Az már biztos, hogy az idei év sem telik eseménytelenül a jó öreg Lou Reed számára. Cirka négy évtized alatt felhalmozott lírai munkásságát még tavaly rendezte kötetbe, s ez a kiadvány idén februárban napvilágot is látott a világ szerencsésebb pontjain Pass Thru Fire: The Collected Lyrics címen; aztán ott van a Robert Wilson színházi rendezővel (kivel is volt már egy közös ügye anno, mégpedig a Time Rocker-projekt) összehozott, Edgar Allen Poe írásain alapuló színdarab, a játékos című Poe-try - a hamburgi Thalia színházban március folyamán sikerrel debütált és jelenleg is műsoron levő darab forgatókönyvét és zenéjét Reed egymaga hozta össze. S végül a nyár folyamán vár még rá egy, ez idáig publikálatlan fotóiból összeállított kiállítás megnyitása Franciaországban, persze az aktuális turné mellett, amely koncertkörút során úgy fest, megfordul majd nálunk, a Sziget nagyszínpadán is. Ha pedig turné, akkor új lemez. S valóban, az Ecstasyra keresztelt korong néhány hete már a lemezboltok polcain terpeszkedik.
A kedves hallgató pedig ne engedje, hogy ez a felhevült lelkiállapotot mutató cím úgy vigye tévutakra, ahogyan engem: jómagam ugyanis dögös, lüktető rock ´n´ rollt vártam, pedig ilyesmiből mindössze néhány tétel bukkan fel a lemezen, azok viszont, szó se róla, nagyszerű, igazi koncertszámok, hajlok rá: a lemez csúcspontjai. Többségükben azonban melankolikus, finom harmóniák keringenek, előtérben az akusztikus gitár és Reed szövegei. Utóbbiakban paranoia, az eksztázis bonyolult természete, kiégett párkapcsolatok kerülnek terítékre, meg persze New York városa, amelyet Lou még mindig szeret, csupán, amint azt úton-útfélen hangoztatja, Giuliani polgármesterrel meg az ő sajátos városrendezési ötleteivel van tele a töke.
Ezek a többségükben igen jól sikerült, néhol védjegyszerűen cinikus, néhol megfáradt és szinte mindig keserű történetek remek egységet bírnak alkotni a szomorkás dallamokkal, s ha e dalok az általuk kétségkívül igényelt megfelelő hangulatban, mondjuk egy csöndes kora estén szegődnek társainkká, akkor bizony nagyon jól tudnak esni - még ha különösebb izgalmat nem is okoznak. A közel nyolcvanperces menetidő csöppet soknak tűnik, itt-ott leül a dolog, de az időben érkező elevenebb, rockosabb nóták, a fúvósok vagy épp Laurie Anderson hegedűje rendre tovalendítik.
Egy valódi eksztázis pedig még összejöhet nyáron, kinn a Szigeten.
G. A.
Warner, 2000
