Hanem a Szene Wien megtelt, s ez megnyugtatott; aztán pár perc múlva már nem volt vitás, mit keresek ott. Rokia a Kanan Neni című új dalt énekelte éppen, mikor is kitört belőlem a lappangó egotrip. Azt gondoltam, ott a helyem, közöttük kellene Maliban élnem - szóval én Bécsből elindultam hazafelé, már az elején. Tulajdonképpen akár ez is lehetne ennek a cikknek a vége.
H
Hogy Rokia Traore tök ismeretlen Magyarországon, az csak félig teljesen gáz: mindössze három éve bukkant fel a francia rádió afrikai tehetségkutató versenyén. Annak nyerteseként vette fel első - Mouneissa című - lemezét, mely mindenféle populáris engedmény nélkül a hetedik lett a világzenei rádiósok év végi összesítésében (maga mögé engedve Rachid Tahát, a Värttinät, Manu Chaót, a Transglobal Undergroundot, a Fanfare Ciocarliát, a Deep Forestet, Goran Bregovicot, a Kocani Orkestart, hogy csak a felkapottabbakat említsem). És nem tudni, hogy az európai vagy a mali füleknek tűnt-e különösebbnek akusztikus hangzása, hiszen Rokia két olyan tradicionális hangszert hozott össze, melyeknek a harmóniateremtésben azelőtt nem volt dolguk egymással. A balafon (= xilofon) és a (három- vagy négyhúros, gitárszerű) ngoni is a jalik, a zenészek kasztjába születettek ősi hangszerei közül való, amúgy Rokiát csak módjával érintette meg a röghöz kötött zenei és társadalmi hagyomány. Diplomata apukáját kísérve, Szaúd-Arábiában, Algériában, Franciaországban, Belgiumban cseperedett fel. A családi lemeztárban a nyugat-afrikai népzenék mellett dzsessz, rock, rhythm & blues és klasszikus muzsika - még ha ezekről a multikulturális hatásokról kevésbé vallanak is Rokia dalai. Már egyetemre járt, társadalomtudományt tanult, amikor döntött végül: "Az én álmom mindig az volt, hogy közönség előtt énekeljek, nem pedig a hifi előtt, másokat utánozva, mint gyerekkorom óta." És pontosan tudta, mi jár a fejében, már csak a zenészeit kellett hozzá megtalálnia.
Rokia mentorai közül Ali Farka Toure emelhető ki; miként egy Folk Roots-interjúból kiderül, ő kezdettől tuti sikert szimatolt, s a Mouneissa felvételére is elkísérte: biztatni, nyugtatni - a körülményeken is akadt egyengetnivaló. Rokia ugyanis nem a technikai képzettségük, hanem a személyiségük és a ritmusérzékük alapján választotta ki társait, akik kissé megszeppentek a stúdióban - szóval menet közben át kellett szervezni a zenekart. Hát így. Most pedig már a másodikon is túl van, Wanita a címe, a nagyságrendjét két olyan klasszis közreműködése is jelzi, mint a gitáros/énekes Boubacar Traore és a korás Toumani Diabate, amúgy meg épp annyit tud, mint a Mouneissa. Az én negyvennégy évem a bluesos számok közben szokott kicsúszni alólam, a korábban említett Kanan Neni is ilyen.
H
Aki huszonhét éves korára minden előzetes nélkül két ilyen lemezt tud írni, az minimum zseni. És akiben ennyi a természetesség, a ragyogás és az elragadtatás, annak - megismétlem - mélyen ajánlott a közelében tartózkodni. Maliban, Bécsben vagy jobb híján a lemezjátszó előtt, a mi országunkban. Mert ha egy európai sztár azt mondja, hogy "jó veletek itt", az azt jelenti: showbusiness. Rokia szavaitól pedig egyenest zavarba kellett esni: mégiscsak, ugye, milyen mamlasz dolog ilyesmit elhinni...
Mit lehet ilyenkor csinálni?
Rokia ilyenkor táncolni szokott, ami egyfelől a csúcspont, másrészt a zenéjéhez hasonlatosan öntörvényű. Megint úgy fest, szigorúan folklór, márpedig Rokia találta-keverte így ki a mali dobtáncok és az európai kortárs stílusok mozdulataiból.
Különös, mintha ennek a lánynak a nyomába szegődött volna Afrika. És Bécs. És már az elején, amikor hazaindult:
Marton László Távolodó
