A Narancson futó Lelki betevő blog házigazdája, Szél Dávid pszichológus válaszolt a kormány családvédelmi konzultációs kérdőívére.
Ajánlom
Megjöttek a kérdések, fogalmazódnak a válaszok, végre megint elmondhatom a véleményem, végre kíváncsiak arra, hogy mit gondolok, végre nem csak négy évente szólhatok bele a politikába. És most végre egy olyan téma, ami aztán igazán ide illik.
Hát akkor most válaszolok. Szépen egyesével.
De még mielőtt válaszolnék, azért azt elmondanám, hogy ha én, szakdolgozóként ilyen kérdések mentén így vizsgálnék bármit is, akkor azt kérdezné tőlem a védésen a vizsgáztató: mondja csak, (itt a nevemet keresve modorosan bambulná az indexemet/neptunomat) Dávid, maga járt szakdolgozat-módszertanra vagy statisztikára? Igen? Nos, nem látszik.
Akkor én sírva fakadok, halasztok egy fél évet, esténként pedig belevetem magam Earl Babbie A társadalomtudományi kutatás gyakorlata című könyvébe. Ha pedig otthon valamiért nem lenne meg, akkor gyorsan megrendelném, még hálisten van belőle 29 darab készleten.
De hagyjuk a módszertant, meg hagyjuk azt is, hogy nyilván el fogják csalni a válaszokat, meg nem is fogják nyilvánosságra hozni, hogy pontosan mik és hány példányban is érkeztek be, nézzük inkább csak a tartalmat.
Nézzük hát a tíz elmés kérdést és választ, ami igazából tizenegy, csak két kérdést rafkósan egynek vesznek.
1. Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?
Nem, bazmeg (bocs, hogy tegezlek), nekem a népességfogyáshoz semmi közöm. Mutass egy olyan embert, aki azért nemz, hogy legyen még nép a hazában. Egyébként meg olyan ellenséges itthon a hangulat, hogy tőletek menekül a fél ország, nem a bevándorlókkal van a baj, hanem azzal az ellenséges hangulattal, amit nyolc éve teremtetek.
2. Egyetért-e Ön azzal, hogy az új családtámogatási programokat a továbbiakban is munkavégzéshez kell kötni?
Ez ennél bonyolultabb, mert akár egyet is érthetek ezzel, de mit jelent a munkavégzés? A közmunkaprogramot, ahonnan sehova sincs visszatérés? Vagy a rettenetesen alulfinanszírozott szociális szektort, pedagóguspályát vagy egészségügyi karriert? Vagy a már elviselhetetlen létbizonytalanságot, amiben oly sokan és egyre többen vannak? Hogy ki tudja, mikor rúgnak ki a munkahelyemről? Szóval a hazai gyakorlatban, amelyben közel négymillióan élnek minimum szegénységben, ahol a hajléktalanságon kívül a lakhatási szegénység is üvöltő probléma és akkor nem is sorolnám, szóval itt, Magyarországon menjetek a jó büdös francba ezzel a rettenetesen cinikus és hazug kérdéssel.
3. Egyetért-e Ön azzal, hogy a fiatal házaspároknak támogatást kell adni az önálló életkezdéshez?
Nem, nem értek vele egyet, mert nem mindenki gondolkodik házasságban és nem, nem értek vele egyet, mert annak meg, aki összeházasodna, de úgy adódik, hogy homoszexuális, annak nem lehet házasodni. Arról nem is beszélve, hogy mi van azokkal, akik már összeházasodtak, de régen, támogatásra viszont szükségük lenne, végül pedig, és bocs, hogy agresszív vagyok, de tényleg a faszommár, szóval az élet, a párkapcsolat, az önálló életkezdés nem a házassággal kezdődik.
4. Egyetért-e Ön azzal, hogy több gyermek vállalása esetén több támogatást kell adni?
Igen, valamiféle progresszivitás nem ártana, de ez is komplexebb ennél, de ezt nyilván te is tudod, de azért leírom, hátha mégsem. Szóval a támogatás mértékét nem ártana valahogy összehangolni a keresettel is. De akkor azt meg ki kéne kicsikét fehéríteni, nehogymár a minimálbérre/maximálbérre bejelentett, válogatott SUV-val közlekedő, háromemeletes villában lakó háromgyerekes ugyanannyit kapjon, mint az félszuterénban lakó háromgyerekes, akinek a zsíroskenyér a mindennapi betevője.
