Kultúra

Noha két napi-, három hetilappal és négy-öt folyóirattal birkózok meg rendszeresen, mind között a Szenvedélybetegségek című periodika tanulmányozása nyújtja a leghevesebb élvezetet. Lelkes híve, rabja vagyok; adekvát módon, szenvedélyesen szeretem.

Céltudatát vesztett, inszomniás juppi (Edward Norton) lázad az őt elnyomó multinacionálisok és saját személyisége ellen, amelyben lassan már csak az IKEA jellegű fészekrakás ösztöne a progresszív elem. Előbb-utóbb lesz ilyenből száz is meg százezer is. Aztán majd jön egy vezér a jobb, erkölcsileg tisztább világból, egy igazi agresszív anarchopunk, aki zsírleszívó klinikákról lopja az emberzsírt, és főz belőle szappant, hogy visszaforgathassa antikapitalista gesztusértékűleg a tehetős hölgyek pofájára, és megmenthesse az önsegélyező klubokba menekülő emocionális turistákat egymás szétveretése által. Lám, önmagát ismétli a történelem. Akár az ipari forradalom kezdetén a kizsákmányolt munkások, akiknek még a lakberendezés által elérhető lelki béke alternatívája sem jutott. Csak egy karizmatikus vezető, az sem önmaguk Mr. Hide-ja. Azok nem csoportterápiákra jártak szeretetet koldulni, nem egymást verték hobbiból, önkeresésük eksztázisában, hanem szakszervezeteket alapítottak és sztrájkoltak vagy gépromboltak, aztán feleséget húztak hajánál fogva keresztül a konyhán minden este. Nem is lett sok eredménye, de nem is torkollt happy endbe a történet, mint esetünkben. Ugyanúgy kilazultak a fogaik negyvenéves korukra, ha megérték. Gyermekeiket viszont szintén nők nevelték fel, ami súlyos problémája a civil társadalmaknak is, ahol az apák kóborolnak, és időnként lízingelnek egy-egy családot.

Régen rossz, ha egy festő életpályája izgalmasabbnak bizonyul az életművénél, ugyanakkor, ha valaki magáról a személyről kíván filmet forgatni, jó, ha két tényező legalábbis úgy-ahogy balanszírozva van. Ilyeténképpen Henri de Toulouse-Lautrec ideális alany a gyöngyvászon számára: egy a XIX. század második felének kiemelkedő és máig népszerű képzőművészei közül, életét pedig nyugodtan nevezhetjük regénybe illőnek.

Elképesztő mondatok. Elképesztő mondatok vannak ebben a könyvben. Olyan mondatok, hogy olvastuk után az ember bármit tesz, szégyelli magát. Szégyelli magát, hogy ma él, hogy egyáltalán él, hogy élni akar, hogy látni akarja felnőni a gyerekeit. Szégyelli magát, amiért tovább olvas, a következő elképesző mondatig és az azután következőig, hogy kíváncsi a történetre. Az összes történetre, aminek nem lett volna szabad soha megtörténnie, pláne megismétlődnie újra, tegnap is, ma is. És szégyelli magát, ahogy mindezt megpróbálja verbalizálni, gépbe ütni, mondván: dolgozik. És mégsem tehet mást. Borowski elképesztő, elviselhetetlen és alapvető. Hihetetlen, és mégsem lehet nem elhinni, amit ír, kegyetlenül pontos, kíméletlenül őszinte. Olvasni kell.

Nagyon szívesen elmondtam volna: az utóbbi két-három évben messze Rokia Traore volt a legüdvözítőbb afrikai felfedezettem. De nem kérdezte senki. Így hát nem kis aggodalommal indultam bécsi lemezbemutatójára: akkor most megeshet, hogy csak magamnak írok róla?

Ismeretes, hogy Patti Smith hosszas, gyakorlatilag tizenhét éven át tartó elvonulását követő újbóli nagyvilág elé lépését miféle tragédiák katalizálták a kilencvenes évek közepén: elvesztette a testvérét, Toddot és a férjét, az Ex-MC5-os Fred "Sonic" Smitht, s búcsúznia kellett barátaitól, Allen Ginsbergtől és William Burroughstól is. Ebből a megrázkódtatásból született az 1996-os Gone Again, majd rá egy évre a Peace and Noise lemez, és ez vezetett ahhoz is, hogy Patti újból turnézni kezdjen, nem utolsósorban azon célból, hogy emlékeztessen: történjék bármi, élni és folytatni kell.

