MaNcs, IX. évf. 09. szám, (1997.02.27.) (1997-02-27)
Békés, lassú, bamba város, de ha egyszer mozdul, ott minimum trónfosztás van, az Kossuth Lajos, az tananyag, az történelem. A minap is a hatos postán effektíve fölkelt a nép. Még vitatkoznak ugyan rajta, mi is volt ez valójában, de én bátran kijelentem: az eseményeket népfelkelésnek értékelem. Viharos és váratlan volt, bár gyanútlan nem vagyok - egy ilyen programra, mint a posta, én lélekben legalább két napot készülök.
Megyek le az aluljáróba, oldalamnál mindenki kedvence típusú rongyszőnyeg, óangol juhászkutya, na persze juhász, meg kutya, mindennapi eufemizmusunk add meg nekünk, a múltkor aritmiás rohamot kapott a Vendég a háznál szignáljától, ami azért nem a Suicidal Tendencies még neki sem, különben is le volt halkítva. A járókelők mindenesetre szeretik, megállnak előtte, arcukra kiül a régóta visszafogott infantilizmus, beletúrnak a szőrébe, aztán csodálkoznak, hogy büdös. Pedig büdös, ilyen kutyaszaga van, én már szokom, illetve nem is tudom, hogy szokom-e, mert náthás vagyok pillanatnyilag, eredendően pedig szagsüket, úgyhogy nagyon erős ingerek kellenek a szaglóhámnak, hogy érezk valamit, a Nagycsarnok alagsorában például már dereng valami, de ha a Iim parfümöt vált, csak a számlakivonatból veszem észre.
A hidegháborús technológiai örökség privatizációja a komputertechnológia és a Szabad Európa Rádió állás nélkül maradt munkatársai után elérte az interkontinentális ballisztikus rakétákat is: posztszovjet űrfegyvermenedzserek óriási fantáziát látnak a START (Strategic Arms Reduction Treaty) I és II egyezmények értelmében leszerelésre ítélt SS-18 típusú interkontinentális ballisztikus rakéták polgári célú felhasználásában. A sátánként is becézett SS-18 a szovjet atomarzenál királynője és a Reagan-féle űrfegyverkezési program főmumusa volt: a harmincöt méter hosszúságú, három méter átmérőjű, kétszáz tonnás hordozórakéta tíz-tizenhatezer kilométer távolságba képes eljuttatni egyszerre akár tíz 10-500 kilotonnás nukleáris robbanófejet. A rakéta ereje tehát bőven elég ahhoz is, hogy orbitális pályára állítson kereskedelmi telekommunikációs műholdakat, ez pedig mostanában nagyon jó üzlet a műholdhordozók területén tapasztalható, egyre erősödő piaci verseny ellenére is.
Arról még szinte egy szót sem szóltam, hogy hányan is élnek nagyjából állandóan ebből a dologból. Tehát most megpróbálok viszonylag alaposan végigmenni az embereken, akik részt vesznek mondjuk egy kampány elkészítésében. Álljon a kampány egy óriásplakátból, egy színes és egy fekete-fehér sajtóhirdetésből és egy reklámfilmből.
Régi kedves "ismerősömnek" a Magyar Narancsban megjelent cikkére (1997. február 12.) csak a fontosabb felvetések tekintetében szeretnék itt válaszolni. Az, hogy valamikor jó tudós voltam, éppúgy maradjon vitás, mint az is, hogy most meg már nem. Bár kevéssé értem, hogy eddig megírt könyveim utólag hogy tudnak átértékelődni politikai állásfoglalásaim miatt, melyek természetesen politikai ítéleteimből származnak, és semmi közük tudományos munkáimhoz.
