Meglehet, komikusan hangzik, de az albán kormánynak feltehetően a piramisjátékok helyi főszervezője, egy pitiáner vállalkozónő, bizonyos Kadria vet majd véget, akit egyébként lapzártakor a török határ mentén láttak egy 363 millió dollárt tartalmazó cekker társaságában. Más források 500 millióról beszélnek (sőt egy-, sőt kétmilliárdról), ismét mások nem a török, hanem a macedón határról tudnak, vagy arról, hogy az nem Kadria volt - abban azonban mindenki egyetért, hogy a helyzet elmérgesedett.
Arról, hogy Berisha elnöknek, Meksi kormányfőnek és kormányuk számos tisztviselőjének, akik között egészségügyi, sőt mezőgazdasági minisztert is találunk, mi volt a szerepe az összeomlott piramisjátékokban, még az albán lapok is csak találgatásokat közölnek. A Zeri i Popullit úgy tudja, hogy Mehmet Pupu tisztiorvos beszállása a játékba nagyban hozzájárult annak összeomlásához, amibe a tisztiorvos idáig beszállt, az mind pórul járt, a tiranai napilap egy zürichi trolibusz példáját említi, amelynek kalauzát azóta is a svájci város nemzetközi hírű, Ottokar von Schmützliről elnevezett klinikáján ápolják. Tény viszont, hogy a kormánytagokat gyakran lehetett látni a piramisjátékok segítségével felhalmozott tőkéből kisarjadt áruházak, benzinkutak, motelek megnyitóján, illetve a szabad strandokon, ahol medúzákat molesztáltak.
A legtöbb elemző úgy véli, a kormánytagok részvétele késleltette a piramisjátékok összeomlását, míg mások szerint az, hogy eleinte sokan nyertek az üzleten: ki pénzben, ki természetben, egy durresi tömbösített gondnok például három kamion tollseprűhöz jutott egy olyan környéken, ahol éjszaka képtelenség volt aludni a porcicák nyávogásától. A tömeg haragja a kormány felé fordult. Berisha elnök hiába hivatkozott arra, hogy az ország lakói a saját bőrükön tapasztalhatják most, hogy milyen a kapitalizmus, egyszer hopp, másszor kopp, meg hogy ő nem fog nekiállni pénzt nyomni a mások hülyesége miatt - a hülye másokba ugyanis az ország felnőtt lakosságának tetemes hányada beletartozik, akik közül sokan mindenüket elvesztették. Egy shkodrai tűzoltó pénzzé tette nemcsak a bútorait, de még egy távoli nagynénit is tombolán sorsolt ki (a főnyeremény egy olajpogácsa volt), majd a befolyt összeget Kadria szisztémájába fektette.
Berisha elnök persze nem csak a szép szó eszközével igyekszik lecsillapítani a népét, ami arra utal, hogy vagy több, vagy kevesebb esze van, mint amennyi a posztjához feltétlenül szükséges. A Balkán mélyén, az országa körül egy rakomány tisztázatlan etnikai konfliktussal nemigen merne veretni, ha nem bízna abban, hogy nem fajulhat polgárháborúig - és az ő trónfosztásáig - a dolog. Egy Albániában kitörő népharag azonban nyilvánvalóan pillanatok alatt átterjedne az országhatáron. Kosovóba például, ahol más se hiányzik, mint épp ez. Márpedig a nemzetközi közösség hülyén érezhetné magát, hogy az oly nagy diplomáciai erőfeszítések árán fenntartott kosovói béke pont néhány, állítólag az olasz maffiával szoros kapcsolatot ápoló szélhámos miatt omolna össze. És ha ez talán mégsem történne meg, az amerikaiak szempontjából éppenséggel az sem túl megnyugtató perspektíva, hogy Berisha esetleges bukása után a volt kommunisták kerülhetnek hatalomra. Nem mintha az albán posztkommunistákkal szemben Nyugaton bárkinek ideológiai kifogásai lennének. De Albánia, geopolitikai helyzeténél fogva, a régió kulcsfontosságú állama (az Otrantói-szoros, a szerbek dél felőli ellenőrzése, ilyesmi) - talán ezért is csináltak belőle 1990 után villámgyorsan amerikai katonai lerakatot. És ki tudja, hogy ővelük meg lehetne-e kötni ugyanazokat az alkukat, mint a mostani elnökkel. Mert Berisha elnök jó elnök. Akinek a mondott okoknál fogva azt is elnézték, hogy tavaly nyáron még a balkáni normatívákhoz képest is vérlázító módon hamisítsa meg a választási eredményeket - az országban uralkodó egyéb állapotokról nem is beszélve. Tehették, az albánoknak is mindegy volt, a politikára fütyültek, a piramisjátékok azonban a zsebükre mentek, és ha tehetik - geopolitikai helyzet ide meg oda -, elzavarják Berishát, és visszahívják a posztkommunistákat, akik így elmondhatják, hogy Amerika támogatása nélkül mindez nem lett volna lehetséges. Berishának már nemigen lesz ideje levonni a konzekvenciákat, Amerikának viszont nem ártana az újabb lecke, az, hogy csak a saját érdekeiket szem előtt tartva mindenféle striciket (mint tették Pinochettől Marcoson át a panamai Noriega tábornokig boldog-boldogtalannal) finanszírozni ritkán bizonyul hosszú távú befektetésnek. Mondhatni, olyan, mint egy piramisjáték.
- bbkk -
