Az első vesebeteg 1973-ban került listára. Sorszám nincs, a betegek (a gyerekek előnyétől eltekintve) egyenlő eséllyel várakoznak. Vércsoport- és immunológiai egyezés esetén már holnap sorra kerülhetnek, de évekbe is telhet, míg csöng a telefon. A vesés mérsékelten türelmetlen beteg, hiszen nincsenek kifejezett, az alapproblémából adódó fájdalmai (bár kínozza a szomjúság), és nincs veszélyben az élete. Amíg nem adódik számára beültetésre alkalmas vese, dializálógép helyettesíti funkcióját. Nincs pánik, de egyre nyugtalanítóbb a hosszú és kiszámíthatatlan várakozási idő, valamint az, hogy az évről évre növekvő számú beteg között egyre csökken a szervátültetés esélye.
A betegszervezetek keresik a kapcsolatot az egészségüggyel, hogy megtudják, miért kevés a donor. Tapasztalataik szerint sok elhunyt jegyzőkönyvében szerepel olyan halálok, aminél felmerül a szervkivétel lehetősége. Túl sokban ahhoz képest, hogy végül hány szerv jelenik meg a másik oldalon.
A különbség láttán csak a szenzációra éhes média beszél rögtön szervkereskedelemről. A Szervátültetettek Szövetségének elnöke, Székely György állítja: a helyzetet túldimenzionálta a Vám- és Pénzügyőrség egyik szóvivője, amikor a televízión keresztül biztosított arról mindenkit, hogy embereiket kiképezik a csempészett szervek felismerésére. "Ilyesmi legfeljebb szövetekkel fordulhat elő. Egy vese csak harminchat órán át életképes, a szívnek legfeljebb hat órája van. Élő vagy beleegyezését adó donor nélkül ezért lehetetlen lebonyolítani az ötven főt megmozgató aktust. Indiában és Dél-Amerika egyes országaiban a közelmúltig bárki szabadon árusíthatta ugyan fél veséjét, ha megszorult (Pakisztánban például ma is megteheti), ám az csak fikció, hogy valaki egy altatóval dúsított ital után másnap arra ébred a hotelszobában, hogy heg éktelenkedik az oldalán. Az ilyen rémhírkeltés sokat árt nekünk."
Ha mindent, amit kivesznek, dokumentáltan ültetnek be, és mégis
kevesebb a szerv, mint lehetne
- az arra utal, hogy eleve ki sem vesznek minden alkalmasat. Becslések szerint a Magyarországon elvégzett szervkivételek száma mintegy 30-50 százalékkal marad el a lehetőségektől. Amikor ez világossá vált, sokan gondolták úgy, hogy a hozzátartozók tiltakozása miatt vész kárba minden harmadik szerv. A törvény szerint ekkor még a hozzátartozónak nyilatkoznia kellett arról, hogy az elhunyt mint vélekedett a kérdésben. Ez nehezen értelmezhető feltétel, a rokonok nyilvánvalóan - nem is csak szubjektív okokból - nem az elhalt szándékát közölték, hanem a sajátjukat. A Szervátültetettek Szövetségének közbenjárására az egészségügyi törvény három évvel ezelőtti módosítása eltörölte ezt a paszszust. (Lásd Idegen testek, MaNcs, 1999. június 3.) Jelenleg a kezelőorvosnak utólag kell értesítenie a családot, ám nem köteles figyelembe venni senkinek a véleményét. Ha az elhunyt nem tett tiltó nyilatkozatot az életében, orvosa jogosult dönteni: kiveszik-e a szerveket, vagy sem.
A változtatás jelentős fegyvertény volt a szövetség történetében, kicsit büszkék voltak, kicsit megnyugodtak. És vártak. Újabb év elteltével azt tapasztalták, hogy nem történt lényeges változás. Ez csak azt jelenthette, hogy nem létezett lefedetlen csoport, nem lett donor olyan agyhalottá vált emberekből, akiknél a szervkivétel elé akadályt gördített volna a hozzátartozói tiltakozás. (Orvosi tapasztalatok szerint a cigányság ilyen összefüggésben is speciális csoport. Nagy része elzárkózik a szervkivétel gondolatától, pedig közöttük a teljes népesség átlagánál nagyobb a vesebetegek aránya. Így gyakrabban szorulnak átültetésre is.)
