Lokál

Tunéziában valamikor a hatvanas évek közepén jöttek rá arra, hogy az idegenforgalom előbb-utóbb sokkal kifizetődőbb vállalkozás lesz, mint az addigi húzóágazatok, a datolyatermesztés vagy a foszfátbányászat. Harminc év alatt el is jutottak oda, hogy Tunisztól délre a tengerpart szinte teljes hosszában egy hatalmas strand, már a sivatag is tele van luxushotelekkel, a műkincsekre éhezőket pedig szinte mindenütt pazar múzeumok, fantasztikus római és iszlám emlékek várják. Tunézia elszállodásítása azóta töretlen, az ország bevételeinek egyharmada származik az idegenforgalomból, minden hatodik lakos ebből él, de még ez sem elég: most az egyik legfontosabb feladatnak az északnyugati területek felfuttatását tartják, Tabarkát a tengerparti dagonyázóknak és a búvároknak, A•n Drahamot a vadászoknak meg a focistáknak próbálják eladni.

Odakinn, Trianda főterén két csokoládébarna színű, négyéves kínai gyermek görögül kiabál és mutogat. A szüleiké a Gold Dragon étterem a macskarugdosó vikingekkel teli tengerparti sétányon. Szieszta után és izmos dajka híján itt múlatják az időt a gíroszos és a videójáték-terem között néhány turistával, akik a kopott olasz körhintapark miatt jönnek, ha a Dollár Jorgóként ismert boltosnál sikeres volt a pénzváltás.

Mondják, hogy a Bulgáriába érkező ember a repülőtéren egyből egy méretes pocsolyában landol, amelyben aztán ott is marad, ami még mindig jobb annál, mint ha vonaton utazna, mert akkor meg se érkezik.

Szeptemberben nemcsak hogy újraindul az élet, gyermekzsivajgás veri fel az iskolák zsibongóinak nyári csendjét, de a föld népe is évenkénti nagy megméretéséhez ér: kezdődik a betakarítás, a szüret. Marokkóban, Franciaországban és az Egyesült Államokban az emberiség két legfontosabb haszonnövényének, a szőlőnek és a vadkendernek idei betakarítási esélyeit vesszük vizsgálódó górcsövünk alá.

Kairóban, a Midán el Tharir (Felszabadulás) téren van egy utazási iroda, ahol 100 egyiptomi fontért (1 dollár 3,4 egyiptomi fontot kóstál) lehet jegyet venni a Tel-Avivba és Jeruzsálembe naponta induló autóbuszra. De hogy jön ez ide? - kérdezheti az olvasó valahol Magyarországon. Miért kell ahhoz Kairóban buszra ülni, hogy az ember eljusson a Szentföldre? Nem egyszerűbb Budapesten felszállni a Malév vagy az El Al menetrend szerinti járatára és Izraelben, a Ben Gurion reptéren landolni?

Van már itt minden, virsli, vurstli, páternoszter, lufi, rossz emlékű múlt és posztkommunista jelen, de egy igazi mini-Kárpát-medence, na, az nincs. Pedig ha lenne, fellendülne ez a pesszimizmusba süllyedt bolhafészek - csak az a Kárpát-zanza hiányzik nagyon.

Jön a nyár, amikor utazni kéne, csak ki tudja, hova. Délre lőnek mindenre, Keleten lőnek ránk, Nyugaton már voltunk tavaly, az egzotikus fészkeken meg élőben találkozhatunk mindazokkal, akiket év közben csak a német adókon láthattunk éjfél után. Marad Észak, ez az amúgy is izgalmas útirány.

Egy 6.20-kor induló vonat nagyban megzavarhatja a szerző bioritmusát, még akkor is, ha szinte egyedül utazik a golfozásra is alkalmas méretű I. osztályú fülkében, sőt a full extrás toalett is csak egy üveg Unicum elfogyasztása után képes egyensúlyba rángatni a horror vacui és az álomszép táj dialektikus libikókáját.

A BBC egyik tudósítójának állítása szerint Szentpétervár ma olyan hely, ahová csak egy véletlenül a repülőre felkúszott kígyó megy önszántából. Ragályos, ötmillió ember csapvize ihatatlan, veszélyes alkoholt inni, még veszélyesebb nem inni. A pokhmelie (másnaposság) egy respektált stációja az ivási processzusnak, részegnek maradni pedig nagy szaktudást és gyakorlatot igénylő munka, melyben az orosz nép rendkívül tehetséges. Ilyennek képzelhette Sztálin, amikor úgy döntött, nem építi át a számára gyűlöletes várost, hanem hagyja a burzsoá mocsárban megfulladni.

Az eredeti felállású Kiss együttes megtartotta előzetes sajtótájékoztatóját a Kiscelli-kastély kápolnájában. Egyedül Ace Frehley hiányzott, akit Hegedűs László szakember igyekezett pótolni.

A Drogstop előrejelző statisztikái szerint a droghasználattal kapcsolatos trendek egy éven belül várható robbanást jeleznek a huszonéves populáció körében. Öreg hiba volna egyedül a vészhelyzet orvoslására koncentrálni, vagy csupán a hivatalos drogpolitika segítségére számítani. Megnéztük, ők hogy próbálnak kitalálni ebből az erdőből.

Lappföld fővárosában, Rovaniemiben az ökomorality játéktól a nature jukeboxon át a méretarányos lapp sátorig minden megtekinthető és kipróbálható egy olyan kiállításon, amely multimédiás modellel szemlélteti, hogyan éljünk túl saját készítésű hókunyhóban, ha kifogyott a benzin a hómobilból, szánhúzó kutyáink pedig felfalták rénszarvasainkat és beálltak a farkasok közé. A megszerzett ismeretekkel felvértezve nyugodtan vágtunk neki a vadonnak.

A tűt cserélni kell. Lehetne fertőtleníteni is, ha lenne otthon erre alkalmas anyag, át is lehet mosni, amitől szennyezett marad ugyan, de nem dugul el a beszáradt vértől, a tisztaság illúzióját keltve az idegen vegyészek gyártotta ismerős érzés körül. Múlt lemosva, fegyelmezve a jelen: rendet hiszünk a tű hegyén. Porszívózás, szemét le, mosogatás, hogy aztán újból szétszórhassunk mindent. Tűt átadni nem lenne szabad soha, más szemetébe botlunk, közös ló, idegen halál.

1997 van, nem járnak kifejezetten nagy idők azokra a zenekarokra, amelyekben hosszú hajú, bőrnadrágos figurák rohangálnak fel s alá a színpadon, aztán a főfényben megállnak nagy terpeszben, és orgazmust mímelve ráizzadnak a c-majorra. Ezek a csoportok körülbelül annyira izgalmasak, mint A homok titkai, buták, közhelyesek és lábszagúak, hiába szivárogtak vissza a lóbadzset klipműsorok alulfizetett zenei szerkesztőinek állott oldalvizén újra a köztudatba, már rég csupán a szakmunkásképző intézetek gólyabáljait tudják lázba hozni, de azt is csak a harmadik liter forralt vodka per fő után. Ebben a boldog tudatban lézengtem magam is, amikor egy kölcsönautóban felejtett kazetta révén megismerkedtem a Tankcsapda második hivatalos hanghordozójával. Két napig hallgattam egyfolytában, és tudtam, hogy megtaláltam a kivételt, ami erősíti a szabályt.