„Elnézést, nem hallottam, pont gyenge volt a wifi, ki halt meg?”
Egyre többen költöznek külföldre (ebbe most bele se mennék), ahova vagy magukkal viszik már itthon is kimunkált lelki elakadásukat, vagy úgy alakul, hogy külföldön lesznek lelki elakadásaik, esetleg mindkettő, a közös bennük, hogy akár egyik, akár másik dönthet úgy, hogy az anyanyelvén szeretné pszichológus segítségét igénybe venni.
Ha szerencséjük van ezeknek az embereknek, akkor ott helyben van egy magyarul dolgozó pszichológus, és hát tényleg egész kiterjedt a nemzetközi hálózat, hiszen közülünk is vannak, akik külföldön próbálkoznak, de mindenhol azért nem vagyunk ott.
De ilyenkor sincs ám baj, mert ott a Skype, a FaceTime, meg még ki tudja, hány szolgáltatás, ami lehetővé teszi, hogy pszichológus és kliense ne egy szobában, hanem akár éghajlati övezettől, időzónától függetlenül, egymástól több ezer kilométerre is találkozzon. A helyi ár töredékéért.
De a távpszichológia nem csak a külföldieknek lehetőség, jól jöhet például egy budapesti pszichológus egy vidékinek is, aki a lakóhelyén vagy azért nem tud pszichológushoz fordulni, mert nincs is ott pszichológus vagy azért, mert az elérhető szakember tele van, esetleg az egyik barátjának a legjobb barátja. De jól jöhet a lehetőség mozgásukban korlátozottak számára is, vagy gyesen lévő kismamáknak.
És hát valóban, ma már a pszichológusok klientúrájának, pacientúrájának (ki hogy nevezi a hozzá járókat) kimutatható részét skype-kliensek, skype-páciensek teszik ki. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a kliens megnevezést fogom használni.
Földrajzi akadály tehát nincs, szakmailag viszont egész más jelenlét szükséges, ha az ember a számítógép képernyője mögül segít, ezért aztán nem árt ezeket a különbségeket kicsit tudatosítani.
Kezdjük rögtön az elején, a megérkezéssel.
Élőben a pszichológushoz forduló becsönget, a pszichológus beengedi, a kliens besétál a rendelőbe, szobába, lepakol, szusszan egyet, szóval van a megérkezésnek egy kicsit olykor zavart, kicsit olykor darabos rituáléja, Skype-on ilyen nincs. De izgalmak itt is vannak, ki hív kit, előtte írunk-e, hogy jónapot, hívhatom?, vagy egyből az ikonra klikkelek? És hát ugyanez kérdés elköszönéskor is, a búcsú egy klikkelés, és a kliensnek már nincs is ott. Élőben ez a folyamat kicsit lassabb.
De persze nem ezek a legfurcsább és legfontosabb különbségek a két mód között, a lényeg nyilván a megérkezés és az elköszönés közötti idő, amikor mind a pszichológus, mind a kliens kontextusából lemarad a java.
Például a szemkontaktus. Az ugyanis nincs.
Mert vagy a kliens szemét nézem, amihez nagyjából a monitor fölötti kamerába kell néznem, de akkor nem látom őt. Ha viszont őt nézem, akkor ő azt érzi, hogy úgy a kulcscsontja körüli területet nézem és persze ez így igaz fordítva is. (A szemkontaktus hiánya egyébként kifejezetten előnyös is lehet olyan emberek, például autizmus spektrumzavarosok számára, akiknek nehezére esik belenézni a másik tekintetébe.)
De gesztusok se nagyon látszódnak, tulajdonképpen minden matatás, lábmozgás, térdvakarás rejtve marad mind a kliens, mind a pszichológus elől, az arckifejezések, tekintetvándorlások viszont sokkal erőteljesebben látszódnak, hiszen mindkettőnket jóval közelebbről vesz a kamera, mint ahogy élőben üldögélünk egymással szemben.
Mindezek pedig fontos részét képezik a kapcsolatnak, mindkét fél számára kifejezetten informatív a terápiás/konzultációs térben zajló mozgások megfigyelése és kihangosítása, amire Skype-on aligha van lehetőség, hiszen fogalmunk sincs, mi zajlik a monitoron kívül.
Ezért aztán nagyon komoly bizalom szükséges mindkét oldalról, hogy mondjuk elhisszük-e, hogy közben abban a szobában nem mászkál senki más, meg hogy monitortól lefelé is fel vagyunk-e öltözve (egyébként igen).
