A pénisz nem egy kvalitás, nem egy erény, nem eredmény, hanem adottság

Lelki betevő

A nemi szervünk nem jogosít fel minket semmire.

Totál kész vagyok.

Ez a Gillette reklám, komolyan mondom, kicsinál.

Hogy akkor lányt kell nevelnem a fiamból?

Fésülje a csillámpóniját, ahelyett, hogy izomból borotválkozna?

Ne verekedjen?

Ne legyen magabiztos?

Ne legyen határozott?

Ne akarjon hódítani?

Ne legyen férfi?

De nem csak a Gillette tolja alánk a hülyeségeit, a Zewa sem kímél minket, ők meg azt akarják, hogy a férfiak és a fiúk és végezzenek házimunkát.

Kész röhej.

És akkor még az is van, hogy az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) még tavaly augusztusban kijött kifejezetten a fiúkat és férfiakat érintő pszichológia gyakorlatra vonatkozó, vadonatúj irányelvekkel.

Hogy miért?

Többek között azért, mert a társaság károsnak gondolja a maszkulinitás ideológiáját. Káros ránk, férfiakra nézve, de káros a családokra, a kultúrára, a társadalomra is.

Innentől macsó férfiként két lehetőségem van.

Vagy hőbörgök, vagy elkezdek gondolkodni.

És bár az előbbi jóval egyszerűbb, én most mégis megpróbálok az utóbbival élni.

Szóval gondolkodom, ergo sum.

A Gillette-reklámmal nyilván nem érdemes nagyon mélyen foglalkozni, a cég célja elég egyértelmű: növelni a profitot, amit akár azzal is el tud érni, hogy az emberek nekiállnak beszélni erről a reklámról. Márpedig beszélnek.

Az már érdekesebb kérdés, hogy miért gondolták úgy a marketinges fiúk és lányok, hogy ezzel az üzenettel lehet növelni a profitot, de igazából erre is nagyon egyszerű válasz van: változnak az idők. Illetve az is lehet, hogy olvasták és megértették az APA üzenetét.

Mi, természetesen nem Amerikában élünk, minket az sem érdekel különösebben, hogy a fent belinkelt iránymutatás nagyjából 400 hivatkozást tartalmaz, érvényesnek tűnik tehát az az állítás, hogy a kultúránkat és történelmünket jellemző és átható toxikus maszkulinitás tehető felelőssé csomó kulturális szennyesért a szexizmustól a bullyingon keresztül egészen a nemi erőszakig mindenféléért.

És hát az is van, hogy a toxikus maszkulinitás nem csak makroszinten szar, mondják az APA-irányelvek, hanem a férfiak és fiúk mentális és pszichés egészségét is komolyan károsítják.

És nem.

Nem az a baj, hogy férfiak vannak és nők (meg persze csomó minden köztes nemi identitás), nem kell az előbbiekből utóbbiakat varázsolni, hanem azt kéne végre megérteni, hogy a nemi szervünk nem jogosít fel minket semmire sem, maximum arra, hogy fiúknak vagy férfiknak nevezzük magunkat. De arra sem feltétlenül. A pénisz nem egy kvalitás, nem egy erény, nem eredmény, hanem adottság. Semmi más.

Viszont az évezredes hagyományoknak köszönhetően (dehogy köszönhetően) szimbóluma lett mindennek, ami összefügg valamilyen módon a hatalommal, az viszont fontos, hogy ahogy általában a szimbólumokra, úgy erre is érvényes az, hogy

lehetne akár másnak is a szimbóluma.

Lehet változni, lehet változtatni, csak azt nem tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy mindkét nem elhiggye végre magáról és a másikról is, hogy ennek a duális felosztásnak a gyereknemzésen kívül semmi egyéb oka nincsen, ahhoz viszont, hogy gyereket továbbra is nemzzünk, nincs szükség arra, hogy a nemi szerveinkből (akármilyen példány is van a lábaink között) mindenféle képességeinre vonatkozó mindenféle következtetést vonjunk le.

A cikk végén emlékeztetném a Lelki betevő lelkes olvasóit arra, hogy közben meg egyáltalán nincs új dologról szó, a popkultúrába már rég leszivárgott a toxikus macsoizmus nevetségessége. A Cartoon Network már a 90-es évek végén ki tudta röhögni a macsoizmust egy kedves sorozattal, Johnny Bravo a bő hatperces epizódok során rendre kudarcot vallott „Hot, sexy Mama!”, „You smell kinda pretty, wanna smell me?”, „Hey there, little lady!” és hasonlóan béna flörtkezdeményeivel, hiszen mindegyik próbálkozásának ugyanaz lett a vége: a prédák mindig megvédték magukat.

Szóval úgy tűnik, a nők már kezdik megérteni, hogy a macsoizmusnak leáldozóban, most e mellé állt be az APA az új irányelveivel és az egyik legmacsóbb reklámokat toló Gillette az új üzenetével. Csak abban lehet bízni, hogy azért előbb-utóbb ezek az üzenetek tényleg lecsorognak a férfiak agyába is.

Hátha kisül valami jó is az emancipációból.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.