Ha minden igaz, és a júliusi madridi NATO-értekezleten valóban megnevezik azokat az országokat, amelyek az év végén bekerülhetnek a NATO-bővítés első körébe, akkor az oroszoknak már nem sok idejük maradt. És még azt sem lehet pontosan tudni, hogy mire. A múlt héten, még Madeleine Albright amerikai külügyminiszter moszkvai látogatása előtt, biztos, ami biztos, kitolattak a garázsból néhány nukleáris rakétával, és arról is gondoskodtak, hogy legyen a közelben egy forgatócsoport; továbbá szerte a világban látni lehetett a nukleáris rakéták indításához szükséges két kulcsocskát és sok súlyos váll-lapos orosz tisztet, akik arról győzködték magukat meg az orosz miniszterelnököt egy vezérlőpult előtt, hogy hú, de el bírják indítani a rakétákat ezekkel a kis izékkel, hú, csak tessék nyugodtan szólni. Ám azt mégiscsak nehéz elképzelni, hogy miattunk, a csehek meg a lengyelek miatt tényleg valami jó kis atomháború talál majd kitörni. Ebben az esetben az oroszok egy darabig csak állnak majd, és mérhetetlenül hülyén fognak nézni, és minél nagyobb balhét csapnak most, annál hülyébben. A mostani orosz fenyegetőzéssel talán és hál´ istennek már nem az a baj, hogy megakadályozzák Magyarország, Lengyelország és Csehország NATO-tagságát, hanem hogy maguk az oroszok fognak tudni nehezen kijönni a saját baromságaikból. De aztán, jobb ötletük nem lévén, megnyugszanak majd, és örülnek annak, amit a NATO-bővítéssel végleg megkaptak. Például a Baltikumot, Ukrajnát, Szlovákiát, szóval a resztlit, akiken az esetleges második kör sem segíthet majd, és a következő néhány évszázadra megint nem lesz hova megpucolniuk Ká-Európából.
Ha a gyakran önellentmondásba keveredő gazdabizalmit, illetve a racionálisan érvelő pénzügyminisztériumi tisztségviselőt hallgatjuk, könnyen hajlunk arra, hogy elhajtsuk a kistermelőket a bánatba. Ha az arrogáns miniszteriális tényezőket, illetve a napi megélhetési gondjait soroló kiskőrösi, akasztói stb. kisembert hallgatjuk, könnyen hajlunk arra, hogy elhajtsuk kormányunkat a bánatba. A traktorokon itt-ott megjelenő kisgazdapárti zászlók, az, ahogyan a nyilatkozó gazdák egyike-másika a Vezér jól ismert szólamait szajkózza, azt sugallhatják, hogy mindezt megtervezték, hogy az irányítóknak semmi sem drága. Az viszont, ahogyan a nyilatkozó gazdák egyike-másika azt fejtegeti, hogy az úristen mentsen meg minket Torgyántól meg Csurkától, azt sugallja, hogy a demonstráció független attól, vagy egyelőre független attól, amivé azt arra érdemtelenek változtathatják. A kormány kezdeti eltökéltsége (az őstermelők által vitatott új jogszabályok meghozatalakor), majd ijedségre valló visszakozása ugyanúgy lehet jele a kabinet kapkodásának, mint kompromisszumkészségének. (A kormány egyik érve azonban menthetetlenül mellébeszélés: az tudniillik, hogy a tb milliárdos hiányait
Kell tudni váltani, nem lehet mindig Iggy Popot hallgatni - mondják a Trainspottingban a főhősnek, úgyhogy a srác elkezd ismerkedni a technóval. A lassan ötvenéves Bernáth/y Sándor, az egykori legendás A. E. Bizottság gitárosa több zeneművészeti kitérő és hatósági zaklatás után 1994-ben ért rave-be: összeállt Zsiga fiával, és MassTurbina 100% Live Act néven élő underground technozenét nyomat a budapesti Fáklya klubban, ezenkívül technoművészeti lapot ad ki Gépszava címmel. Interjúalanyunk arra is rávilágít, mi a globális technokultúra üzenete.