Sem az eredeti törvényszöveg, sem a módosítása nem zavart sok vizet. A napi gyakorlatban az intenzív osztályok orvosai ismertetik a hozzátartozókkal a szervkivétel lehetőségét. Amennyiben ők határozottan tiltakoznak, a kivétel elmarad, annak ellenére, hogy a törvény lehetővé tenné. Találtunk egy olyan kórházat is, ahol a cél érdekében nem avatják be a rokonokat, ha nem ítélik megfelelőnek a lelkiállapotukat, vagy alacsonynak találják az iskolázottságukat. Ám a legtöbb intézményben még praktikus értelemben is megoldhatatlan, hogy a zokogó hozzátartozók háta mögött lopva készítsék elő szervkivételre a dobogó szívű agyhalottat.
Sok orvos számolt be arról, hogy nehezen tudja feltenni a kérdést. Nem könnyű elfogadni, hogy akit eddig megmenteni próbált, hirtelen egészen másfajta értéket képvisel. A dolog szóba hozásának azonban más kockázata nemigen van, hiszen a tapintatos, a megfelelő időt kiváró felvezetés esetén
elenyésző a nemet mondók száma
Megtörtént, hogy éppen a rokonok kérték számon a kivétel elmaradását. Bizonyos kutatások szerint az adományozás segít a veszteség feldolgozásában. Az akadályok máshol képződnek.
A donorrá válás lehetősége átmeneti állapot, akkor áll fenn, amikor az agy már nem működik, de a szív még igen. A szervek vérellátása gyógyszeres támogatással még folyamatos, de a levegőt már gép pumpálja. Ám az agyhalál beálltát előbb-utóbb követi a szívmegállás, és a keringés menthetetlenül összeomlik. Ez a szervek halálát jelenti. Ebben a pillanatban a test elvész a transzplantáció számára, mivel a szívdobogást nálunk nem lehet mesterségesen, géppel fenntartani. Ezért mindennél lényegesebb időben észlelni az agyhalált.
A családnak különösen nehéz igent mondania, mivel nem tudja pontosan, miről is kell döntenie. Ha abba a hamis hitbe ringatja magát, hogy a beteg még visszatérhet, úgy érzi, beleegyezésével ő mondja ki a halálos ítéletet. Pedig az csak látszat, hogy "gépekkel tartják életben" a beteget, valójában egy halott szerveit pumpálják. Fenntartják a testhőt, támogatják a keringést, aminek ekkor már csak egyetlen értelme van: egészségesen tartani a szerveket. A családtagok ebből csak annyit érzékelnek, hogy emelkedik a mellkas. Felrémlenek a könnyes beszámolók azokról, akik visszatértek a kómából. De a kóma és az agyhalál egészen más dolog. Az előbbi esetben él az agy, csak takarékon dolgozik, az utóbbiból nincs visszaút.
Valódi súly inkább arra a háromtagú orvosi bizottságra nehezedik, akik aláírásukkal tesznek különbséget a kettő között: ki kell mondani, hogy beállt az agyhalál. Azt nyilván egyszerűbb érzékelni, ha nem dobog a szív, mint azt, hogy elpusztult az agy. Ennek ellenére ez ma már ugyanolyan biztonsággal állapítható meg, mint a biológiai halál (a légzés és keringés leállása). A tévedés kizárása érdekében, még közvetlen agyi károsodás esetén is, tizenkét órát kell várni a halál kimondásával. Ez alatt az idő alatt az erre külön képzett orvosok egymástól függetlenül többször konstatálják a tizenkét agyideg működésének kiesését, a spontán légzés hiányát.