5. Egyetért-e Ön azzal, hogy a legalább három gyermeket vállaló édesanyáknak kiemelt támogatást kell adni?
A. Gyereket. Nem. Csak. Az. Anya. Vállalja.
6. Támogatja-e Ön azt, hogy az állam ismerje el a valódi főállású anyaság intézményét?
Hát definiáljuk szépen a főállású anyaságot. Miért, kinek, meddig és főleg: lehet-e az apa is főállású apa, mert különben csak növeljük a genderszakadékot.
7. Egyetért-e Ön azzal, hogy a kormány támogassa a gyermeküket nevelő nők munkavállalását?
Igen. Támogassa. Meg azt is támogassa, hogy ugyanannyi pénzt kapjanak, mint a férfiak, meg ugyanoda mehessenek vissza, ahonnan eljöttek, meg fogadják el, hogy néha beteg is lehet az a gyerek, meg ne abuzálják őket a munkahelyeiken, ne zsigereljék ki őket a munkahelyeiken, jajj, nem is sorolnám.
8. Egyetért-e Ön azzal, hogy a beteg gyermeküket otthon ápoló családtagok nagyobb támogatást kapjanak?
Igen. Persze. Alá is írtam a petíciót. De akkor tegyük mellé, hogy tök fontos lenne az is, hogy az egy kicsit is furcsa, úgynevezett más gyerekeket ne picsázza ki egyből az iskola, hogy ugyanolyan bánásmódban részesülhessen minden gyerek, hogy legyenek megfelelő foglalkoztató helyek, hogy legyenek a pedagógusok megfelelően képezve, megbecsülve és megfizetve, hogy ne egyből a szegregációban kelljen mindig gondolkodni.
9. Egyetért-e Ön azzal, hogy gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak is védenie kell?
Egyet. De ezért, kedves kormány, ti ugyan mit tesztek? Semmit. Ti csak azt nyomjátok, amivel Hrabal csak ironizált, görbe tükröt tartott a nacionalista tempó elé az Őfelsége pincére voltam című regényében. Most nem vagyok otthon, idővel majd lehet, hogy bemásolom.
10. Egyetért-e Ön azzal az alapelvvel, miszerint a gyermeknek joga van anyához és apához?
Persze. Ez biológia. De mit mondtok ezzel? Hogy nem halhat meg egyik szülő sem? Hogy innentől törvény lesz arra, hogy egy gyerekről nem lehet lemondani? Meg úgy összeveszni, hogy az egyik szülő elmenekül? Meg egyedül gyereket vállalni? Meg fenntartani egy fiktív apa vagy anya képét? Meg örökbe fogadni? Meg homoszexuálisként gyereket vállalni?
11. Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyermeket nevelő családoknak járó költségvetési támogatások kétharmados védelmet kapjanak?
Most akkor hirtelen lesz közöm a költségvetéshez? Csak azért kérdezem, mert eddig nem nagyon kérdeztetek meg. De oké, akkor azt mondom, hogy kapjon kétharmados védelmet. Aztán a kétharmad elvész, és onnantól nem lehet emelni, változtatni? Nem, nem kell kétharmadhoz kötni, hanem vissza kell állítani a fékeket és az ellensúlyokat és valódi, nem ilyen drága, de alkalmatlan párbeszédet kell folytatni olyanokkal, akik értenek is ahhoz, amihez a kormány nem. Mert nem dolga.
Hát így.
Pukkadjatok meg!
Egyébként meg nem engem kell megkérdezni, vannak ám ngo-k, kutatóhelyek, voltak genderszakok, amik többek között épp olyan kérdésekkel foglalkoztak, amiket ti is feszegetni akartok, csak, veletek ellentétben, ők értenek is hozzá. Szóval tudás minderről már régen van, de ezt nyilván tudjátok ti is.
Ahhoz viszont túl gőgösek vagytok, hogy elfogadjátok, elhiggyétek, hogy bizony így is, úgy is fogyni fogunk, viszont miattatok fogyunk ennyire. Szülni kell, oké, de hova? És mi van a már elő gyerekekkel, fiatalokkal, idősekkel? Az egészségüggyel, az oktatással, a szociális biztonsággal? Ezek miatt halunk olyan hamar. És bizony, ezért is fogyunk annyira.
Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.
Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.
Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.
A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.
A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hartkülönös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)
„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.
Ennek a Stockholm-szindrómára emlékeztető behódolásnak a lényege: nem felidegesíteni a fent lévőket, nem keresni szövetségeseket a bajban, s főleg nem bírálni őket nyilvánosan.
Wéber Kata darabjában, az Egy nő anatómiájában játssza a főszerepet, ennek kapcsán beszélgettünk az ösztönösségről, a mértéktelenségről és arról, hogy mitől izgalmas a színészet.
A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.
Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.