Az éhezőművész elmegy Tadeusz Rózewicz darabját az Arvisura Színház mutatta be a Szkénében, a Polonia Expressz fesztivál keretében. Rendezte: Árkosi Árpád, a képen Terhes Sándor.Freud szülőháza A moráviai Pribor (Freiburg) városa szeretné megvásárolni Sigmund Freud szülőházát, hogy ott állandó kiállítást rendezzenek be a pszichoanalízis atyjának életéről, de ez a vártnál is nehezebb menetnek ígérkezik: az épület tulajdonosa a tízszeresére emelte az árat, ráadásul a legnagyobb prágai pénzintézet, a Komercni Bank is visszalépett, pedig korábban a vételár felének kifizetését ígérte.Hendrix-jogok: rendben Évtizedes jogi huzavonának vetett véget az az egész világra érvényes licencszerződés, amelyet az MCA Records kötött Jimi Hendrix örököseivel: ennek értelmében az MCA és az 1970-ben elhunyt gitáros családjának vállalkozása, az Experience Hendrix együttesen jelenteti majd meg újra a Hendrix-életművet.
Negyvenmilliárd dollárnyi külföldi tőke, közel százkilencvenezer vegyes vállalat, százmilliós, egyre jobb körülmények között élő új középosztály, égig érő szállodák és bankszékházak, mobiltelefonok, BMW-k és magánpaloták. Ugyanakkor mélyülő területi és társadalmi különbségek, három éven belül már negyedmilliárd munkanélküli, hatalmas, tehetetlen és veszteséges állami szektor, semmibe vett környezet, nagy hatalmú hadsereg, példátlan korrupció, jogtiprás, elnyomás, begörcsölt párturalom, miközben szélesedik a hétköznapi szabadság. Ezzel az örökséggel kell elboldogulniuk Kína vezetőinek.
A két héttel ezelőtti, néhány közlekedési csomópontot eltorlaszoló felvonulás után hétfőn legalább háromnaposra tervezett, több mint 200 útszakasz forgalmát kisebb-nagyobb mértékben lelassító - helyenként megbénító - országos akcióba kezdtek (ahogy mostanában mondják) a mezőgazdasági kistermelők. A gazdák követelései az időpont, a helyszín és az éppen megszólaló érdekképviselő függvényében némileg eltérőek. Ami biztos: a parasztságra nézve (is) jelentős változásokat hozó új adó- és tb-jogszabályokat a tiltakozók elfogadhatatlannak tartják.
A Magyar Demokrata Fórum (MDF) a hét végén Gödöllőn tartja XI. országos gyűlését, amelyen többek között a "rend, biztonság, gyarapodás hármas alappillérén" nyugvó programtéziseket, illetve a szövetségi politikát vitatják meg. Ám feltehetően azt sem kerülhetik meg, hogy míg 1990-ben a hatalom megszerzése, majd ´94-ben annak megtartása volt a fő cél, addig 1998-ban - a dolgok jelenlegi állása szerint - a Nagy Feladat aligha lehet más, mint bekerülni a parlamentbe.
Az idén februárban lelőtt, felrobbantott vagy csak úgy röptében a történelem kereke alá került hat áldozattal együtt sem sokat változott a statisztika, mit számít nyolcszáz halott esetében hat ide vagy oda. Márpedig 1968 óta - mikor a kilenc évvel korábban alakult ETA felveszi a fegyveres harcot - több mint nyolcszázan hagyták ott a fogukat a baszk kérdés kapcsán, illetve az ETA közreműködésével. Vannak továbbá azok, akiket a spanyol csendőrség égisze alatt szárba szökkent halálbrigádok vaporizáltak alulról építkező állampolgári kezdeményezés formájában.
"A vérét adta a pénzéért", kiabálták vagy írták transzparensekre két héttel ezelőtt albán tüntetők Vlorában azt követően, hogy egy társuk a rendőrattak következtében meghalt. Meglehet, többek között az is bosszantotta őket, hogy idáig ez fordítva volt, egyes felmérések szerint az albán lakosság jelentős hányada élt véradásból. Ha elfogyott a sajátja, valakinek mindig akadt.
