznem a csoportnak. Úgy értem, nem értem, miféle csoportról beszél. Azt mégsem akarhatja, hogy elhatárolódjak egy olyan csoporttól, amiről nem tudok semmit.”
A KKK-t a polgárháború után szervezték meg egykori konföderációs tisztek, céljuk a felszabadított feketék üldözése és megölése volt, de Ulysses Grant elnöksége alatt az igazságszolgáltatásnak sikerült felszámolnia, vagy legalábbis illegalitásba szorítania a szervezetet. Az 1920-as, 30-as években újraéledtek, s még a 60-as évek polgárjogi mozgalma idején is számos gyilkosságot követtek el. Jelenlegi formájukban aligha tekinthetők egységes szervezetnek, inkább több kisebb, zömmel középkorúakból és idősebbekből álló csoportosulás ölti magára a hírhedt fehér csuklyát. Duke mellett a mozgalom ismert figurája Thomas Robb holokauszttagadó lelkipásztor, aki a Ku-Klux-Klan Lovagjai nevű szervezetet vezeti Arkansas-ban.
A KKK-nál a 20. század második felében komolyabb figyelmet kaptak az amúgy hozzájuk közel álló, nyílt nácik: a George Lincoln Rockwell vezette Amerikai Náci Párt, William Pierce Nemzeti Szövetsége és a Richard Butler vezette Árja Nemzetek nevű szervezet. Az előbbiek beleroppantak az alapító halálába, utóbbit pedig egy bírósági ügy kényszerítette térdre. Nézeteikkel leginkább a Stormfront című oldalon lehet találkozni, a híveiket pedig manapság a Náci Pártból kinőtt Nemzeti Szocialista Mozgalom fogja össze. Hitleristák, náci uniformisokat hordanak, és negyven államban vannak tagszervezeteik. (A horogkeresztet tavaly feláldozták a néppártosodás oltárán.)
A neokonföderalisták mozgalma annyiban különbözik a többi szélsőjobbos csoportosulástól, hogy kifejezetten a régi Dél nosztalgiájából él, ilyenformán a polgárháborút az agresszív északi elnyomás kezdetének tekinti. A mozgalom tagjai ott voltak a charlottesville-i tüntetésen, főként az alabamai League of the South nevű paramilitáris szervezet képében, amely a Zimbabwe függetlensége ellen harcoló rodéziai telepeseket tekinti példaképeinek, és azt hirdeti, hogy a fehérek elleni „faji gyilkosságot” ellenző államoknak el kellene szakadniuk az Egyesült Államoktól.
Obama elnöksége idején megszaporodtak a különféle kormányellenes „hazafias” mozgalmak is, amelyek a második alkotmánykiegészítés jóvoltából kedvükre áldozhatnak a fegyverkultusznak. Vannak köztük a fehér fajt a multikulturális és internacionalista mételytől fegyverrel is megvédeni kész milíciák, meg magukat „alkotmányvédőnek” nevező csapatok, akik a charlottesville-ihez hasonló rendezvényeken fegyvereiket lóbálva és nyíltan uszítva élnek az alapító atyák által kiharcolt szabadságukkal. Ilyen csoport a Nevadában alapított Oath Keepers, vagy a Three Percenters, amelynek tagjai tavaly Oregon államban keltek a szarvasmarha-tenyésztő Bundy család védelmére, amikor végrehajtók el akarták kobozni Bundyéktól a húsz éve engedély nélkül állami földeken legeltetett állataikat. A hazafias vonalat viszi a pennsylvaniai Light Foot Militia is, amely Charlottesville-ben a tüntetés semleges, nem hivatalos békefenntartójának kiáltotta ki magát. Ez a szervezet hivatalosan csak a „korrupt kormányzást” ellenzi, s azt reméli, hogy így a csak kicsit rasszista fegyvertartók szimpátiáját is elnyerheti. Elutasítja a nyílt militarizmust a Proud Boys csoport is, amelynek egyik főalakja a Vice magazin egyik, azóta távozott alapítója, Gavin McInnes. Ő pár hónapja YouTube-csatornáján „Tíz dolog, amit legjobban utálok a zsidókban” címmel tett közzé egy Izraelben forgatott videót, ám a balhé elkerülése végett a címben végül a zsidókat átírta izraeliekre.
