Csontos István: Nem hinném, hogy végzetszerű volna. Minden tanulható, de van erre egy jó példám. Robert Fripp, a King Crimson gitárosa gyerekkorában süket, fakezű és botfülű volt, de elhatározta, hogy gitáros lesz, az eredményt pedig tudjuk: mára ő az egyetlen a progresszív zenészek közül, aki továbbra is vállalható. Ugyanez igaz a befogadói oldalra is. Ha meg akarod hallani, meg is fogod, bár lehet, hogy nem elsőre. Ha valaki ráveszi magát, hogy előítélet-mentesen meghallgasson egy bizonyos hangzást, azt nagy meglepetések érhetik. Éppen ezért van, hogy a high enddel kapcsolatban kétfajta ember van: a közönyös, és akit már megérintett a dolog - ők ugyanis többet nem tudnak lejönni róla.
MN: Érdekes, hogy szerinted ez ennyire addiktív dolog, különösen, hogy az emberek többsége alapkategóriában hallgat zenét, megveszi X. Y. cégtől a tornyot...
CSI: Nagyon sokan azt hallják, amit hallani akarnak. Tehát vettek egy hangcuccot, és azt hiszik, hogy valami baromi jót hallanak. Az előítéletek tehát ebből a szempontból is rendkívül fontosak. Az emberek próbálnak tutira menni - ez még kanonizált kulturális értékek (például festmények) kapcsán is így van. Itt bejön a vevő,szembesül egy hangképpel, de nem nagyon állnak rendelkezésére kapaszkodók, legfeljebb a füle, az ízlése, a kultúrája. Ha ebben nem bízik az ember, akkor nem fog elkölteni egy-két-három milliót egy hangcuccra.
MN: Lehet, hogy szűk kör, lehet, hogy nincs mindannyiuknak pénze rá, de a high endnek is megvan a maga szubkultúrája, ezt a tavalyi kiállításon tapasztalhattuk.
CSI: Persze, itt is van egy szűk kör - egyébként ahogy az érdeklődés tárgyát nézzük, ahogy mind anyagtalanabb irányba haladunk - s talán éppen a hang a legkevésbé materiális -, úgy csökken a kitartó hívők létszáma. Az akadály nem csupán a pénz: hely is kell ehhez a szenvedélyhez.
MN: Mi van azokkal, akik nálunk foglalkoznak high endgyártással?
CSI: Először is nagyon sokan vannak. Nálam alapszabály, hogy amilyen zenét hallgatsz, olyan készüléket gyártasz. Ezért azután jobb, ha megkérdezed a mestertől, hogy mit is szeret, mert ha nem egyezik az ízlésetek, úgy nagyon csekély az esélye annak, hogy olyan berendezést tud csinálni, ami neked kell. Nagyon fontos, hogy valaha még létezett az érzékek hierarchiája - például a hallásukra hagyatkozó vakok intelligenciája rendkívüli módon kifinomult -, ehhez képest ma egy nagyon zajos világban élünk, jelentős hangszennyezéssel. Ilyen viszonyok között nagyon fontos, hogy tudjunk minőséget mutatni, elvégre kellő tapasztalás után az ember már tud tájékozódni és választani.
MN: Tudtok úgy ajánlani berendezést, hogy valaki bemegy és elmondja, hogy én most ehhez a fajta zenéhez szeretnék készüléket?
CSI: Persze, ez magától értetődően így van, hiszen ha bemész egy hifiboltba, először is hozod a lemezeidet, felrakod, és azonnal kiderül, mit is szeretnél kapni, s melyik berendezés az, amelyik pontosan személyre, rád szabott. Én azt gondolom, hogy ezek a készülékek valahol tudatmódosító eszközök, ami annyit jelent, hogy ha rosszul vásárolsz, lehet, hogy a cucc erősebb lesz nálad, s azontúl kizárólag egy bizonyos zenei világban bírsz mozogni, illetve abban maradsz. Az a tény, hogy az emberek egyre kevesebb komolyzenét hallgatnak, paradox módon összefügg azzal, milyen sok hifitorony került a háztartásokba.
MN: Ezek borzasztóan sterilen szólnak.
CSI: Ha beraksz egy ilyen toronyba egy Beethoven-lemezt, nem biztos, hogy két hét múlva meg fogod ugyanezt ismételni, mivel nem adott akkora élményt. Fontos tehát, hogy olyan készüléket vegyünk, ami megfelel a mi zenei világunknak, s az is, hogy benne legyen a nyitás lehetősége is.
MN: Létezik olyan, hogy karakteres nemzeti jegyekkel bíró high end?
CSI: Ilyen különbség természetesen létezik: az olasz high end például olyan, mint az olasz ruha, főleg a designra megy rá. A német inkább precíz, technicista, kiszámított, az angol tele van kompromiszszummal, míg az amerikaira leginkább az jellemző, hogy nagy teljesítmény, nagy hangerő. Ehhez képest a japánok inkább a kis teljesítményű, kifinomult dolgokat kedvelik.
MN: Nekünk magyaroknak mi jön be ezek közül?
CSI: A magyar high end-gondolkodás leginkább az amerikai ízléshez áll közel: nagy teljesítményű berendezések, amelyek mindent színezetten eresztenek át. Ezenkívül a brit vonal az, ami nagyon erős.
MN: Gondolom, az idei High End Show-tól sem vártok mást, mint hogy bejön rá a lassan bővülő szűk kör. Ebből soha nem lesz BNV, ahová tódul a nép apraja-nagyja.
CSI: Mondjuk úgy, a rokon művészeti területeken azért igyekeztem propagálni a dolgot, például a képzőművészek jelentős része vonzódik ehhez a hangzáshoz, és persze a zeneszerzők részéről is egyre nagyobb az érdeklődés. A korábbiaknál valamivel nagyobb közönségre számítok, de azért BNV soha nem lesz a High End Show-ból, és nem is ez a célja, mivel ez a dolog valahogy nem popularizálható.
Barotányi Zoltán