A múlt héten sajtótájékoztatón adták hírül: minden magyar képzőművész viszontláthatja művét a Műcsarnokban még a nyáron: az intézmény megadta magát annak a nyomásnak, amely jó éven át egy újabb Műcsarnok-üggyé eszkalálódás rémképét festhette az illetékes miniszter falára.
Borneo és Terebess magyar volt és magyar lesz. A könyvpiacot eddig is belengte a keleti portékák fűszerillata, most újabb kiadó, a Terebess vert sátrat a piactéren, szemrevaló áruk (majd elárulom az áruk) kínálják magukat a ponyván. Nem ponyvák, bár a Hindu erotika az aluljárókban is elkelne. Csinos, karcsú kötetek, mind reprint kiadás, de tudnak újat mondani. Ha már unjuk az ultit és a dominót, tanuljuk meg a Mah-Jong (ejtsd: madzsong) játékszabályait, maga Chiang Lee, a londoni mah-jong-klub mestere avat be. A könyvsátor pultjára támaszkodva Naszreddin mester tréfálkozik és dedikálja könyvét (A török hodzsa tréfái). A Mikes Kelemen turnusát fölváltó csoportból Egressy Gábor, a színész Törökországi naplója (1849-1850) komolyra fordítja a szót. Liu Cung-jüan vigasztalja (Megszeretem a száműzetést). Mécs Alajos bemutatja Az ismeretlen Japánt, hatvanéves könyv, azóta volt egy háború, atombomba, a japánok nem változtak, csak bölcsebbek lettek. A bölcselethez más sátrakhoz kell sétálnunk, egyéb kiadók keleti csemegéihez (India bölcsessége; Kaczvinszky József: Kelet világossága; A. K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus). Az egyik sátor homályából kelet világossága, jó Farkas Lőrinc Imre szakálla dereng, már dörzsöli tenyerét, pedig csak belelapozunk könyvébe (Schmidt József: Buddha élete, tana és egyháza). A bazársor legnépszerűbb szerzője Szun-ce, három kereskedő (Balassi, Göncöl, Terebess kiadó) is kínálgatja egymást túlkiabálva és alullicitálva A hadviselés törvényeit. Erotika ide, bölcselet oda, háborúzni kell, s mióta csak felfedezték, keleten szárazon tartják a puskaport.
Elmenni, helyben lenni, visszajönni: mindnek egy közös vonása van. Mind gondatlanságból elkövetett továbbélés.
1987 februárjában nyitotta meg kapuit New Yorkban a mára Amerika- és világszerte az alternatív zenekultúra, akcióművészet és a performance egyik legfontosabb mozgalomformáló központjává vált Knitting Factory. Michael Dorf, Louis Spitzer és Bob Appel 1987-ben érkezett New Yorkba a visconsini Madisonból, hogy az időközben befuccsolt, semmilyen kitörési lehetőséggel nem biztató vállalkozásuk, a Flaming Pie Records után valami másba kezdjenek. Így találtak rá véletlenül az E. Houston Street 47. szám alatti Estella´s Caféra, amelynek rohammunkában való felújítása után adták a Knitting Factory nevet. A Flaming Pie-ból hátramaradt kis alaptőkét - hiszen az Estella´s Café bérleti díja is "csupán" havi 1800 dollárra rúgott - teljes egészében felemésztette a beruházás. Már minden készen állt, de a névadás még hátra volt: emléket állítva a jobb sorsra érdemes Flaming Pie-nak, a több lemezt megért, Bob Appel gitáros vezette Swamp Thing együttes egyik albumának címéből lett a keleti part nomád kultúráját és avantgárd művészeti hálózatát összefogó szövőgyár neve. A Swamp Thing második albumának címe volt a Mr. Blutdstein´s Knitting Factory, amely egy valóban létező visconsini gyárra