Sem a hozzátartozók ellenállása, sem a bizottság munkája nem fogja tehát vissza a folyamatot, ettől a ponttól donor lesz, akinek bármelyik szerve egészséges. Ám a bizottságot sokszor össze se hívják. Hiszen az agyhalál megállapítása nem munkaköri feladat, egyetlen funkciója a donorképzés. Meglátni a donort valakiben, vagy sem: a kezelőorvos kizárólagos, mi több szubjektív kompetenciája. Ezt nem lehet erősebben szabályozni. Hogy a szervre várók sorsa mennyire az egyes személyek hozzáállásán múlik, mi sem mutatja jobban, mint
a donációszám rapszodikus változása
egy adott osztályon egy főorvosváltást követően.
2001-ben a több mint százötven magyarországi kórházból csak ötvenegy jelentett donort. Közülük húsz egy alkalommal jelzett, a legtöbb intézmény két-három donort adott. Kilenc kórház több mint négy agyhalottat jelentett, ami a szervadományozás lehetőségeit ismerve már "megfelelő" aránynak számít. A győriek, a pécsiek, a szolnokiak és a debreceniek adták a legtöbb szervet nyolc-nyolc riasztásukkal (ez igen magas számnak tekintendő). A különböző kórházak profilját, betegkörét számításba véve persze eleve nem várható ugyanannyi donor mindenhonnan, olyan feltételek azonban szinte sehol nincsenek, melyek indokolnák egy-egy intézmény akár tízéves hallgatását.
A riasztás a Hungarotranszplant Kht., az év eleje óta működő transzplantációs központ éjjel-nappal készenlétben lévő koordinátoraihoz fut be. A nyugati országok jobb eredményei annak is köszönhetők, hogy ott évek óta hasonló független szervezetek küzdenek a hiány ellen. Jelenleg már húsz kórházban dolgoznak a kht. által megbízott donorfelelősök. A központ folyamatos kapcsolatban áll a kórházak intenzív osztályaival, és megkülönböztetetten figyel az orvostovábbképzésre. Az igazgatóhelyettes Borka Péter a Szervátültetettek Szövetségének elnökével, Székely Györggyel és a Transzplantációs Alapítvány elnökével, Szalamanov Zsuzsával együtt évek óta járja a kórházakat, hogy agitáljon az ügy mellett. Zsuzsa és György maguk is beültetett vesével élnek. Elsősorban a neurológiák és az intenzív osztályok főorvosait keresik fel, mivel az agysérültek ezek valamelyikére kerülnek, attól függően, hogy stroke-eseményen estek át (agyvérzés, illetve -lágyulás) vagy balesetet szenvedtek.
Két vidéki és egy budapesti kórházba
kísértük el őket. Hetvenezer lakosú nagyváros az első állomás. Az intenzív osztály főorvosával egyeztettünk időpontot, megfeledkezhetett rólunk, szabadságra ment. Kijelölt helyettese támogatásáról biztosít, és megígéri, hogy kiteszi a plakátunkat. Ez a legtöbb, amiben bízhatunk. "Nem dolgunk a balesetesek ellátása, meg sem áll nálunk a rohammentő. Lebénult neurológiai eseteket pedig senki nem vesz át szívesen" - mondja. A neurológia vezetője nem is sérelmezi ezt, az ő legnagyobb gondjuk, hogy sem lélegeztetőgép, sem CT nincs az osztályon.
Egy megyeszékhely kórháza következik, innen tavaly három donort jelentettek. A főépületet felújították, de ahogy egyre alsóbb szintekre jutunk, úgy nőnek a penészfoltok. Az alagsorban, a betegek között várjuk ki a sorunkat. Az osztályvezetőnek láthatólag egy perce sincs, de azért leültet minket az évtizedeket kiszolgált fotelokba. "Ha szóba jöhet a donáció, képtelen lennék arra - amit mások lelkiismeret-furdalás nélkül megtesznek -, hogy lekapcsoljak egy lélegeztetőt. Mindent megteszünk azért, hogy nálunk működjön a dolog, annak ellenére, hogy ez nem része a munkakörnek."