Az már biztos, hogy az idei év sem telik eseménytelenül a jó öreg Lou Reed számára. Cirka négy évtized alatt felhalmozott lírai munkásságát még tavaly rendezte kötetbe, s ez a kiadvány idén februárban napvilágot is látott a világ szerencsésebb pontjain Pass Thru Fire: The Collected Lyrics címen; aztán ott van a Robert Wilson színházi rendezővel (kivel is volt már egy közös ügye anno, mégpedig a Time Rocker-projekt) összehozott, Edgar Allen Poe írásain alapuló színdarab, a játékos című Poe-try - a hamburgi Thalia színházban március folyamán sikerrel debütált és jelenleg is műsoron levő darab forgatókönyvét és zenéjét Reed egymaga hozta össze. S végül a nyár folyamán vár még rá egy, ez idáig publikálatlan fotóiból összeállított kiállítás megnyitása Franciaországban, persze az aktuális turné mellett, amely koncertkörút során úgy fest, megfordul majd nálunk, a Sziget nagyszínpadán is. Ha pedig turné, akkor új lemez. S valóban, az Ecstasyra keresztelt korong néhány hete már a lemezboltok polcain terpeszkedik.

Abban, hogy Franciaország a világzene egyik legtöbbet emlegetett szinonimájává válhatott, jelentős szerepük volt (és van) az ott működő afrikaiaknak. De most úgy fest, egyre többet kell beszélni egy kiköpött francia társaságról is.

Miközben a World Circuit kiadó kubai Buena Vista... sorozata megvalósította a 70-80 éves Ibrahim Ferrer és Rubén González, Eliades Ochoa és Compay Segundo ifjúkori álmait, a világ(zene) figyelme újra a partvonalra került, puritán folkos stílusok felé fordult. Ez jó, de természetesen nem kell, hogy azt jelentse: a harsányabb, táncosabb salsa már kevésbé játszik.

Február 3-8. között a Budapest Kongresszusi Központban rendezik a 31. Magyar Filmszemlét. A nyitó előadáson Mészáros Márta Kisvilma (Az utolsó napló) című filmjét, zárásként Szabó István művét, A napfény ízét vetítik, versenyen kívül, a "nem szakmai" közönség a Puskin és a Toldi moziban mustrálgathatja a termést: a versenyprogramban 24 nagyjátékfilmet, 27 kísérleti és kisjátékfilmet és 31 nem fikciós (dokumentum) filmet mutatnak be, s lesznek információs vetítések is.

Beindult a nagyüzem, az elsősök megkapták a kétkötetes olvasó- és daloskönyvet, a postaládába becsusszant a millenniumi év koronás nyitányát megörökítő színes füzet, az előttünk álló, május 26--28-i hétvégén az ország huszonkilenc települése kap millenniumi zászlót valamelyik fontos embertől, miközben ugyanennyi asszony teszi azt, amit egy zászlóanyának tennie kell; a beszédírók a mondataikat, a szobrászok Szent István arcát pofozgatják, a romok megújulást, az emlékparkok kertészeket, a szerencsés művészek ösztöndíjat várnak.

Ne lőjetek! - sikoltja az osztrák Lena, Gustl nője a hangosbemondóba ékes szovjet nyelven az andaui híd osztrák oldalán valamikor 1956 novemberében, az orosz katonák legnagyobb megdöbbenésére. És persze minden magyar menekült sértetlenül hurcolkodik át a szép és szabad világba. És még nem is ez a legkínosabb jelenet az osztrák rendezőmatuzsálem, Franz Antel trilógiává duzzadt etűdjeinek utolsó darabjában. A 87 éves mester már elkövetett egy s mást az osztrák nemzeti mítosz építésének nemes célzatával.

Köszönjük, Olvasó! Derekasan teljesítettél, a faxunk elromlott, de nem haragszunk. Ennyi buta kérdésre ennyi helyes felelet tavaly ilyenkor érkezett utoljára. Szerkesztőségünk természetesen a legtávolabbról sem ért egyet veled, de ha ez vigasztal: önmagával sem. Ezért aztán pillantsunk az alábbiakra, ha másért nem is, pusztán a tisztánlátás végett.

Miközben ölbe tett kézzel lestük, ahogy lestrapált faxunkról gördülnek az 1999 legjeire vonatkozó olvasói válaszok, kérdéseinkkel közvetlenül is megtámadtunk néhány embert. Hogy szerintük mi volt a 90-es évek kultúrájának, kulturális közéletének legjellemzőbb vonása, hogy moziban, színházban, kiállításon, koncerten, tévéből és könyvekből kitől, mitől kapták a legmaradandóbb vagy leginkább felejteni való élményeket, ilyesmik - volt vagy ötven belőlük. Mármint a kérdésekből. Itt meg olvasható három - a válaszokból.