utal, amelyben Bob Appel hosszú munkáséveket is eltöltött. "Az alapötlet az volt, hogy klubunk nevét minden hónapban megváltoztatjuk; Mr. Blutdstein´s Knitting Factoryról Yonah Shimmel´s Knitting Factoryra vagy Charlie Smith´s Knitting Factoryra stb. Tény, hogy egészen az utóbbi időkig szerepelt az ´s birtokos szerkezet a csekk-könyvünkben. Természetesen az első zenekar, amely a Knitting Factoryban fellépett, a Swamp Thing volt. A koncertet húsz madisoni barátunk nézte végig" - írja Michael Dorf 1992-ben megjelent könyvében, a Knitting Musicban. 1987-ben már nagyon erős volt az avantgárd forrongás New Yorkban. Angliától Japánig több száz művész érkezett New Yorkba a nyolcvanas években, hogy új közönségnek játsszon, kapcsolatokat keressen és más zenei formákkal találkozzon, vagy új formációkat hozzon létre. Ekkoriban az egyetlen, még működő hely a CBGB volt, amelynek azonban annyira eklektikus volt a programja, hogy a kísérletező kedvű alkotók csak ritkán jelentkezhettek ott produkcióikkal. Ennek az alternatív tér hiányából fakadó űrnek ellenére a Knitting Factory első koncertjeire, amelyeket Wayne Horvitz szervezett heti rendszerességgel, Thursdays at Knitting Factory címmel, alkalmanként csak hat-nyolc fizetővendéggel számolhattak a szervezők. Az igazi áttörést 1987 áprilisában John Zorn első koncertje jelentette: 120 ember nézte végig a koreai szövegnarrációval, Bill Frisell és Fred Frith gitárduójával előadott Hu Die című kompozíciót. Ekkoriban a Factory már nem csak koncerttér volt: az extravagáns fotós, Raymond Ross dzsesszzenészeket megörökítő képeiből nyílt kiállítás a klubban. Ross "teljesen excentrikus, őrült művész, aki a hatvanas évek óta egymilliónál is több fotót készített a New York-i klubokban fellépő nagy dszessz-személyiségekről. Ross a Knitting Factory felett lakott a harmadik emeleten. Ha bementél a lakásába, legalább 30 elektronikát és rádiót láthattál ott, meg persze egy csomó antennát, mindenfelé szétszórva. Ha azt mondom, őrült, akkor nagyon egyszerűen írom le azt, amilyen ő valójában."
Az alábbiakban egy elkésett utánlövés tanújává küzdheti fel magát az olvasó, ha vannak ilyesféle ambíciói: a Csinibaba bemutatása óta járja a sikersztorik útját, közönség, amerre a szem ellát, a kritika a gerincén vonaglik, és egyáltalán.
Van úgy, hogy a nézőt a színházban látható előadás valószerűségéről, életszagúságáról akarják meggyőzni mindenáron, s próbálják minél jobban elrejteni a teátrumjelleget. Van, hogy különböző elidegenítő effektusok használatával (lásd brechti színház) szándékosan ki- és berángatják a történetből a vétlen kultúrsznobot, hogy más értelmezést nyerjenek számára a látottak. És sok más mellett van olykor úgy, hogy tudatosítani akarják a nézővel, most színházban ül, s az, amit lát: játék. Ilyenkor kerülhet előtérbe a játékos természetű kísérletező kedv, amely másfajta, mondjuk közvetlenebb viszonyt alakíthat ki néző és előadás között. Ha átgondolt és működőképes az ilyen produkció - s nem csak petárdapukkasztó művészkedés vagy öncélú bohóckodás -, akkor a kapott élmény minősége semmivel sem alantasabb egy eltalált, konvencionális előadásénál, s ráadásul még a nézők is élénkebb agyműködésre kénytelenek.
