Mégis adták, adják: a lengyelországi drogos populáción, mint a vihar, söpört végig a HIV, egyből ők lettek a leginkább rizikócsoport. Nálunk szerencsére még csak két fertőzöttet találtak az intravénások között, ők is kintről hozták állítólag. Ettől persze lehetnek (vannak is, az tuti) többen a 3-5 ezerre becsült budapesti tűhasználó között. A világ minden olyan országában-városában, ahol nem büntetési tételek szigorításával akarnak úrrá lenni a "drogproblémán", a drog hatalmát elismerve megpróbálják előkészíteni a terepet (pontosabban igyekeznek megállítani teljes lerobbanását) egy valamikor - esetleg - sikeres leszokáshoz: többek között azzal, hogy nem hagyják, hogy hepatitist, tályogot, HIV-fertőzést is kapjon az, akinek anélkül is épp elég baja van.
Ártalomcsökkentésnek
szokták hívni ezt a stratégiát: a társadalomnak nevezett össznépi társasjátékból való kihullás és a kriminalizálódás megakadályozása mellett része az a szolgáltatás is, hogy az intravénás droghasználó - anélkül, hogy válaszolnia kellene akár egy kérdésre is, és bármilyen feltételt támasztanának vele szemben - steril tűre cserélheti az egyszer már vénájába illesztettet.
Akár Liverpoolban, akár Amszterdamban, akár Frankfurtban látták be eddig azt, hogy egy drogosnak nem kell feltétlenül a drog minden közvetett hatását is elszenvednie, az ártalomcsökkentés politikája (a prevenció, a terápia és a kriminalizálás alkalmazása mellett persze) hatásosnak bizonyult. Ennek leglátványosabb jeleként a drogosok között megállt vagy lelassult az AIDS terjedése. Nálunk sajnos - hiába a sok Nobel-díjas és a legendás magunkhoz való ész - erősek még a tudati gátak, néha kicsit fejletlenek vagyunk ideológiailag, valahogy szeretünk a padlón lévő gigáján rugózni. A hazai drogstratégia kidolgozásával hat éve, fennállása óta adós, a Btk. szigorításáért viszont minden lehetséges fórumon fellépő, idén 40 millió költségvetési forintból fenntartott Kábítószerügyi Tárcaközi Bizottság elnöke, Bíró Boldizsár például nemrég egy fővárosi drogkonferencián - miután a konferencia külföldi meghívottjai sorban kaserolták az ártalomcsökkentő programokat - kijelentette, hogy
márpedig Magyarországon
ilyenekre nincs szükség. (Nekünk nem kell Frankfurt, mondta pontosan, amúgy kurucosan. Életüket és vérüket.) Nehogy má´ kinyaljuk a drogosok seggét. Hiába, nyelvileg magányos, kicsi ország ez: kellett a disznóknak pont itt rászokni. A tárcaközi bizottság felfogására jellemző, hogy a parlament eseti bizottságához írott beszámolójukban kijelentették: Magyarországon fenntartó methadon-kezelésre sincs szükség, mivel a heroin csak nemrég jelent meg közöttünk, nincsenek hosszú drogos karrierek. Mindössze ott tévednek, hogy a methadon nem a heroin, hanem az opiátok kiváltására szolgál, mákteát pedig lassan évtizedek óta főznek nálunk is.
Szerencsére néhány éve már nem a központi bizottságban döntik el, van-e nálunk egyáltalán drogprobléma, milyen is az, és mi lenne a leghasznosabb polgárnak, drogosnak. Csiszolódnak a terápiák, erősödnek a betegeket támogató nem orvosi intézmények, a szerencsés drogosok
börtön helyett
választhatják a kórházat, sőt ´95 vége óta tűcsere-program is működik Budapesten. A tűt használó anyagos a hét három napján lemehet egy hatodik kerületi pincébe, ahol a használt szerszámot újra cserélheti, ha elviseli, még néhány szót is váltanak vele, kaphat teát, mindezt kórházra vagy rendőrségi fogdára legkevésbé sem hasonlító helyen. A drogban alámerülteknél szokásos és érthető - minden intézménnyel szembeni - idegenkedést egy idő után felváltotta a szolgáltatás rutinszerű igénybevétele, a drogosok belátták, hogy nem a rendőrség cserkészi be őket ily módon - mondja dr. Csiszér Nóra, a Drogprevenciós Alapítvány elnöke és Veressné Nagy Ilona, a tűcsere-program koordinátora.
53 ezer tű
ment ki tavaly és 42 ezer érkezett be. Az utóbbiaknak értelemszerűen vérrel és drogmaradékkal szennyezve kellene végezniük egy veszélyeshulladék-égetőben, egy részük mégis teamaradékkal az alján került kemencébe. A tűcserével élőknek ugyanis nem kell feltétlenül személyesen is felkeresniük a pincét, szociális munkások - exdrogosok - rendszeresen látogatják őket tartózkodási helyükön, cserélik a szennyest. Két utcai munkás (a programban kilencen dolgoznak) sajnos nem bírt ellenállni a darabszám után járó prémium csábításának, így az általuk leadott tűk jó része sosem látott vénát. Ettől persze még nem tudtak kocsit venni nem kis talpalással járó munkájukhoz (prémium nélkül havi bérük még az ötezer forintot sem érte el), de mégiscsak.
Minderre egy szponzori vizsgálat derített fényt. A programot támogató Óvegylet Alapítvány (a legnagyobb hazai, AIDS-prevencióval foglalkozó civil ernyőszervezet) vezetője, Csermely Győző januárban a vendéglátóból ismert "lecsapó leltár" segítségével fedezte fel az idegen árut. Az utcai munkások névre szóló dobozából vett mintát bevizsgáltatta, ki is derült a turpisság. A két vérhamisítótól megvált az alapítvány, a premizálási rendszert megváltoztatták, az élet és az anyagcsere megy tovább. A program működése óta 33 ember ment be önként kórházi osztályra, ami az ezrekhez képest ugyan nem nagy szám, de mivel ők pont azon drogosok közül kerültek ki, akik igen kevéssé voltak motiválva a leszokásra (hiszen épp ezért akarták csak cserélni, nem letenni fecskendőiket), úgy látszik, az intézményesített tűcsere nem a drogfogyasztásra ösztönöz.
Az utcai munkások botlása nem érinti az anyagosokat: nekik továbbra is ajánlatos fecskendőik cseréjét saját erőből megoldani (a régit nem nyilvános helyen eldobva, ha szabad kérni), vagy hétfőn, szerdán, pénteken öt és hét óra között elballagni velük
a Lovag utca 17-be
Igaz, Pesten nem osztanak olyan takaros kis szettet, mint Vincent Vegáé volt a Ponyvaregényben, csak egy egyszerű, gyári műanyag csomagolásút (bár manapság ez a legtutibb, legvékonyabb, a vénát legkevésbé széttrancsírozó inzulinfecskendő errefelé), viszont nem is lövik le az embert egy kiadós szarás után a WC-ből kilépve.
Kerényi György
