Elképesztő mondatok. Elképesztő mondatok vannak ebben a könyvben. Olyan mondatok, hogy olvastuk után az ember bármit tesz, szégyelli magát. Szégyelli magát, hogy ma él, hogy egyáltalán él, hogy élni akar, hogy látni akarja felnőni a gyerekeit. Szégyelli magát, amiért tovább olvas, a következő elképesző mondatig és az azután következőig, hogy kíváncsi a történetre. Az összes történetre, aminek nem lett volna szabad soha megtörténnie, pláne megismétlődnie újra, tegnap is, ma is. És szégyelli magát, ahogy mindezt megpróbálja verbalizálni, gépbe ütni, mondván: dolgozik. És mégsem tehet mást. Borowski elképesztő, elviselhetetlen és alapvető. Hihetetlen, és mégsem lehet nem elhinni, amit ír, kegyetlenül pontos, kíméletlenül őszinte. Olvasni kell.
Elképesztő, amit ír, elképesztő, ahogy. És elképesztő, amilyen címek alatt. Nálunk, Auschwitzban... - ez az egyik elbeszélése címe, Hölgyeim és Uraim, parancsoljanak a gázba fáradni, ez egy másiké, Onanizálnak a Hazával, így kezdődik egyik verse. Elképesztő az a hang, ahogy a koncentrációs táborról, a tábori életről és annak céljáról, a halálról ír. Mintha mélységes részvét és mérhetetlen közöny egyszerre lenne nála jelen, szeretet és gyűlölet minden és mindenki iránt, egykedvű beletörődés a halálba és természetes élni akarás. Le meri írni, hogy idegesítő látvány volt (számára, öreg - mellesleg: húszon alig túli - fogoly számára, akit a rámpára parancsoltak egy új transzport fogadásánál segédkezni, hullákat és holmikat pakolni), szóval hogy idegesítő látvány volt egy kislány, aki megbolondult a levegőtlen vagonban, mire megérkeztek, és végre odafut hozzá egy SS, vasalt cipőjével hátba rúgja, a kislány elesik. Megtapossa, kiveszi a revolverét, lő, egyszer, kétszer: talált. A kislány a földet rúgja, majd némán kinyúlik. Nyithatjuk az ajtókat. Le meri írni, hogy Auschwitzban és Birkenauban évről évre jobbak az állapotok, mert eleinte az emberek a földön aludtak, oldalt fekve, s vezényszóra fordultak meg, aztán priccsen, ma már akár egyedül is alhat az ember az ágyon. Le meri írni, hogy miközben egyszer a rámpa közelében fociztak, és ő kapus volt, két szöglet között a hátam mögött elgázosítottak háromezer embert. Amikor ezt a szögleteset olvastam, le kellett tennem a könyvet, remegett a kezem. Vasárnap délután volt, sütött a nap, a gyerekek aludtak, délelőtt fociztunk a fiammal. Rúgtunk szögleteket is. Le mer írni mindent, a lágerzenekart és a krematóriumot, mindent. Ott volt, látta, túlélte. És belehalt. 1950-ben lett öngyilkos, huszonnyolc évesen, öt nappal kislánya születése után.
Azt írja az előszó, hogy Borowski - aki mellesleg nem zsidó volt, csak elkapták egy varsói utcai razzia során - 1950-re remek stílusérzékkel megáldott, agitpropos újságíróvá változott. Ez a kötet - noha jóval gazdagabb, versekkel is teljes válogatást nyújt az alapjául szolgált, ´71-es Európa-kiadványnak - csak az igazi Borowskit mutatja, a szocreál Borowskit nem. Egységes egész (gyönyörű címlappal: Kőbányai János fotója, egy Auschwitz környéki emlékmű részlete, kőből faragott arc, engem Pilinszkyre emlékeztet). Mégis, éppen mert annyira jellemző rá a könyörtelen igazmondás, talán elviselt volna valamennyit a másik, a nem halhatatlan Borowskiból is, a teljesség, az igazság kedvéért.
Szőnyei Tamás
Múlt és Jövő, 1999; fordította Fejér Irén, Körner Gábor és Spiró György; 415 oldal; 1800 forint
