Abban, hogy Franciaország a világzene egyik legtöbbet emlegetett szinonimájává válhatott, jelentős szerepük volt (és van) az ott működő afrikaiaknak. De most úgy fest, egyre többet kell beszélni egy kiköpött francia társaságról is.

Les Hurlements d´Léo: Le Café Des Jours Heureux. Egészen odavagyok. Szívem szerint azt mondanám: erről a zenekarról a kutya sem tud, még alighanem története sincsen, de most, hogy - Youssou N´Dour és Cheikh Lo társaságában - a MIDEM-re hívták, másképp kell hozzáfognom. Azzal talán, hogy szerintem a tíz évvel ezelőtti Les Negresses Vertes óta nem volt a franciáknak ekkora folkos-punkos-sanzonos ígéretük. Bent van a lemez, kéretik a szavamon fogni.

Húsz körül, ha járnak; nyolcan: harmonika és hegedű, bőgő, dob és gitár, fúvós hangszerek. Mióta elkészült ez a lemez, ritkán látni őket Bordeaux-ban. A beharangozók a Mano Negra és a Les Negresses Vertes rokonságára hivatkoznak, s talán nem is alaptalanul: a közös íz azonban nem a multikulti koktélban, hanem a sodrásban, a szív kicsapongásaiban keresendő. Mondom, egészen odavagyok... s persze ez lett a kedvenc kávéházam. (Pias France/HMK, 1999)

*

Khaled: Kenza. Khaledet a rai királyaként szokás aposztrofálni, és ennek a fele sem tréfa, most ne tessenek Zámbó Jimmyre gondolni. Jóllehet a modern - tehát nem a muzulmán szenteket megéneklő és nem is az oráni bordélyokban szórakoztató - rainak nem Khaled, hanem a nála jóval idősebb Bellemou Messaoud a megteremtője, modellnek mégiscsak az ő pályája tekinthető. Khaled 1960-ban született, vagyis azokban az években ifjúskodott, amelyekre a munkanélküliségből, a nyomorból és az egypártrendszerből fakadó társadalmi elégedetlenség, illetve az iszlám fundamentalizmus erősödése volt jellemző. Khaled is úgy nőtt fel, hogy nem ihatott és nem gyújthatott rá (rendőr) édesapja előtt. Ekkoriban vált a katonai szolgálatot elutasító és a szabadságjogokért kiálló ifjúság földalatti, rebellis zenéjévé a rai - az 1988-as véres tüntetéseknek amúgy Khaled El Harba Wine című slágere lett a himnusza.

1985 fordulópontot jelentett Khaled - és a rai - sorsában. A kormány beengedte a rait a rádióba-tévébe, sőt raifesztiválokat rendeztek Algéria-szerte. Az oránit Khaled nyerte, ekkor tapadt rá a királyság, és ezután fedezték fel a Nyugat producerei. 1986-tól 1990-ig Franciaországban dekkolt az úr, kivárva, hogy rendelkezzék a törvény: aki túl van a harmincon, nem sorozható. A hazai piacokon halmozódó úgy nyolcvan lo-fi kazettája után ekkor vette fel az angol és francia könnyűzenei életet felkavaró Hada Raykoum, majd Khaled című albumait.

Khaled tekintélye és közkedveltsége komoly szerepet játszott abban is, hogy oldódjék a franciák algériaiakkal szembeni előítélete. A rai társadalmi éle persze eltompult mindeközben, mára a francia popélet biztos vára, alkalmasint globál diszkó lett belőle.

Lelkesedni persze egy popzenei kiadványért is lehet, sőt kell is, ha olyan erejű, mint a koncertalbum, amit tavaly Rachid Tahával és Faudellel jelentetett meg (1, 2, 3 Soleils). Hanem most ez a Kenza meglehetősen hullámzó színvonalú. Ez az album tele van stúdióval (Párizs, London, New York, Kairó); pengetik, ütik, fújják és vonják vagy harmincan, de ez a gondoskodás nem menti meg és nem menti fel zömében súlytalan, banális szerzeményeit. Sikerült, sajnos, hatástalanítani Lennon Imagine-jét is, s bár azután igen-igen jólesne az egésztől megszabadulni, mégsem lehet ennyivel leírni. Ezt a "zavart" a legelső szám, az Aalach Tloumouni idézi elő: az az öt perc valóban kivételes, mélysége a Khaled-életmű csúcsából való. Oum Kalthum körüli nagyságrend, és ez megnyugtató. Erre tényleg csak egy király képes, most mit lehet csinálni. (Barclay/Universal, 1999)

Marton László Távolodó