Manapság leginkább két dolog bosszantja: a menekültekkel szembeni intolerancia és a világ szellemi elbutulása.
Magyar Narancs: „60 év zene” után „Filmzenék” címmel turnézik Európa-szerte. Mi hajtja ennyi idősen?
Ennio Morricone: Fiatalkoromban saját és mások kultúrsznobságának voltam az „áldozata”. Hogy jön ahhoz egy Petrassi-növendék, szimfonikus, kamara- és kórusművek szerzője, hogy filmzenét szerezzen? Sokak szemében szégyenkeznem kellett volna. Bennem is okozott némi meghasonlást, hogy melyik múzsát szolgáljam. Most meg azzal a kérdéssel bombáznak, hogy ebben a korban mit keresek a színpadon. A válaszom erre az, hogy habár minden koncert előtt kezem-lábam remeg, amíg képes vagyok felemelni a karmesteri pálcát, a színpadra állok és vezényelek. Viszonylag későn, úgy tizenöt éve jöttem rá, mennyire fontos a zeném megbecsülésében, hogy ne csak a képek alatt szóljon, hanem önálló életet éljen, élőben is eljusson a közönséghez.
MN: Tarantino egyenesen Mozarthoz és Beethovenhez hasonlította az Aljas nyolcashoz írt zenéje alapján.
EM: Quentin a túlzások embere. Korábban annyiszor mondtam neki nemet, hogy a végén alig hitte el, hogy az Aljas nyolcasra rábólintottam. Ne gondolja, hogy kérettem magam, de mindig elfog a kétely az új felkéréseknél. De Tarantinót nem rettentette el az elutasításom. Amikor Rómában járt, meglátogatott. Eleinte zavarban voltam, hogy az ő kultúrája meg az enyém hogyan fér össze…
MN: Végül mi győzte meg?
EM: Meguntam a saját zenéim „újrahasznosítását”; Tarantino is felhasználta őket a Kill Billben vagy a Becstelen brigantykban. De az is fel szokott dühíteni, ha egy rendező azzal jön: „Maestro, olyan morriconés zenét szeretnék.” Tarantino viszont nem ezzel indított, hanem elolvastatta velem a forgatókönyvet, és teljesen rám bízott mindent. Az Aljas nyolcashoz először csak egy motívumot kért, én írtam egy tizenkét perces nyitányt. És annyira megtetszett ez a drámai, mély zene, hogy végül egy négytételes szimfónia lett belőle, amely önmagában is megállja a helyét. Azóta a koncertjeimen is műsoron van.
MN: Megbékélt a hemoglobin-túltengéssel Tarantino mozijában?
EM: Nem is értem a kérdést! Félremagyarázták a sajtóban a szavaimat. Nem azt mondtam, hogy kifogásolom a véres jeleneteket a filmvásznon, csak az erőszak indokolatlan használatát utasítom vissza.
MN: Az életmű Oscar után és öt sikertelen jelölést követően az első Oscarját az Aljas nyolcasért kapta.
EM: Örültem a későn jött elismerésnek. Igazság szerint a Misszióért kellett volna megkapnom, azt tartom az egyik legjobb filmzenémnek. De tudja, úgy vagyok a díjakkal, hogy nem tulajdonítok nekik különösebb jelentőséget. Tárgyak, amik körülvesznek. Persze ha olykor rájuk nézek, előhívnak emlékeket, hangulatokat, érzelmeket.
MN: Van olyan rendező, akivel szívesen dolgozott volna, de valamiért nem jött össze?
EM: Stanley Kubrick hiányzó színfolt az életemben. A Mechanikus narancshoz szívesen írtam volna zenét. De akkoriban éppen Sergio Leonénak voltam elkötelezve, így hiába hívott Kubrick, nem tudtam elvállalni.
MN: Ahogy Fellininek Nino Rota, Sergio Leonénak ön volt a zenei alteregója. Mitől voltak mások a Leone-filmekhez írt zenéi?
EM: Ha valamiben újítónak számítok, akkor az a „minden hang lehet filmzene” gyakorlattá tétele. Az ostortól a kalapácscsapásokon át a harangütésig, a pacsirta énekétől az emberi hangon át a pánsípig szinte minden lehetséges kombinációt felhasználtam.
| ||
MN: Szép számmal lehetnek irigyei a szakmában. Ön irigyel valakit?
