Csak a mikrofonok akadályozták meg, hogy időben elkezdődjön a Nyugatról Keletre címet viselő, az elvándorlásról és hazatérésről szóló kerekasztal-beszélgetés a FUGA-ban. Történt ugyanis, hogy a négy mikrofon közül először egy nem akart működni, aztán egy másik is megadta magát, végül pedig az egész hangosítás mondott csütörtököt. Így fordult elő, hogy hiába érkezett meg időben minden résztvevő, az érdemi beszélgetés csak húsz perccel később kezdődött, amikor kiderült, hogy tulajdonképpen mikrofonok nélkül is hallani mindent. Ám innentől kezdve nem volt hiba: személyes vallomásokat hallhatott az ember magyar fiataloktól, akik külföldön élnek, és egyelőre nem tervezik a hazatérést. Nem akarta itt senki eldöntetni a menni vagy maradni kérdését, sokkal inkább őszinte kitárulkozás volt ez arról, hogy miért dönt ma úgy valaki, hogy itt hagyja ezt az országot.
Magyarországon is idegen
Ettől függetlenül persze megkapjuk az elkeserítő, de nyilván még így sem igazán pontos számokat arról, hogy mennyien hagyták el az országot, mennyien élnek külföldön (350 ezren elvileg). Dr. Müller Fruzsina moderátor, aki egyébként szintén külföldön, Lipcsében él, arra hívja fel a figyelmet, hogy a számok mögött ott vannak az egyéni motivációk is.
A résztvevőkben például az a közös, hogy mindannyian valamilyen lehetőség miatt mentek ki először: Szirmai Eszter azt érezte az érettségi után, hogy nem beszél elég jól angolul, így au pairként kezdett el dolgozni Angliában, majd hazatért, tanult, végül egy multinál helyezkedett el. Aztán jött a szerelem, és francia párjával úgy döntöttek, nem itthon folytatják az életüket. Ő pedig nulla franciatudással ment ki Poitiers-be, volt munkanélküli, jelenleg viszont egy iskolában dolgozik pedagógiai asszisztensként. Arról mesél, hogy mennyire nem volt könnyű beilleszkedni, és szerinte „idegenben mindig idegen vagy, de már Magyarországon is idegen leszel”. Közben meg úgy érzi, nem él sokkal jobb életszínvonalon, mint itthon, a fizetése 60 százaléka ugyanúgy az albérletre megy el, és ugyanúgy évekig kell spórolnia egy autóra. Csak hát látja azt a biztonságot, amit itthon sosem; hogy ha elveszíti az állását, akkor nem kerül az utcára, mert az állam valóban segít, akár munkanélküli-segéllyel, akár a tanulás támogatásával. Néha erősen rátör a magány, és az sem segít, hogy az itthoni barátai mind elvándoroltak, így ma a barátnőjével már inkább Berlinben találkozik.
| ||
Takács Eszter kissé másképp látja a helyzetet, szerinte ugyanis fel lehet ezt úgy is fogni, hogy „két helyen van otthon az ember”. Ő ösztöndíjjal került Berlinbe, majd a Deutsche Kinemathek filmarchívum gyakornoka, végül munkatársa lett: azzal foglalkozik, miként lehet megőrizni a filmeket az utókor számára. És pont azért érzi magát olyan remekül a német fővárosban, mert megtalálta álmai állását; olyat, amelyet itthon aligha. A tavalyi év során pedig munkatársaival elkezdtek a menekülteken segíteni, mese- és némafilmeket vetítettek a menekült gyerekeknek. Úgy látja, azzal, hogy külföldön él, megkapja azt a lehetőséget, hogy két helyen is otthon legyen, és szerinte egy idő után elkezdi megismerni a szóvicceket, része lesz a város életének. Berlinben amúgy a sokszínűséget szereti, vagyis hogy olyan az egész város, mintha kisebb negyedekből állna, és „itt mindenki megtalálja azt a negyedet, ahol nagyon jó élni”.
Ribáry Márton itthon filozófiát hallgatott, majd megjárta Oxfordot, tanult Jeruzsálemben, doktori képzését 2013-ban kezdte el Manchesterben. Úgy érzi, az ő személyiségéhez jobban illik Anglia, és noha Londonban nem, Manchesterben megtalálta a számításait. Bár romantikus elképzelései az országról – minden virágos, mindenki gazdag – elég gyorsan a helyükre kerültek. Szerinte aki itthon középosztálybeliként él, majd Angliába megy, nagyon szegényes körülmények között találhatja magát. Ezért is szokta azt mondani a barátainak, hogy ha valamilyen külön ok nem szól amellett, hogy Angliába költözzenek, akkor lehet, hogy nem érdemes, mert nagy csalódásokkal járhat.
Eltűnik egy fél generáció
Abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy a jelenlegi elvándorlás nem hasonlítható az 1956-os forradalom utánihoz, amikor az emberek az életüket mentették. Most szabad választásról van szó a résztvevők szerint, amit Takács Eszter annyival egészít ki, hogy annyiban nem szabad, hogy rengetegen mennek el azért, mert itthon egyszerűen nem tudnak megélni. Ribáry Márton azt mondja, „az volt az abszurd, amikor nem volt meg ez a lehetőség, és most már nemcsak Pest van meg Kecskemét, hanem van Berlin, Poitiers meg London”. „Nagyon sok olyan ember, aki kiköltözött, majd ott alapít családot, szerintem nem fog visszajönni. És akkor eltűnik egy fél generáció” – vélekedik Takács Eszter.
Azt is konszenzus övezte, hogy a hazatérés egyelőre nem igazán jön szóba. Szirmai Eszter számára az volna motiváló, ha sikerülne annyi pénzt összegyűjtenie, hogy képes legyen itthon venni egy lakást, vagy ha esetleg lennének kisgyerekei, akkor azt szeretné, hogy néhány évig éljenek itthon is. Takács Eszter csak abban az esetben jönne haza, ha megvolna az a lehetőség, hogy itthon is azt csinálhatja, amit szeret. A moderátor közben megmutatta a kormány Gyere haza, fiatal! nevű programjának honlapját, amit leginkább félhangos kacaj követett. Ribáry Márton úgy zárja rövidre a kérdést, hogy „én magyarul beszélek, de európainak érzem magam, és Európát szeretném belakni. Európában szeretnék élni, és ez lehet Budapest, Bukarest, Prága, London, az a fontos, hogy Európa legyen”.
A beszélgetés végén György Péter (aki a Conflict Zone Projekt alapítója, amelynek keretében megvalósult ez az est is) megköszöni, hogy ennyire személyesen és nyíltan beszéltek a résztvevők a saját életükről. „Ezt a mostani magyar migrációt az különbözeti meg a korábbiaktól, hogy döntően diplomás emberek mennek el. Ez egy olyan válság, olyan konfliktus, amelynek a felbecsülésében az elején járunk. A magyar történelemben nem tudunk példát arra, hogy ilyen gyors ütemben ilyen sok ember ment el, közben ilyen kevés ember született. Nem kevés pénz és nem kevés tudás megy el az országból” – mondja.
Nincs tanulság, csak az egyéni életutak és döntések, meg a néha felemelő és szívszorító pillanatok. Ezeket visszük haza.
