Augusztus első felében végigsöpört az interneten egy ijesztő fejű, csirketestű lény, bizonyos Momo, arra biztatva áldozatait, hogy tegyenek meg olyan eszement faszságokat (ezeket valamiért kihívásnak eufemizálják), amiket egyébként nem tennének meg. Olyasmiket, amik miatt bátraknak, belevalóknak, vagányaknak tűnnek. Eleinte valami egész banálisat, mondjuk, hogy maradjanak ébren éjjel, a kihívások sorának végén pedig azt, hogy öljék meg magukat. Aki nem teszi, azt megfenyegetik egy nyilvánvaló hülyeséggel, de ezt egy gyerek, ha nincs megfelelően felkészítve az internetre és az ott rá leselkedő veszélyekre, akkor akár komolyan is veheti, és valóban traumatizálódhat.
| Momo egy hackerek által létrehozott csirketestű, horrorfejű virtuális lény, amely a közösségi médiában, YouTube-on és csetszoftverekben (pl. Whatsapp) jelenik meg azért, hogy elérje, hogy potenciális áldozatai kapcsolatba lépjenek. Ezt követően mindenféle veszélyes kihívásokkal és fenyegetésekkel tarja őket rettegésben. Ahogy a kék bálna, úgy a Momo esetében is a cyberbullying egy nagyon speciális formájáról van szó, amelynek a kegyetlen és értelmezhetetlen gonoszságon kívül semmilyen célja sincsen, ugyanakkor alkalmas arra, hogy önálló életre keljen oly módon, hogy a Momo képét bárki felhasználhatja arra, hogy további áldozatokat találjon. Az a hír, hogy a lény eredetileg egy japán művész alkotása lenne, kacsának minősült. |
Ez tehát a valódi veszély, nem csak a hírekben olvasható öngyilkosság. Pszichológiailag egészséges, magukkal és családjukkal rendben lévő gyerekek és kamaszok ugyanis lehet, hogy apróbb kegyetlenségeket még megtesznek mások vagy maguk ellen egy internetes lény kérésére, mintegy kihívásként, de öngyilkosságot társas nyomásra nem követnek el. Ha mégis megtörténik, ott kell lennie valamilyen közbülső oknak is. Épp ezért használnak az ezzel kapcsolatos címek is feltételes módot.
De most már, egy-egy kósza hírt leszámítva nem nagyon lehet frisset olvasni Momóról. Kicsit talán elővigyázatosabbak a családok a gyerekeik internethasználata kapcsán, de szép lassan minden vissza fog térni a megszokott kerékvágásba.
Szóval Momo jött, Momo ment, amit maga mögött hagyott, az részben pánik, részben jogos ijedtség, csomó összezavarodottság, de legfőképp a semmi.
Ezzel persze egy pillanatig sem szeretnénk elbagatellizálni a jelenséget, mindössze arra hívnánk fel a figyelmet, hogy semmi új nincs a nap alatt. Másfél éve ugyanis éppen ugyanitt tartottunk, csak akkor a kékbálna-jelenség tartotta félelemben a védtelen kamaszokat és a tehetetlen szüleiket. Írtam is róla akkor az Apapara blogomra egy bejegyzést.
Szóval az a szomorú helyzet, hogy még mindig nem értjük sem az internetet, sem pedig a kamaszok lelkületét.
Mintha semmit sem tanultunk volna a másfél évvel ezelőtti jelenségből. És mintha nem értenénk, hogy ha ebből a helyzetből majd ugyanúgy nem tanulunk semmit sem, akkor jövőre nem kék bálna és nem is Momo, hanem mondjuk Blimka vagy egy ezüstbicikli fog feltűnni és lecsapni.
Az internet egyébként valóban veszélyes hely, akkor pláne, ha nem is ismerjük a vele kapcsolatos alapvető szabályokat.
Olyan ez kicsit, mint az autóvezetés. Ott is vannak bizonyos szabályok, amiket ha megszegek, akár meg is halhatok. Gyereket pedig alapvető KRESZ-tudás nélkül és egy bizonyos életkor alatt nem engedek volánhoz ülni, a forgalomban egyedül vezetésnek pedig komoly feltételei vannak. Őrültek és balesetek persze ezzel együtt vannak és lesznek is, ez nem is kérdés, de a kockázatokat némi odafigyeléssel, tudatossággal és gyakorlással egészen alacsony szinten lehet tartani.