EM: Senkit, de például Bernard Herrmann-nak a Psychóhoz írt zenéjét csodálom. De ebben a hét hangjeggyel leírható zeneuniverzumban sokak számára van hely.
MN: Riválisának tartotta Nino Rotát?
EM: Miket nem kérdez! Rota zsenialitása abban állt, hogy a legeltérőbb karakterekhez is képes volt ugyanazt a zenét alkalmazni. Fellini szabad kezet adott neki szerény zenei műveltsége okán. A Keresztapa mennybe vitte Rotát, de szerintem a legjobb zenéjét a Casanovához írta.
MN: A Giuseppe Tornatoréhoz fűződő kapcsolatát hova sorolja?
EM: Az elmúlt huszonöt évem egyik legnagyobb ajándéka a mi barátságunk. Idős korban az ember nehezen mozdítható ki a megszokásaiból, a kényelméből. Peppe valami egészen friss fuvallatot hozott az életembe. Azon kevés rendezők egyike, akik egyenrangú alkotótársnak tekintenek, és már akkor beavatnak készülő filmtervükbe, amikor még csak képek és érzelemfoszlányok vannak meg belőle. Most is két párhuzamosan futó témájához komponálok dallamokat.
MN: Tornatore The Glance of Music címmel dokumentumfilmet is készített önről.
EM: Nem álltam volna kötélnek, ha nem ő kér, bár mondtam neki, a zenémet felhasználhatja bármilyen mennyiségben, de engem ne nagyon mutogasson. Nincs bennem semmi különös.
MN: Mivel magyarázza, hogy a rockzenészek körében is rendkívül népszerű? A We All Love Morricone című albumon a Dire Straitstől a Metallicáig, Bruce Springsteentől Roger Watersig sokan feldolgozták a műveit.
EM: Mindannyian merítünk valahonnan. Ahogy nekem Mahler és Stravinsky zenéje a forrás, amihez időnként visszanyúlok inspirációért, úgy látszik, a rockzenészek is inspirálódnak olykor az én zenémből. Ettől még a saját szellemi termékük. Értelmetlennek is tartom, hogy milyen könnyen rásütik valakire, hogy plagizál.
MN: Számos kórusművet, kantátát, szimfonikus zeneművet jegyez a vallások közötti megbékélés jegyében. A Ferenc pápának írt miséje a katolikus egyházfőnek szól, vagy a humánus embernek, aki a világi vezetők együttérzését hiányolja a szegények, a menekültek, az üldözöttek iránt?
EM: A pápai mise ötlete történetesen nem tőlem származik, hanem az Il Gesù római jezsuita templom főplébánosától. Néhány utcányira lakom a templomtól. Egyszer séta közben találkoztam vele, és megkérdezte, hogy miért nem írok valamit a jezsuita rend visszaállításának a 200. évfordulójára. Laikus hívőként nincs sok dolgom az egyházzal, de Ferenc pápát mélységesen tisztelem. Személyében olyan egyházfőt kapott a Vatikán, aki a beszédeiben és a tetteiben is példamutatóan képviseli a keresztényi értékrendet. Irgalmasságra szólít fel ott, ahol közöny, részvétlenség, elutasítás uralkodik – de nem csak a menekültekkel, a hajléktalanokkal, a nélkülözőkkel szemben. A mai jóléti társadalmak elérték a civilizált barbarizmusnak azt a fokát, amikor szomszédok, de egykori bajtársak, rokonok is képesek egymásnak ugrani a vélt igazuk védelmében.
MN: Több zeneművet is komponált a hang és a csend motívumára a Földközi-tengeren hajótörést szenvedett afrikai menekültek emlékére.
EM: A történelem névtelen hőseinek akartam emléket állítani. Mindazoknak, akik már nem hallathatják a hangjukat, mert elnyelte őket a tenger. Nem írhatjuk a véletlen számlájára az emberiség egyik legnagyobb drámáját, a menekültválságot. Európa polgárai éppúgy, mint a döntéshozói nem menthetik fel magukat a felelősség alól.
Interjúnk eredetileg 2017-ben jelent meg.