A pesti intézetben a fiatal orvosnő csüggedten hallgatja a csoportot. A műtőből jött elénk, most lehúzza a szájmaszkot, és az ölébe ejti. "Itt sosem volt, és nem is lesz donáció. Értsék meg végre, nem olyan a beteganyag." Zsuzsa azt mondja, szemlélet kérdése is a dolog. Elmeséli egy régebbi esetüket, amikor egy szintén passzív intézményben a látogatásuk után egy hónap sem telt el, és szervvel jelentkeztek. Hozzáteszi, hogy ez valakinek az életét jelentette. Az utolsó mondatokat a doktornő felettese is hallja. "Higgyék el, ez a bulvárszöveg nem tesz jót ennek az ügynek. Hiába segítenénk, ha egyszer nincs megfelelő alany." Borka Péter elsorolja az alkalmasság feltételeit. A doktornő elcsodálkozik, hogy bizonyos fertőzések nem automatikusan zárják ki az átültetést.
"A halál időpontja: hat óra ötvenkét perc" - mondja az orvos, majd kerül egy zöld plasztiklepel, és nincs más teendő, mint megírni a lábcédulát. Egyedül az orvos döntése, hogy hagyja ebbe az irányba mozdulni az eseményeket, vagy ehelyett huszonnégy óra konfliktusokkal teli, aktív pluszmunkára ítéli magát és munkatársait. Hiszen a donációra való előkészítés az intenzíves betegekéhez hasonló ápolást igényel.
Az agyhalál beálltát követően
minden szervezeten belüli folyamat az enyészet irányába indul - magyarázza dr. Retteghy Tibor, az Országos Baleseti és Sebészeti Intézet főorvosa. - Ha ekkor magára hagynánk a testet, a szervek tönkremennének - egészen az elbomlásig. A szakembergárda rengeteg szempontból tartja fenn az élet illúzióját azért, hogy a szerveknek úgy tűnjön, mintha még mindig lenne miért dolgozni. A hőmérséklet szabályozása például megszűnik, a test így a környezet hőmérsékletét venné fel. Speciális takaróval, párásítóberendezéssel kell a közeghőt szinten tartani. Az infúziókat melegítik, újra és újra mintákat vesznek a bakterológiai vizsgálathoz. Figyelik a máj-, a szív- és a vesefunkciót, EKG-t készítenek, szabályos időközönként regisztrálják a folyadékegyensúlyt. Hatóránként laborvizsgálatot és mindenre kiterjedő analízist végeznek. Kontrollálják a pulzust; a vérnyomás nem eshet a kritikus érték alá. Ha már tudják, melyik szerv kerül kivételre, speciálisan arra koncentrálnak, hogy optimális funkcióit a kivételig fenntartsák.
A párhuzamosan mások életének mentésén dolgozó intenzíves orvosok nehezen vagy egyáltalán nem meghozható áldozatok árán viszik mindezt végbe. 2001-ben 137 testből vették ki a veséket, de az elvárható ötven helyett csak tizenkilenc májat, negyven helyett csak kilenc szívet távolítottak el. Még nem fordult elő, hogy egy testből minden szervet megmentsenek, ötszörös kivétel pedig idén történt először.
Az orvosszakmai tényekkel teljességükben nem magyarázható különbségek oka összetett. Lehet, hogy nem vesznek ki egy szervet, mert nem érhető el egy időben három olyan kolléga, aki jogosítványnyal bír az agyhalál kimondására. Lehet, hogy azért, mert nincs egy szabad nővér, aki megszakítás nélkül az ágy mellett tud maradni. Vagy azért, mert négy életmentő szívműtét van kiírva a halál beálltának napjára, és estig nincsen szabad műtő. Esetleg csak három lélegeztetőgép van az osztályon, és mindegyik foglalt. Senkit nem kapcsolnak le ezekről, hogy egy élettelen testet lélegeztessenek. Az okok végtelenül prózai természetét leginkább egy, az egyik fővárosi kórházunk adjunktusának szájából elhangzott mondat fejezi ki: "Donor abból lesz, aki ügyeleti időben hal meg. Akkor inkább ráérünk."
