A dolog paradox, mert Felipe González korábbi - a tavalyi választásokon csúfosan elvérzett - spanyol miniszterelnök bukásának kezdetét épp az jelentette, hogy rábizonyították, vagy csak ráfogták: tudnia kellett a halálbrigádokról. Aztán persze lett ott más is, korrupciós ügyek, kisebb-nagyobb panamák bukkantak fel González számláján, meg amúgy is jött a neokonzervatív hullám, és a szocialisták helyét José Maria Aznar és Néppártja vette át. Többek között azért, mert Aznar - szemben Gonzálezzel, aki suttyomban vagy támogatta a halálbrigádokat, vagy nem, de annyi biztos, hogy nyilvánosan inkább vacilláló benyomást keltett a baszk terroristák ügyében - egyértelműen a választók tudomására hozta: ha ő lesz az úr a házban, az ETA-nak annyi. Aki terroristát már lecsuktak, ígérte Aznar, az a börtönben rohad meg, vége a szocialisták által tervezett alkotmányreformnak, amely minden fogoly emberi jogaként fogta volna fel a büntetés fokozatos enyhítését egészen addig a pontig, amíg a főfoglár kikíséri a delikvenst a kapuhoz, hogy ott könnyek között elbúcsúzkodjanak; aki terroristát meg még nem csuktak le,
majd lecsukják,
hacsak letartóztatás közben nem kísérli meg az ellenállást, mert akkor szitává lesz lőve, nem holmi halálbrigádok, hanem szakmájukat magas fokon űző állami hivatalnokok által.
Erre is van esély: egyrészt baszk-ügyben a két érintett ország (Spanyolország mellett Franciaország is rendelkezik jelentős és militáns baszk kisebbséggel) csend- és rendőrsége példás hatékonysággal működik együtt, másrészt, és ami talán fontosabb: lassan mindenkinek, hovatovább maguknak a baszkoknak is kezd elegük lenni a szeparatistákból. Utóbbiról ugyan jórészt a kormány által finanszírozott közvélemény-kutatások eredményei beszélnek, azok meg miről beszélnének másról, miközben a helyi választásokon azért a Herri Batasuna, az ETA politikai szárnya még mindig biztos befutó, de a mostani merényletsorozat, amelyben a szokott rendőrök, bírók, politikusok mellé üzletembereket is felvettek a célpontok közé, arra utal, hogy az ETA és a baszkok között kezd nem stimmelni valami. Kezd sokba kerülni az ETA.
Egy ilyen bonyolult és sokrétű szervezetet (lásd keretes anyagunkat - a szerk.) fenntartani, ifjúsági és nőszövetségeket animálni, agitációt és propagandát kifejteni, főleg pedig 28 év alatt több mint nyolcszáz sikeres (és néhány sikertelen, többek között egy, a spanyol király ellen kitervelt) merénylet mögé logisztikát és infrastruktúrát biztosítani, gondoskodni a börtönben ülő mintegy hatszáz ETA-tagról és családjukról,
nem olcsó mulatság
Az ETA éves költségvetését ötvenmillió francia frankra becsülik. Ezt az összeget két forrásból fedezik: egyik az emberrablás, illetve a váltságdíj, a másik az emberrablással és hasonlókkal való fenyegetőzés, egyfajta védelmi pénz tehát, amelyet egyébként jobbára a politikai szárny, a Herri Batasuna égisze alá tartozó ifjúgárda aktivistái kasszíroznak be - és a latin-amerikai és franciaországi baszk diaszpóra vállalkozásaiban mosnak tisztára, amíg helyi adóhatóságok rajtuk nem ütnek. 1992-ben Uruguayban és Franciaországban számoltak fel egy-egy, baszk specialitásokat kínáló étteremláncot: nem kizárt tehát, hogy a szervezet Al Capone sorsára jut majd, és ahol a halálbrigádok és a csendőrkommandók is csődöt mondtak, ott az aktakukacok bizonyulnak majd hatásos fegyvernek.
- kk -
Baszkföld szabadságának ügyéért két szervezet jár elöl a harcban, illetve sokak szerint egy és ugyanaz, mert a Herri Batasuna, a spanyol parlamentbe is bejutott párt nem más, mint az ETA terrorszervezet politikai szárnya, esetleg viszont. A legális HB - saját politikai apparátusa mellett - négy alosztállyal büszkélkedhetik: egy szakszervezettel, egy szimpatizánsokat (zöldeket, a börtönben sínylődőkért tevőlegesen szipogókat stb.) tömörítő tömegmozgalommal, továbbá az ifjúsági, illetve nőszövetséggel. A fiatalokat tömörítő osztály vállalja magára a helyi szinten nélkülözhetetlen folyamatos utcai erőszak levezénylését. Hogy a nők mit csinálnak, azt csak találgatni lehet. Az ETA három csoportra oszlik. A politikai ügyosztály ápolja a nemzetközi kapcsolatokat, küldi a spanyol kormánnyal tárgyaló közvetítőket, amikor az épp aktuális, itt foglalkoznak a börtönökben folytatandó nevelőmunkával, továbbá a szervezet pénzügyeivel. A katonai szárny szervezi meg a merényleteket, a végrehajtókat, illetve tartja ébren a - főleg Franciaországban - dekkoló tartalékosokat, míg a logisztikai csoport képzi ki, majd rejti el a merénylőket, látja el őket hamis papírokkal és igazi fegyverekkel.
Ennyit lehet tudni a jelenről: a múltról annyit, hogy az ETA-t az 1895-ben alakult Baszk Nemzeti Pártból 1952-ben kivált szélsőségesek alapították, de csak hét évvel a szakadás után, az első gyilkossággal pedig újabb kilenc évet vártak. 1973-ban viszont nagyot dobtak: a nyílt utcán sikerült felrobbantaniuk Luis Carrero Blancót, Franco tábornok miniszterelnökét.
A spanyol diktátor 1975-ben halt meg; ezt követően kezdődött el Spanyolország demokratizálódásának folyamata, amely azonban nem sokat változtatott az ETA hozzáállásán, sőt, ha a González miniszterelnök által minimum jóváhagyott halálbrigádokról szóló hírek igazak, akkor nem csak ők makacsolták meg magukat. Igaz, a Baszkföld a lehető legmesszebb menő autonómiát élvezi a spanyol tartományok közül, még saját rendőrsége is van, ami valóban irigylésre méltó, ki nem szeretne saját rendőrséget. Másrészt viszont az amúgy is magas spanyol munkanélküliség Baszkföldön - ahol, pechjére a lakosságnak, a spanyol nehézipar koncentrálódott, amíg tönkre nem ment - a legmagasabb, a HB ifjúgárdája azonban máig potenciális munkaadó maradt. Igaz, a helyi rendőrség is - ami, ha másra nem is, a küzdőszellem ébrentartásához még emberöltőkig elegendő marad.