"Andreas nagyúr, Kis-Egyiptom hercege, aki a keresztény hit miatt kényszerült elhagyni országát, és városunkba érkezett 100 alattvalójával, férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, valamint 40 lóval, a rómaiak királyától származó levelet mutatott fel, amely lelkünkre kötötte, hogy lássuk el őt alamizsnával, bánjunk vele szeretettel, bármely országba vesse is a sors." A pápai menlevél 25 ezüstöt, kenyeret, heringet, sört és szalmát eredményezett az 1420-ban Brüsszelbe érkezett vándoroknak, a pohos németalföldiek rendesen beszopták a feltehetően hamis menlevéllel megtámogatott, vezeklő keresztényekről szóló történetet. Nem mintha a brüsszeli városatyák butábbak lettek volna prekapitalista kortársaiknál, András herceg és a többi egyiptomi gróf és herceg egész Európát megetette ezzel a dumával, a brüsszeli feljegyzés előtt három hónappal például egy provence-i kisváros gázsóit vették rá bukszáik megnyitására. A sok harcos-baszós, partraszállós sikertörténet (vagy éppen kudarcsorozat, mint a miénk) között szokatlanok ezek a 15. századi kis színesek, de ugyanarról szólnak, mint a gázsók nemzeti történetírásai: a megmaradásról. Jöttek, láttak, győztek, sok grófot megfőztek, de csak pár évtizeddel tudták elodázni üldöztetéseiket. Mert aztán mintha a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodának a romákkal szembeni atrocitásokról évente beszámoló Fehér könyvének (a 96-os eseményekről szólót most adta ki a NEKI) historikus változatát olvasnánk. Pedig egy angol történésznek a cigányok történetéről írott, nemrég megjelent munkájáról van szó.
Ötvenedik születésnapja alkalmából David Bowie egy kitűnő tánclemezzel lepte meg magát. Ez nem az első ilyen eset, az 1975-ös Young Americans és a 83-as Let´s Dance is a sikeresebb albumai közé tartoztak. Akkoriban a soul és a funky hatott rá, most pedig a jungle, ennyi a különbség.
A kilencvenes évek kezdetén, amikor a Massive Attack és a Portishead megismertette velünk a triphop fogalmát, a hip-hop e pszichedelikus mutánsához Bristol társítása kívánkozott. Ez így teljesen kézenfekvőnek is tűnt: túl azon, hogy itt működtek az említettek, a város jelentős színes bőrű lakossággal, továbbá masszív tánczenei hagyománnyal rendelkezett. Egy az egyben venni át az irányzat alapját képező hip-hopot, az a jellemző gettófíling nélkül aligha működött volna a fehérek között, de így, átszőve a reneszánszát élő trippel, jókorát ütött. Aztán újabb és újabb triphopauták kezdtek keringeni, s noha Tricky továbbra is tartotta a bristoli frontot, mire a tavalyi kedvenc Morcheeba felbukkant Londonban, már rég beleszoktunk, hogy közben Los Angeles, New York vagy éppen Tokió lett a kilövőhely.
Szinte minden a squash ellen szól. A játéktér csupasz falú betoncella, csak a drótanyába kapaszkodó csimpánzbébi hiányzik, a megvilágítást mesterséges fény adja, a parkett eszi az ízületeket, és a sport presztízse messze elmarad akár a golf, akár a tenisz tekintélye mögött. Ide még a bűnözők se szivárognak be; ha nagy ritkán felbukkan egy-egy pitbullfrizurás játékos, az is az értelmesebbjéből való, és már a fehér galléros bűnözés felé kacsingat.
Szegedi egyetemisták döbbent hangú elektronikus levelekkel ostromolták szerkesztőségünket, miután a tavalyi MaNcs-szavazáson "az év legjobb vidéki kocsmája/klubja" kategóriában a szegedi JATE Klub harmadik helyezést ért el. A panaszosok szerint a klubvezetés rühelli, a rögbicsapatnyi rendező pedig terrorizálja a diákokat. Utánajártunk a dolognak, és csak annyit állíthatunk biztosan, hogy a klubvezető szerint mindez marhaság.
Mióta Újpest központja is úgy néz ki, mint Kőbánya vagy Rákoskeresztúr, és nemhogy a Kántor vagy a Keménykalap és krumpliorr, de a Sose halunk meg egyes snittjei is helytörténeti dokumentummá nemesedtek, a városképben az első érdemi visszalépést a Külvárosi Kávéház megnyitása jelentette.