Van a jogban egy nagyon fontos elv, a jóhiszeműség elve, ami, azt gondolom, a pszichológiában is érvényesül, a Skype-on keresztül történő munka során ez különösen érvényes. Egyszerűen el kell hinni kliensként is, pszichológusként is, hogy a kamera által mutatott részlet reprezentatív, ha pedig valamiért mégsem az, hát érdemes transzparenssé tenni.
Ugyanezen okoknál fogva bajos, illetve nehézkes különböző eszközöket használni, de persze némi kreativitással azért néhány teszt, feladat átültethető, de a legtöbb eszköz azért inkább a személyességre van szabva, csomó információt ugyanis csak úgy lehet begyűjteni. Szóval egy skype-os ülés jó eséllyel sokkal inkább verbális alapú lesz, míg egy élő találkozón több modalitásban lehet dolgozni.
Felmerül az a probléma is, hogy míg az élő találkozóknál a tér a pszichológusé, hozzá érkezik a kliens, addig az internetes találkozóknál nincs közös tér, ott mindenki a sajátjában van, így aztán a kereteket, szabályokat is egész másképp kell kezelni.
Mindezek miatt is nagyon fontos a skype-os találkozók közé, amikor csak lehetőség van erre, személyes, élő találkozókat is beiktatni. Legjobb, ha rögtön egy ilyennel tud indulni a folyamat, de hát erre azért nincsen mindig lehetőség. Az ugyanakkor biztos, hogy rengeteg plusz információval szolgál egy élő találkozó, ami akár meg is dobhatja, új löketet adhat az egyébként interneten zajló folyamatnak.
Nekem a legnagyobb nehézség a Skype-on zajló munkában a jelerősség és a technika ördöge. Hirtelen elmegy a net, frissít a Skype, megszakad a vonal, késik a hang, vagy a kép, a lemaradást pedig olykor egész fura módokon akarja behozni a szoftver. Vagy a csend. Fontos szerepe is lehet a hallgatásnak, a kivárásnak, Skype-on viszont nem lehet tudni, hogy a hallgatásnak lelki, stratégiai okai vannak-e, vagy csak elment a net.
| ||
Bizonyos helyzetekben ez utóbbi elég kellemetlen is lehet, ugyanis nem mindig ártatlan és súlytalan mondatok közben szaggat a hálózat, ha pedig nem hallom épp az alanyt, akkor nem tudom, kivel történt az a valami, ha pedig az állítmány esik ki, akkor azt nem tudom, hogy mi történt azzal az emberrel.
Kellemetlen helyzetek ezek, amikkel meg kell tudni birkózni.
És akkor most jöjjenek valamennyivel strukturálisabb kérdések.
Ugyanis nem ezek a legfontosabb kérdések, hanem az, hogy bízunk-e abban, hogy a skype-os segítség működni fog. Nem minden probléma esetén javasolt ugyanis az internetes segítség, ebben pedig őrült felelőssége van a pszichológusnak. Elég pontos protokollra és szakmai önismeretre van szüksége a szakembernek ahhoz, hogy el tudja dönteni, milyen problémákat, milyen helyzetekben tud vállalni Skype-on és milyeneket nem. Ha valakit nem vállal, vagy ha valakiről a folyamat közben derül ki, hogy tovább kell küldenie, vagy személyes szakemberre van szüksége, akkor azt hogyan mondja el, a pszichológus felelőssége, hogy a megfelelő szakemberhez eljusson a kliens akkor is, ha nem ismeri az ország ellátórendszerét.
Az úgynevezett vészhelyzeti protokoll felállítása tehát a pszichológus feladata, de feltérképezés már a kliensé feladata, erre azonban a pszichológusnak kell felhívnia a figyelmet. Bonyolult cucc ez, érdemes hozzá elolvasni az Amerikai Pszichológia Társaság ezzel kapcsolatos irányelveit.
A dolog tehát nem egyszerű, eléggé észnél kell lenni, és a cél persze az, hogy mindenki személyesen, élő segítséghez juthasson, de közben meg annyira jó, hogy van ez a lehetőség is, egy idő után pedig, nem kétséges, a távpszichológia az egyetemi képzés része lesz.
Szóval, szólok utólag, nem arról van itt szó, hogy egyik jó, másik nem, hanem arról, hogy érdemes tudatosítani, hogy milyen jellemzői vannak egy személyes terápiának, konzultációnak és milyen jellemzői egy, mondjuk Skype-on lefolytatottnak, mire jó az egyik (akármelyik is ez az egyik) és mire a másik.
_______
A cikk megírásában köszönöm mindazok inspiráló gondolatait, akik részt vettek január végén a Pszichoterápia című folyóiratot kiadó MentalPort Kft. szervezésében megrendezett pezsgő és izgalmas műhelykonferencián.
