Nem. Ez a cikk nem a 11 éves kislányról szól. És nem is arról a két emberről, aki lehet, hogy elkövetett ellene valami borzasztót. És nem is arról, hogy kinek, mikor és mit kellet volna máshogy, jobban csinálnia.
Ez a cikk mindennek a kommunikációjáról szól, illetve arról, hogy hogyan lenne emberségesebb erről az egészről beszélni.
Ez utóbbira a válasz egyébként meglepően egyszerű, erről az ügyről ugyanis jelen állapotában sehogy sem szabadna beszélni.
| ||
Mégpedig azért, mert ha jól értem, akkor született egy feljelentés, amit most a rendőrség kivizsgál. Itt nekünk nincs feladatunk, felénk nincs elvárás, a rendőrség feladata, hogy gyorsan és hatékonyan vizsgálja ki az ügyet, döntse el, hogy ebbe kiket, mikor és hogyan szeretne bevonni, aztán dőljön el, hogy hogyan tovább.
Nekünk tehát jelenleg, erről az ügyről, annak jelenlegi állapotában nem is kellett volna tudomást szereznünk.
Ha viszont mégis úgy alakult, hogy tudunk róla, akkor nincs más feladatunk, mint türelmesen várni, amíg ki nem derül, hogy mi történt. Ha pedig nem tudunk várni, akkor nevezzük nevén azt, amit feltételezünk. Szó sincs szexuális kapcsolatról! Egy 11 éves gyerekkel nem lehet szexuális kapcsolatot létesíteni, ott erőszakról, molesztálásról, pedofíliáról van szó.
De előreszaladtunk, azt ugyanis nem tudjuk, hogy mindez megtörtént-e!
Addig az ártatlanság vélelme áll első helyen, de még előtte is ott van a nulladik hely, ahol az empátia és az érzékenység tombolna, ha a főbb újságok ezt észrevennék, méltányolnák. És itt lenne a sajtó óriási felelőssége. Vonzó persze a klikkszámot növelni, de itt egy gyerekről van szó. Egy élő emberről. Akinek a meghurcoltatása, ha úgy tetszik abuzálása minden egyes cikkel (sajnos kicsit ezzel is) csak folytatódik tovább, illetve bizonyos értelemben most kezdődik csak igazán – bár nyilván nem ugyanazon a szinten.
Rendőrségi kihallgatások sora, orvosi, igazságügyi és pszichológiai beszélgetések következnek, melyek még a legérzékenyebb odafigyelés mellett is traumatikusak lesznek. És hát fontos ám itt a feltételes mód hiánya, azt ugyanis nem is feltételezem, hogy mindez trauma nélkül megúszható.
Amit tehát mi tehetünk, az mindössze annyi, hogy várunk. És csöndben vagyunk.
Egyfelől.
Másfelől pedig nagyon, de tényleg nagyon odafigyelünk a gyerekekre. Szülőként, pedagógusként, pszichológusként. Hogy nem változik-e annak a gyereknek a viselkedése. Hogy nem titkol-e valamit. Hogy nem viselkedik-e szokatlanul. És ami legalább ennyire fontos. Hogy már a korai években pontosan meg kell tanítani a gyerekeket arra, szülőként és pedagógusként egyaránt, hogy hova, kinek és mikor szabad nyúlnia és hova, kinek és mikor nem szabad nyúlnia, és ha ez utóbbi mégis megtörténik, akkor kihez kell fordulni.
Nem lehet, hanem kell.
Aztán.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni a szexuális nevelés fontosságát. Írtunk már róla itt is, a Lelki betevőn és az Apapara blogomon is volt róla egy bejegyzés, benne csomó hasznos linkkel, no meg leginkább egy nagyon hasznos könyvvel, a Lakmusz Könyvek gondozásában megjelent Lili és a bátorság című mesekönyvvel, aminek közös elolvasását feltétlenül ajánlom minden szülőnek és hat év fölötti gyerekének.
Ezzel összefüggésben meg kell tanítani azt is egy gyereknek, hogy az, ha úgy nyúlnak hozzá, ahogy nem szabad, akkor az sosem lehet titok, abban sosem lehet ő a hibás. De ha ez mégis megtörténik, akkor az nem a gyerek szégyene. De nemcsak a gyereknek kell ezeket megtanulnia és nagyon mélyen elhinnie, hanem a felnőtteknek is. Hogy a szülők még véletlenül se hibáztassák gyerekeiket, hogy zsigerileg se legyen benne a gyerekekben, hogy azért ne mondjanak el valami borzalmat a szüleiknek, mert félnek, hogy ők tehetnek róla.
És ami még iszonyú fontos, hogy érdemes nagyon ismerni azokat a helyeket, ahova a gyerekek különórákra járnak. Kihez járnak, milyen az az ember, aki azt a különórát tartja, milyen gyermekvédelmi irányelvei vannak annak a helynek és kihez lehet annál a szervezetnél fordulni, ha baj van. Kérdezni pedig bármikor lehet, szülőként ez egy elidegeníthetetlen jog.
Mindezt nem lehet elégszer leírni, és mi újra és újra le is fogjuk írni, hogy ez milyen őrült fontos.
Már csak azért is, mert a szexuális nevelés és mindaz, amiről fent szó volt, szülői feladat, kötelesség és felelősség. Az ítélkezés viszont nem.
Aki pedig nem hisz nekem vagy a Lelki betevőnek, az olvassa el az igazán kompetens Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány kedd reggeli posztját a Facebookon, ami egyébként ennek a cikknek is lendületet adott.
(A kép illusztráció és az MTI-ből van.)