Az oxigénnek el kell jutnia a szervekhez akkor is, ha a beteg már nem vesz levegőt. Lélegeztetőgép azonban többnyire csak az intenzív osztályon van, és a donorgondozás egyéb körülményei is csak ott adottak. Ám helyhiány miatt a donoresélyes betegek mintegy 70 százaléka stroke okozta halála pillanatában még belgyógyászati osztályon vagy neurológián fekszik. (Ezeknek a betegeknek az életét sem tudják megmenteni, ha túl messze van az intenzív osztály.) Mielőtt lehetőség nyílt a transzplantációra, a neurológusoknak addig tartott a feladatuk, amíg meghalt a beteg vagy sikerült megmenteni. A szervátültetés lehetősége több előrelátást kíván. Ha a beteg állapota már közelíti a kritikust, átadják az intenzív részlegnek (ezt kívánná az életmentés célja is).
Az elzárkózásért az is okolható, hogy a
transzplantációs programokat futtató egyetemi klinikák
nem kezelnek sem koponyasérülteket, sem agyvérzést vagy agylágyulást. Így a két oldal nem érzi saját bőrén a másikat felőrlő gondokat. Az is kevés intézményben történt meg, hogy a vezetőség legalább szóban deklarálta elkötelezettségét az ügy mellett, esetleg tisztázta az ezzel kapcsolatos részfeladatokat, tudatosította az akciótervet.
Mivel viszonylag új eljárásról van szó, nem mindenki van tisztában azzal, ki alkalmas adományozásra, és ki nem. Így lemondanak az idősebb vagy az enyhébben fertőzött testekről is. A Hungarotranszplant azt szeretné elérni, hogy azonnal kapjon értesítést minden egyes agyhalottról, és maga dönthessen arról, felhasználhatók-e a szervei.
A pénz
nem csak hiányzó beruházás formájában játszik szerepet. Bár donoronként 380 ezer forint fordítható a donorjelentésben részt vevő személyek díjazására, az osztályok nem érdekeltek a donorgondozásban. A társadalombiztosítótól a munkájukért járó összeg ugyanis többnyire nem jut el hozzájuk, hanem nyom nélkül kerül a közös intézményi kasszába. Pedig a transzplantáció azon kevés eljárások közé tartozik, amire bőven van keret. Mivel kevesebb átültetést végeznek el az előirányzottnál, még nem maradt el kiemelés a források kimerülése miatt.
Magyarországon négy városban dolgozik transzplantációs csoport: a Pécsi, a Szegedi és a Debreceni Egyetem Sebészeti Klinikáján, valamint a fővárosban, a Kardiológiai Intézetben és a Transzplantációs és Sebészeti Klinikán. Ezen intézmények sebészei indulnak a szervekért, ők végzik el a kivételt és a beültetést is.
Az 1973-as első veseátültetés óta a beavatkozás rutinműtétnek számít. Nem igényel több időt két óránál, míg egy májátültetés tizenöt órába is beletelhet. Utóbbi sebésztechnikailag is jóval bonyolultabb, nagyobb a vérigénye, és nagyobb - akár a műtét közbeni, akár az azt követő - halálozási arány. Egy vese-transzplantáció 3,6 millió forint, a májátültetés megközelíti a 15 milliót. E nehézségek oda vezetnek, hogy sok májat ki sem vesznek (azt senki nem állítja meggyőződéssel, hogy 137-ből csak 19 lett volna alkalmas). Magyarországon egyetlen helyen, a budapesti Transzplantációs Klinikán foglalkoznak májjal. Nemzetközi tapasztalatok alapján az nevezhető ideálisnak, ha kétmillió lakosra jut egy ilyen központ. A pécsiek évek óta szeretnének májat is transzplantálni (méghozzá a jelenleg érvényben lévő térítési díjnál kevesebbért), olyannyira, hogy egy alkalommal, három évvel ezelőtt kényszerhelyzetben meg is tették, ami miatt vizsgálat indult a klinikával szemben. "Jó ideje várunk a minisztériumi engedélyre, és úgy érezzük, irreális hivatkozásokkal tagadják meg tőlünk. Szerintük kevés a pénz, és elég a mostani kapacitás. De mi tudjuk, hogy a budapesti klinika sosem meríti ki a keretet, és a kínálkozó szervek mennyisége meghaladja erejüket. Ezért sok májat elveszítünk. Úgy véljük, Budapest befolyása presztízsokok miatt túlságosan erősen érvényesül" - nyilatkozta lapunknak Horváth Örs Péter, a PTE ÁOK Sebészeti Klinika igazgatója.