Sovinizmus régen és most
A korábbi szélsőjobboldali, fehér felsőbbrendűséget hirdető mozgalmakat a düh, a frusztráció és a gyűlölet hajtotta. Ez szólt a Resistance Records szélsőjobbos punk- és metállemezeiről, ahogy William L. Pierce Turner naplója c. regényéből is egyértelműen azt lehetet kiolvasni, hogy a szerző kiirtaná a színes bőrűeket – állapítja meg könyvében George Hawley, az Alabamai Egyetem professzora. (Az 1978-ban megjelent antiutópia, amely faji háborút vizionált az Egyesült Államokban, a szélsőjobb afféle bibliájává vált a múlt század végén, egyébként teljes összhangban a nem kicsit náci szerző szándékaival.) Ez azonban a múlt: a mai alt-right, az új szélsőjobb szélesebb kör számára vonzó. Vagy igyekszik az lenni. Az alt-right gyűjtőnevet egyébként a fehér nacionalista Richard Spencer találta ki 2008-ban; a mozgalom magába szippantaná a fehér nacionalistákon és szupremacionistákon kívül mindazokat, akik nem szeretik a muszlimokat, ellenzik a bevándorlást, elutasítják a feminizmust és a pluralista társadalmakat, s akik csodálják a szuperhím Putyint és tisztelik Bassár el-Aszadot (elvégre a szíriai elnök mind az iszlamizmustól, mind a cionizmustól meg akarja védeni a hazáját). A „mozgalom” heterogenitása és a kifejezés megfoghatatlansága viszont sokakat eltántorít az alt-right elnevezés használatától, mivel az „eufemizálja és legitimálja a rasszizmus, antiszemitizmus, iszlamofóbia és fehér felsőbbrendűség ideológiáit” – írja a The New York Times.
Az ezredfordulón még csak 600, fehér felsőbbrendűséget hirdető szervezet működött, idén viszont az SPLC már 917 gyűlöletcsoportot tart számon, amelyek az összes államban jelen vannak. A szervezet gyűlölettérképe alapján többen vannak a keleti parton, illetve Kaliforniában – ebben persze közrejátszhat, hogy ezek sokkal sűrűbben lakott vidékek. A különféle kormányellenes hazafias csoportok vagy milíciák száma pedig megötszöröződött, immár meghaladja az ezret. Ez a burjánzás ugyanakkor az SPLC szerint arról is árulkodik, hogy e csoportok egyre kevésbé szervezettek, „folyton egymás torkának esnek”. Christian Picciolini, a jó útra tért egykori szkinhedvezető a CBS Newsnak arról beszélt, hogy kik csatlakoznak manapság a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokhoz. „Ezek az átlagos amerikaiak – mondja – a szerelőnk, a fogorvosunk, a tanáraink, ügyvédek, orvosok, ápolók – sajnos ebbe az irányba mentek a dolgok az elmúlt harminc évben.” Heidi Beirich, az SPLC munkatársa is úgy véli, egyre több a tehetős, jól képzett ember köztük, bár demográfiailag még mindig elsősorban a fiatal fehér férfiakat vonzzák ezek a csoportok.
S vajon valóban kell-e attól tartanunk, hogy az alt-right szerethetőbb formába öltözteti a rasszizmust? Minden riasztó előjel ellenére távol vagyunk attól, hogy ezek a mozgalmak fontos politikai erővé váljanak. Bár David Duke vagy Richard Spencer népszerűek a szélsőjobbon, egyiküket sem tekintik széles körben annyira hiteles figurának, hogy egy összfasiszta mozgalom élére tudjanak állni – állítja a téma kutatója, Federico Finchelstein a Quartzban. Finchelstein Trumpot természetesen nem sorolja a nácik közé, pusztán „náci támogatással megválasztott autoriter xenofób vezetőnek” tartja. Trumpnak sokáig nem akaródzott elhatárolódni a szélsőjobbtól, ám a charlottesville-i események s egy nácisimogató nyilatkozat után végül mégiscsak rákényszerült, hogy kirúgja legradikálisabb ideológusát. Bannon pedig így foglalta össze bánatát a The Weekly Standardnek: „A Trump-elnökség, amelyért harcoltunk, és nyertünk, véget ért.”
