Kultúra

A zágrábi Ballett Troupe Croatia színlapja balettről beszél: de ne dőljünk be. Ötven percbe gyilkolt Hamletjük sokkal inkább volt ugyanis pantomim, vagy még inkább valamiféle "Amerikából jöttem", mint klasszikus balett, noha észrevehetőek voltak bizonyos erre irányuló próbálkozások a címszerepet is magára osztó Svebor Secak tragikus koreográfiájában.

Szaddám Huszein annak idején óriási ziccert hagyott ki, amikor a katonáit nem Ministryvel tüzelte a harcok előtt. Al Jourgensen, a Ministry főnöke ugyanis képes olyan intenzíven gyűlölni az ifjabbik George Bush Amerikáját, hogyha nem félháznyi rajongónak, hanem ugyanennyi radikális muzulmánnak játszott volna, akkor másnap repülőgépek és robbanóanyagokkal megrakott teherautók százai indultak volna el utolsó útjukra.

A főszereplő a "Sivatagi viharból" tért vissza, maradandó, igen súlyos sérüléssel (sokáig titok). Feltesszük, szenved minden posztháborús traumától, de az biztos, hogy iszik és mélyen depressziós.

Akár tetszik, akár nem, a B-52's volt a hetvenes évek fordulóján felvirágzó posztpunk/new wave tánczene egyik alapzenekara. Látszólag brutálisan primitív, mégis célratörő riffjeikre, rockabillyből szublimált ritmusaikra és Schneider agresszíven értelmetlen szövegeire még azok is kényszeresen beindulnak, akiknek értelme amúgy tiltakozna ez ellen.

Addig remek, hogy ügyeletes szuperhősünk egy dülöngélő szeszkazán, de onnantól (tizedik perc) megáll a tudomány, és úgy marad. Pedig a nyakunk rá, hogy ha hagynák, Will Smith könnyűszerrel elbolondozna a vége főcímig, ami azért is valószínű, mert a popkultúra jelen mutatói szerint nincs ma nála megnyerőbb sztár e földtekén.

Tompa fények, túlfűtött hangulat, virtuóz jammelések, halk duruzsolás, füstös és buja terek - erre számítottunk, amikor nyakunkba vettük a várost, hogy belekóstoljunk az éjszakai dzsesszéletbe. Utánajártunk, hol, mit, milyen közegben és mennyiért adnak Pesten.

Régen elzengtek Sid Vicious napjai, egyfelől. Másrészt persze Punk's Not Dead. A bécsi kiállítás létrehozói (kurátor: Thomas Miessgang, rendező: Gerald Matt) valahova e kettő közé építették föl a tárlatot, a dokumentumok - a háttérben szóló dalok, az újságcikkek, ruhaversemények, plakátok, fotók és filmfelvételek - az egykori atmoszférát hozzák közel, míg a teljes anyag igyekszik szélesebb kontextusba helyezni mindazt, amit a punk címke alatt foglalhatunk össze. Ilyenképpen a hangsúly nem a biztosító- és egyéb tűkre, de még csak nem is a zenékre, hanem legfőképp a képekre, a film- és képzőművészetre kerül: a punkra mint fölszabadító hatással bíró látás- és gondolkodásmódra.

A zeneszerző születésének 125. és halálának 40. évfordulójára meghirdetett 2007-es Kodály-év nem sokat hozott a szellemi konyhára. De minden hangverseny-látogató emlékezetében élénken él a Fischer Ádám dirigálta koncert, tavaly a Művészetek Palotájában, ahol a Háry János félig szcenírozott változatát láthattuk-hallhattuk. Úgy tűnik tehát, hogy Fischer Ádám lesz az, aki a legtöbbet tette (teszi/teheti) Kodály életművének újrafelfedezéséért, hogy a zeneszerző elnyerje méltó, pontosabban korszerű helyét a repertoárban. Ez a megállapítás abszurdnak tűnhet, hiszen úgy hírlik, Kodály népszerű, mindenki által elismert zeneszerző. Ám ez még látszólag sem áll: életművét az utóbbi évtizedekben szinte a hallhatatlanság (és nem a halhatatlanság) szférájába szorította egykori nagy pálya- és harcostársa, Bartók; s a vetélkedésben Kodály csak vesztes lehet, és legkevésbé sem a "példamutató ikerpár" egyenértékű másika.

A gyulai várba illik a III. Richárd - ezért aztán tényleg kár, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal koprodukcióban létrejött előadás nem ide készült, pontosabban ide nem készült, sem el, sem bele. Carmencita Brojboju zöld táblái szépen eltakarják a vár falait, és még a beépített lift is alkalmi emelvényre visz fel, nem a gyilokjáróra. Mondom, kár.

"Titus Pullo legionárius vagyok, a tizenhármasoktól." Próbálják ki üvöltve: "tizenhármas". Fog menni.

"Isten azáltal volt képes a teremtésre, hogy elrejtőzött. Másképp semmi sem volna, csupán ő maga" - írja Simone Weil. Ilyen örökös rejtőzésben él a költő is. Ha a saját problémái mozdítják, úgy látszik, mintha ő lenne, holott csak a színpadra küldött mása dolgozik a fénynyel telítődött térben. Ha azonban egészen idegen anyag mozdul benne, ez a vélt hasonlóság elenyészik. De ilyenkor is felelősséggel tartozik minden külső dologért, amit ő cipelt a színpadra.

Az egyik legjobb dolog itthon elmerülni a jellegzetes júliusi piaci kavalkádban. Micsoda jó dolgunk van, hiszen amíg néhány országban csillagászati áron adják pl.

A tervek szövögetése egyszerre volt kellemes és keserves. Kedvvel törte a fejét minden beavatott, de nagyon nehezen haladt előre a dolog, néha irdatlan marhaságok kerekedtek elő, amin hosszan röhögtek, a leggyakoribb eset meg a "szomorú képtelenség" volt.

A Zenegyűlölő minap a szépen megcsinált Dunapark nevű kávéház és étterem teraszán üldögélt egy ifjú, ám annál szebb reményű kollégájával, pár asztallal odébb egykori jeles zongoristánknak a kulináriában és vendéglátóiparban egyként otthonos zsurnaliszta fia dolgozott. A vad szélt leszámítva adott volt tehát minden az amolyan békebeli hangulathoz, ráadásul az ifjú segédszerkesztő éppen a bécsi Plachuttánál szerzett múlt heti Tafelspitz-benyomásait taglalta őszbe csavarodott szakállú rovatvezetőjének, akit ettől ismét elfogott a mintegy háromhavonta jelentkező Bécs-nosztalgia, de ekkor mindketten rádöbbentek, hogy a tislizés lázában észre sem vették, hogy legalább tíz perce megrendelt ásványvizük, teájuk feltehetően soha vagy legföljebb csak egy már értelmezhetetlen mezőben fog megérkezni ebben a tér-idő kontinuumban, ezért - jobb híján! - a számláért kiáltottak kétségbeesetten, ám a pincérek szinte ördögi feledékenysége és a rendelés összecserélésére az ujjbögyig kifinomult érzékenysége most abban kulminált, hogy - úgymond nyeglén - elvesztették a cechet, és miután a Zenegyűlölő ezért és az újabb ötperces várakozásért reklamálni merészelt, a feldizájnolt, de azért velejéig szocialista realista fizetőpincér odavetette, hogy ezt ne nekem tessék mondani.