Ottjártunkkor a Hungarotranszplant munkatársai éppen
sürgős májigényt jeleztek
az intenzív osztályoknak. Huszonhét éves betegük egyszer már átesett egy beültetésen, de két hét működés után a szerv három napja leállt. A fiatalember 182 centiméter, 76 kg, vércsoportja A pozitív. A kórház még egy sor adatot közöl, hátha szerencséjük lesz. Míg a vese kilökődése esetén gépi kezeléssel évekig élhet a beteg, a májműködést semmivel nem lehet pótolni. Bár nincs szerződés a két országgal, az itthoniak segítséget kérnek a lengyel és a cseh központtól. A Hungarotranszplant vezetőhelyettese szerint májműködés nélkül legfeljebb két napig lehet életben maradni.
Az új szív beültetésének idejére az eredeti szívet megállítják, a vér keringetését motor veszi át, míg tart a műtét. Mivel nálunk nem áll rendelkezésre elegendő szívmotor, nemcsak transzplantációból, de más jellegű szívműtétből is kevesebbet végeznek a kelleténél. Kilenc szív óriási érték, de 137 donorból kivéve nem sok.
Tüdőt Magyarországon egyáltalán nem ültetnek át, pedig több klinika szakemberei kinyilvánították, hogy képesek volnának rá. Az átültetések csak Bécsben végezhetők el, akkor is, ha a donor és a recipiens magyar.
Legtöbben - körülbelül ezren - vesére várnak. Amíg nem adódik alkalmas szerv, a várólistán lévő beteg hetente háromszor négy-öt órára befekszik a területi dializáló centrumba. Ennyi ideig tart, míg a művesegép megszűri a szervezetbe jutó folyadékot. Az illető addig nem vehet magához többet napi fél liter folyadéknál, ebbe beleértendő az elfogyasztott ennivaló (zöldség, gyümölcs, levesek) víztartalma is. A kezelésre szorulók nagy részének ezért gyakorlatilag nincsen vizelete. A testsúlyt drasztikusan változtatja a kezelés, megviseli az ereket is. A "vesések" legtöbbje nem dolgozik, bár van köztük, aki éjszaka jár kezelésre, hogy nappal munkát vállalhasson.
"riási különbséget érez, aki végre veséhez jut. Egészségessé válik, a kezeléseknek vége szakad, csak ritkuló kontrollokra van szüksége. Sportolhat, dolgozhat, teljes értékű életet élhet, igaz, a kilökődés elkerülésére mindvégig gyógyszereket kell szednie.
"Jelenleg is csaknem kétszáz társunk várakozik négy évnél régebben - mondja Székely György. - Ez az a határ, amikortól már jelentősen romlik a beteg állapota, akármeddig nem lehet bírni ezt a megterhelést. Ezért szeretnénk elérni, hogy elosztáskor a számítógép az időfaktort is figyelembe vegye. Azért küzdünk, hogy négy évnél tovább senkit ne dializáljanak. Bár nincs tudomásunk visszaélésekről, megnyugtató volna az is, ha a várólistákat nem a műtéteket végző klinikák, hanem a Hungarotranszplant mint független központ kezelné. Segítene még, ha az orvosok nem ragaszkodnának elavult ellenjavallatokhoz. Külföldön a hetvenéves betegből is lehet donor, és nem kötik ki a nemi egyezést sem. Egyre jobbak a gyógyszerek, egyre nő az új szerv iránti tolerancia. Mi azt szeretnénk, ha két beteg közül a négy éven túl váró kerülne sorra, akkor is, ha a másiknál több az egyező paraméter."