A gyerekeket tehát meg kell tanítani arra, hogy mi is az az internet. Otthon ez a szülők feladata, óvodától kezdődően pedig a pedagógusok felelőssége is. De sem az óvodában, sem az iskolában nem tananyag a tudatos internethasználat. Pedig legalább olyan fontos lenne ez is, mint a szintén tökéletesen hiányzó szexuális nevelés és jóval fontosabb, mint a nemzeti nevelés. El kell magyarázni alapvető szabályokat, el kell mondani az esetleges veszélyforrásokat és azt is, hogy ha mégis valami veszélyt észlelnek, akkor kihez lehet fordulni. Ez alapvető ahhoz, hogy egy esetleges traumatikus élmény ne maradjon eltitkolt, ne szilárduljon meg.
Nem nemzeti nevelés kell az óvodákba, hanem vécépapír, gyümölcs és nyitott légkör
Nemzeti identitástudat, keresztény kulturális értékek, hazaszeretet, a szülőföldhöz és családhoz való kötődés – már az óvodában is! – Nem, Heszuszkám, ma nem mesélhetsz Frida Kahlóról! – De Juzsónéni, miért? – Mert ma a 2rule-ról és a csodaszarvasról fogunk beszélgetni. – De Juzsónéni! – Igen, Ráhelem?
Sokat, nagyon sokat kell tehát beszélgetni a gyerekekkel. Nemcsak kamaszkorban, amikor ezt már nehezebb kivitelezni, hanem korábban is, egészen kicsi kortól. Szerencsére ebben sem vagyunk egyedül, a Kék vonal összeállított egy nagyon jó anyagot még a kékbálna-jelenség kapcsán arról, hogy ezt hogyan érdemes megtenni. Hogy már egész kis korukban megtalálják és megtanulják a nyelvet saját magukhoz, saját érzéseikhez, gondolataikhoz, félelmeikhez, szorongásaikhoz. Ez kell ugyanis ahhoz, hogy később nemet tudjanak mondani arra, amit nem akarnak megtenni. Márpedig a Momo kihívásai eszement faszságai épp ilyen dolgokra vonatkoznak.
Ami pedig még őrült fontos, hogy legyen olyan, lehetőleg felnőtt ember is körülöttük, aki megbízható és biztonságot nyújt. Ez már sok esetben bonyolultabb, egyrészt mert a Momo nyilván ellenérdekelt abban, hogy az áldozat bárkit is beavasson, másrészt mert még egy ilyen kvalitásokkal rendelkező felnőtt sem mindig elérhető.
Éppen ezért nem elég megvárni, hogy a gyerek segítséget kérjen, hanem aktívan figyelni is kell őt. Figyelni arra, hogy megváltoznak-e gyökeresen a szokásai, viselkedése, napirendje, figyelni arra, hogy a kamaszkorral járó változás életkori sajátosság-e, tehát normatív krízis, vagy valamilyen komolyabb pszichés betegség.
Segítséget pedig bármikor lehet kérni, a 116-111-es telefonszám éjjel-nappal, ingyenesen, anonim és bizalmas módon minden hálózatról, bárki számára elérhető. További telefonos és online segítségekről, valamint az öngyilkosság természetéről és arról, hogy az ezzel kapcsolatos jelzéseket mennyire nagyon komolyan kell venni, ezen a linken elérhető Lelki betevőben írtam.
A Momo tehát furcsa módon nem maga a probléma, csak egy tünet, egy jelzés. Tünete és jelzése annak, hogy jobban oda kellene figyelnünk az internetre és az internet előtt felnövekvő gyerekeinkre.
Hatalmas felelősség, hogyan beszélünk az öngyilkosságról
Tabuként kezeljük az öngyilkosságot, és ez senkinek nem jó. Múlt héten megölte magát Anthony Bourdain és Kate Spade. A világ egy része összerezzent. De ugyanígy összerezzent a világ egy része Chester Bennington vagy Chris Cornell öngyilkosságának hírére is.