A magyar egészségügyben - mint az tudható - összetett okokból (hierarchia, presztízs, szokásjog, szakmai, etikai ellentmondások) sok idő kell minden változáshoz. A donáció ügye pedig - úgy tűnik - még mindig túl fiatal.
Kempf Zita
Halálbiztos
A Cornea-reflex vizsgálatakor oldalról érintik meg a vizsgált személy szaruhártyáját. Ez rendkívül erős inger, mély kómában fekvőknél is akarattal nem befolyásolható pislantást vált ki. Ha ez nem jelentkezik, a páciens agyhalott.
Ha célzott fénnyel világítanak a szemébe, és nem szűkül a pupillája, a beteg agyhalott.
A babaszemtünet vizsgálatához felnyitják a szemet, és mozgatják az illető fejét. Akár a legkisebb mértékű agyi jelenlét mellett is összhangba kerül a szem és a fej mozgása. Ha a szembogár mozdulatlan, a páciens agyhalott.
Ha hideg vizet fecskendeznek a dobhártyájára, és nem jelentkezik szemgolyókitérés, a beteg agyhalott.
Ha megmozgatják a lélegeztetőcsövet a torokban, és nem váltódik ki erős köhögés, a páciens agyhalott.
Károsító hatása miatt utoljára szokás elvégezni az apnoétesztet: a testről lekapcsolják a lélegeztetőgépet, és figyelik, ahogy a vér szén-dioxid-tartalma emelkedik. Ha eléri a kritikus szintet, és a páciens nem kap levegő után: agyhalott.
Történelem
Az első veseátültetési kísérletről szóló közlemény - kutyavese nyaki erekre történő átültetése - egy bécsi klinikáról, Emerich Ullmann pécsi születésű magyar orvos tollából jelent meg. Az első emberen végzett átültetés Jabonlay nevéhez fűződik, aki sertés- és kosvesét varrt veseelégtelen betegek alkarereihez, de a szervek csak egy órát működtek. Unger Berlinben 1909-ben sikeresen ültetett át vesét kutyák között, de koraszülött gyermekvese majomban és majomvese emberben nem működött. Voronoj Kijevben 1933 és 1949 között hat emberi veseátültetést végzett comberekre - sikertelenül. René Küss párizsi urológus sebész az államügyész engedélyével guillotine-nal kivégzettekből kivett veséket ültetett át kómában lévő betegekbe. Az első humán átültetés Párizsban történt anyából fiúba, a vese minden immunszuppressziós kezelés nélkül három hétig működött, majd kilökődött. Az első sikeres átültetést Bostonban végezték 1954-ben, egypetéjű ikrek között (immunszuppresszióra itt nincs szükség).Az 1960-as évek fellendítették az átültetés ügyét, hiszen lehetőség nyílt a művesekezelésre, így jobban előkészített betegeket operáltak. Holttestekből is elkezdtek szerveket átültetni. 1966-ban bevezették a keresztpróbát, amely kivédte a vese azonnali kilökődését. Ez időben, 1962-ben végezte dr. Németh András Szegeden, Petri Gábor professzor klinikáján az első magyarországi veseátültetést, a világon harmincnyolcadikként. Az eljárás csak 1973-ban indult szervezetten, az Egészségügyi Minisztérium által finanszírozva. Az első sikeres átültetést 1973-ban végezték a Semmelweis OTE I. Sz. Sebészeti Klinikáján, a beteg ma is él. A szívátültetési program Magyarországon csak 1992-ben kezdődött, eddig 12 transzplantáció történt. A májtranszplantációs program 1995-ben indult.
(Prof. dr. Perner Ferenc írása nyomán)
